Ugrás a tartalomra

.

Nyúléhség – Sarah Marshall novellája Ruskó Eszter fordításában

Az első nyúl kisebb volt, mint korábban, annál is kisebbnek tűnt, mint mielőtt Sabbath magába tette, szőre és fülei úgy odaragadtak a bőréhez, mintha beleolvadtak volna, mancsai és izmos hátsó lábai a hasához tapadtak. Elég apró volt ahhoz, hogy ne kelljen sokáig nyomni – a leggyengébb feszítésre kicsusszant az alatta lévő, tökéletesen fehér lepedőre, és halvány vérnyomot hagyott maga után.


Sabbath aznap este is eljött hozzám vacsorára, mint ahogy a hét többi napján. Kilencük közül ő volt a legfiatalabb. Édesanyja a legtöbb idejét az ágyban töltötte. Az én anyám a legtöbb idejét a konyhában töltötte, és szívesen látta vendégül Sabbathot, mivel Sabbath mindent megevett, amit elé tettek, és még repetázott is. Krumplipüré, sütőtök, bab és barna kenyér volt a vacsora. Sabbath az egész tányér ételt bekente vajjal, és amikor felpillantott, észrevette, hogy anyám elmosolyodott.

– Ilyen sok vajjal szereted? – kérdezte anyám.

Sabbath az ételre nézett: a sütőtököt borító vastag, sárga réteg nem tudott elolvadni. – Azt hiszem, igen – felelte.

Vékonyan megvajaztam a kenyeret.

– Lekvár is van, ha kértek – folytatta anyám. – Még egy üveget sem nyitottam ki. Múlt nyáron sokat eltettem. Málnát, szedret, barackot. Lányok, kértek egy kis lekvárt?

Sabbath megrázta a fejét, és folytatta az evést. Teletömtem a számat pürével, és az ablakra néztem anyám feje fölött, a koszos üvegre, amit főzés közben szokott pásztázni. Amikor megint Sabbathra néztem, észrevettem, hogy a hasát szorítja, a fejét a tányér fölé hajtja. A haja az arcába hullott, és elrejtette azt anyám elől és előlem.

Amikor anyám azt kérdezte Sabbathtól, hogy minden rendben van-e, Sabbath felnézett, megpróbált rámosolyogni, aztán összegörnyedt és sírva fakadt.

– Istenem, Istenem, Istenem – nyögte. – Sajnálom, Mrs. Samish. Nagyon sajnálom. Merre van a fürdőszoba?

– Azt hiszem, jobb, ha hívjuk az orvost – felelte anyám.

– Nem, nem, nem, nem, nem! – Felnézett, és láttam, hogy elsírta magát, amitől egy pillanatra még én is hittem neki, és végigfutott a fejemben a gondolat: hogyan történhet ez itt, a házunkban – aztán lenéztem, és megláttam, hogy az ujjaim még mindig barnák az előkészületektől.

Anyám felállt, és Sabbathhoz ment. – Tényleg, azt hiszem…

– Nem mehetek orvoshoz! Félek az orvosoktól! A nővérem… – Abbahagyta, lenézett, én pedig tudtam, hogy elég lesz, mivel Sabbath nővére három évvel ezelőtt tűnt el, és noha senki nem tudta, merre lehet, hogy életben van-e még, vagy hogy az eltűnése összekapcsolható-e az orvosokkal. Elég volt. Szinte mindig elég volt.

– Beteg vagy – mondta az anyám, ahogy végignézett rajta: az izzadtságtól fénylő, sápadt homlokán, a végletekig feszült arcán. És amint Sabbath rájött, hogy anyám túl jó megfigyelő, egy kicsit kevesebb fájdalmat láttatott.

– Csak női bajok – mondta.

– Nos, én is nő vagyok – válaszolta anyám, majd a karjánál fogva felvezette az emeleti fürdőszobába. Követtem őket.

Amikor beléptem, Sabbath a fürdőkádban feküdt. Lehúzta a bugyiját, remegett, és megfeszült az álla. Anyám keze előtte mozgott, és mindenfélét kérdezett tőle: – Kérsz egy pohár vizet? Kérsz egy kis teát? Egy forró teát? Kérsz egy papírtörlőt? Mérjem meg a lázadat? Hívjam fel az édesanyád, Sabbath? Az anyukádra van szükséged? –, majd Sabbath felnézett, és gyengén és szépen, akár egy cowboy sérült szerelme a filmekben, így szólt: – Finnt akarom.

– Ha vért látok – mondta anyám –, azonnal hívom az orvost.

Elé léptem, és letérdeltem a padlóra. Sabbath mosolygott. – Rendben – suttogta, olyan halkan, hogy anyám nem hallhatta. – Rendben. – Újra és újra rémület futott végig az arcán, és így szólt: – Mondd, hogy nyomjak.

– Nyomj – mondtam.

­– Mondd újra.

– Nyomj!

– Mondd, hogy muszáj.

– Nyomj! – mondtam. – Muszáj nyomnod!

– Nem tudok!

– Muszáj!

Felsikoltott, majd a sikolya nyöszörgéssé vált, azután a nyöszörgés abbamaradt, majd vékony, de határozott hangon így szólt: – Most nyúlj fel, és fogd meg őket.

A farmerét és a bugyiját már korábban lehúzta. Becsuktam a szemem, felnyúltam, és vártam, hogy anyám megkérdezi, mit művelek, de egy hang sem jött ki a torkán. Az ujjaimat összepréselte a szűk lyuk, szóval csak a legapróbb dolgokat tudtam megérinteni, de ők is aprók voltak, ezért még mélyebbre nyomtam az ujjaimat, aztán megéreztem valamit, ami nem hozzá tartozik, valami puhát és szőröset, és kihúztam.

Odanyújtottam Sabbathnak, ő pedig elvette tőlem, a karjában tartotta, bár könnyedén elfért volna az egyik tenyerében. Anyám odajött, és megállt felettünk. – Istenem – mondta. – Az egy…?

Fülei a fejéhez tapadtak, szeme csukva volt, sima bundáját és a farka fehér szőrét vér borította. Pára áramlott be az emeleti hideg levegőbe, de a lény nem mozdult. Anyám odanyúlt, megérintette az ujjhegyével, aztán elhúzta a kezét.

– Mrs. Samish – mondta Sabbath –, jobb, ha hátrébb lép. Úgy érzem, jön még egy.

 

Azon az estén Sabbath három nyulat szült – mindegyik halott volt, amikor világra jöttek. Már akkor halottak voltak, amikor betettük őket Sabbath méhébe, de anyám erről nem tudott, és még ha gondolt is arra, hogy Sabbath rendezte meg az egészet, nem szólt egy szót sem. Miután megtisztította Sabbathot, és megkérdezte, hogy akarja-e látni az édesanyját, és megint végignézte, ahogy Sabbath úgy tesz, mintha sírna, anyám azt mondta neki, hogy aludjon a nagy hálószobánkban aznap este, és mondja el, ha valamire, bármire szüksége van. Szóval Sabbath anyám ágyában aludt, anyám pedig az enyémben. Sabbath és én csak reggel mentünk aludni, amikor pedig felébredtem, mellettem ült, egyik kezében ecset, a másik kezében hajkefe, amiket anyám az éjjeliszekrényen tart.

– Nos? – kérdezte, miközben nem rám, hanem a tükörbe nézett.

– Nos, mi?

– Úgy nézek ki, mint egy anya?

– Okosnak nézel ki.

– Nem akarok okosnak tűnni – mondta, és folytatta a fésülködést. – Butának és rémültnek akarok kinézni. Ez az egyetlen lehetőség.

A takarót az arcomra húztam, és elfordultam. – Akkor sírj tovább.

– Hozd ide a babáimat, és akkor folytatom.

– Lehet, hogy anyám kidobta őket.

– Nem dobta ki őket.

– Honnan tudod?

– Csak tudom. Nem dobta ki őket.

Felültem, és ránéztem, a piros arcára és a fehér ajkára, a kihívó szépségére. De ő nem nézett vissza rám, úgyhogy lementem, ahol anyámat a lépcsőn ülve találtam, ahogy a kutyákat nézi az utcán. Leültem mellé.

– Sabbath nagyon bátor lány, ugye? – mondta anyám, mintha csak üdvözlne.

– Igen.

– Vajon szeretne egy kis teát?

– Látni akarja a babáit.

Anyám felém fordult. Néhány hajtincse kibomlott, belógott az arcába, bár a szájáig nem ért el.

– Tessék? – kérdezte.

– Kidobtad őket?

– Nem, drágám, de… Nem hiszem, hogy látnia kellene őket.

– Azt mondja, szeretné.

– Még akkor sem.

Szúrni kezdett a szemem, úgy éreztem, sírni fogok, és azon tűnődtem, hogy szándékosan vagy csak véletlenül érzek így. Nem tudtam, melyiket szerettem volna. Azon tűnődtem, vajon Sabbath is így érzi-e magát. Anyám a vállamra tette a kezét.

– Add oda neki őket – mondtam. – Látni akarja a babáit. Istenem, Anya. Hadd lássa a babáit.

Kicsit még nézte az utcát, aztán hirtelen felállt, a konyhába ment, kinyitotta a hűtőt, és elővett egy műanyag zacskót. A hidegtől kicsit párás volt, de láttam a három barna testet az alján. A tetején barnás-arany csík futott végig, ahogy a megszáradt vér összekeveredett azzal az anyaggal, ami a nyulakat borította, amikor kijöttek. A kezemnek még mindig egy kicsit olyan szaga volt, mint ezeknek. A kezemen aludtam.

– Ó – mondta anyám.

– Mi az?

– Nem is tudom. Azt hittem, reggelre mások lesznek.

 

Felvittem a zacskót a hálószobába, és épp be akartam csukni magam mögött az ajtót, amikor Sabbath így szólt: – Hagyd nyitva.

Egy halom párnán támaszkodott, de a szeme csukva volt. – Hadd nézzem meg őket – kérte. A zacskót az ölébe tettem, hátraléptem, s közben észrevettem, ahogy az anyám a folyosón áll és minket vizslat.

Sabbath kinyitotta a zacskót, kivette őket, és mindhármat megpuszilta. Azután lelökte magáról a takarót, meztelen lábbal és fényes ajkakkal felkelt az ágyból, majd kiment az ajtón és lement a lépcsőn. Anyám és én követtük. Követtük kifelé a bejárati ajtón, az October Streetre, majd a Main Streetre, ahol mások is csatlakoztak hozzánk. Követtük a vasúti pálya mellett, majd le a folyóhoz, ahol letérdelt a sárba, és a kisnyulakat a vízbe tette, ott, ahol az áramlat gyenge volt, hogy az őt követő emberek is lássák.

 

Hozzávetőleg ezer ember élt Rose-ban, és lassanként mindenki látogatást tett anyám hálószobájában. Sabbath oda fészkelődött be, anyám pedig lent maradt, egész nap friss kávét és teát főzött meg citromos süteményt sütött, hogy megkínálja azokat az embereket, akik remegve jöttek le. Nem tartott sokáig, mire Sabbath, ártatlanul, akár egy bárány, azt javasolta, hogy szedjünk belépőt a látogatóktól, és kérjünk fizetséget a frissítőkért. – Tudom, hogy csak barátságos akar lenni, Mrs. Samish, de úgy elfáraszt, hogy mindenki meglátogat, olyan fáradt vagyok – mondta, ezért anyám vágott egy nyílást egy cipősdobozra, keresett egy régi zsírkrétát, és a ráírta, hogy „Minden adomány számít”.

– Kinek számít az adomány? – kérdeztem. Épp most vett ki a sütőből egy újabb tepsi citromos kockát, és az én dolgom volt, hogy megszórjam porcukorral.

– Természetesen Sabbathnak.

– Miben segít neki?

– Bármiben, amiben segítséget kér. Mindenben.

Az emberek negyeddollárosokat, tízcenteseket, ötcenteseket és egycenteseket adtak, mintha a mentazöld dollárok még nem érkeztek volna meg a pénzverdéből. Becsúsztattak a dobozba néhány érmét befelé és kifelé menet egyaránt. Reggel hatkor kezdtek érkezni, és csak éjfélkor mentek haza. Miután anyám esténként ágyba küldött, éberen feküdtem, és a pénzek kemény csörgését hallgattam, annak a pénznek a hangját, amely utat talált a házunkba.

Sabbath soha nem ment le, de tudtam, hogy hallotta a pénz csörgését. Hallotta, ahogy csendben ült az ágyon, és engedte, hogy az emberek megérintsék az arcát, a hasát, végigsimítsák a kezüket a haján, és elmondják a legrosszabb dolgokat, amiket eddig tettek. Mindenki öt percet kapott – ha anyám látta, hogy a papírpénz vándorol a dobozba, akkor tízet –, amit kihasználtak, ahogy csak tudtak. Anyám előszedett egy ezüstözött felszolgálótálcát a kredencből, megmosta a nyulakat a mosogatóban, kifektette őket a tálcára, és az ágy lábához helyezte őket, mintha csak reggelit szolgálna fel. Amikor rávette Sabbathot, hogy pihenjen, felmentem, hogy vigyek neki egy pohár tejet, és közben meghallgattam a történeteit az emberekről, akik aznap jöttek. Azokról, akik először a nyulakat akarták látni, és azokról, akik először hozzá jöttek. Azt mondta, hogy ez sokat elárul az emberekről.

– Hank Jespersson egyenesen hozzám jött – mondta büszkén. Hank Jespersson volt a rendőrfőnök.

– Valószínűleg tudja, hogy nem igazi.

– Egyfolytában beszélt, mintha engem nem is hallott volna. Még csak rá sem nézett a babákra. Megkérdezte, hogy szükségem van-e rendőri védelemre. Mintha veszélyben lennék.

– Úgy gondol rád, mintha valami filmsztár lennél?

– Ms. Day a babákhoz ment – folytatta. – És Lyle, az italboltos. Felvette az egyiket, és egy pillanatra azt hittem, hogy egyszerűen elsétál vele. De csak tartotta egy darabig, letette, és elment.

Ránéztem a nyulas tálcára. Néhány légy az orrukon és a szemükön pihent, de nem kezdték el enni vagy beköpni őket, csak közelről figyelték. Hozzájuk is eljutott a pletyka. Három nap múlva a nyulak teste megmerevedett, a hasuk felpuffadt, és közelről érezni lehetett a szagukat. Nem volt hátra sok idő, hogy Sabbath is bűzleni kezdjen.

Azon tűnődtem, vajon ő is gondolt-e erre, persze amint megfordult a fejemben, már tudtam, hogy igen. Úgy mesélt az ötletről, mintha egyszerű dolog lenne, a város felnőtteinek a baklövése, akik összetévesztették őt a nővéreivel, vagy megütötték azért, mert ellopott egy narancsot, noha az elmúlt két hétben csak zsíros kenyeret evett. Vicces lenne, mondta. Vicces lenne. De most már a pénzről is szó volt, és semmi sem lehetett vicces többé. Az ágy lábánál ültem, amíg fésülködött, és a következő utasításomra várt.

 

A nyulas hölgy a Sparrowrise tetején élt, ahol kevés ház állt, és a fák magasra nőttek, ahonnan lenézhettél a város alacsony, tömött épületeire, és a folyó túlpartján Washingtonig elláthattál. Bár mire a nyulas hölgy házához értél, nem láthattál semmit: az erdő sűrű volt körülötte, és úgy tűnt, ő ezt szereti. A férje, aki házaló ügynök volt, mielőtt elhagyták a várost, egy olyan készletből építette ezt a házat, amit nem tudott eladni – ha ránéztél, világos volt, miért. A 30-as főúton árult, Clatskanie, Columbia City, Deer Island és Scappoose között, azokon a helyeken, ahova a forró napsütés és a pénz soha nem ért el, márpedig azt a készletet, amit el akart adni, Dél-Kaliforniára szabták, de legalábbis oda képzelték el. Aranyos kis bungaló volt, a falak színe a lemon drop koktélra meg az S&H cég zöld bélyegeire hasonlított, és a vékony falakon széles, vidám ablakok voltak, amiket arra terveztek, hogy beengedjék a fényt.

Nem öntött alapot a háznak, csak összeállította a földön, és bár a nyulas hölgy ketreceket tett végig a verandára – nyulakat árult háziállatnak vagy nyúlhúst csalétekként a Slaughter-fiúk kutyafuttatásához –, legalább ugyanannyi állat élt a ház alatt is, kicsit soványabbak, kicsit kevésbé buták, de nem kevésbé termékenyek. Azt gondoltam, hogy onnan, lentről szerzek magamnak.

Egy régi farmert és Sabbath cowboykabátját viseltem, azt a rojtosat, amit soha nem adott kölcsön. Amint hasra feküdtem, tudtam, hogy a könyökömet a sárba kell nyomnom. Előre kúsztam, és amennyire csak tudtam, kinyújtottam a karomat a ház alatt, míg az ujjam beleütközött egy rángatózó hátsó lábba, de nem sikerült megragadnom. Vettem egy utolsó lélegzetet a kinti levegőből, majd a fejemet és a vállamat a ház alá csúsztattam. Szorosan becsuktam a szemem, majd újra kinyitottam, azt remélve, hogy sikerült becsapnom a testem, hogy ez a kis fény elég lesz. Itt-ott egy fog vagy egy karom tompa csillanását láttam, és néhány centire tőlem kisnyulak fészkét – négyen voltak – meg az anyanyúl meleg, kövér testét. Ujjaimmal elértem a nőstény durva szőrét, mire az állat megmerevedett, majd remegni kezdett, végül elrohant. Azután felvettem a kicsiket, és Sabbath kabátjába csúsztattam.

Amikor kimásztam, a nyulas hölgy fölém magasodott. – Megint éhes? – kérdezte.

Bólintottam.

– Tudok kövérebbeket is hozni – mondta. Ujjával a piszkos deszkán rajzolgatott. A férje orosz húsvéti tojások szokványos ciklámenszínét választotta annak idején, s noha a fal borításának legnagyobb része indigóra változott, csíkokban még mindig virított valamennyi a kosz alól. A nő legalább ötven volt, a haja színtelen és a teste sovány, de a szeme ijesztő és éber, fiatalabb, mint a többi része, és ez kompenzálta lassú beszédét. Amikor rám nézett, nagyon hasonlóan éreztem magam ahhoz, mint amikor Sabbathtal vagyok.

– A barátnőm csak ezeket kívánja – mondtam. – Gyermeket vár. Tudja, hogy van ez.

– Valóban? – Megfordult, hogy rám nézzen. – Mindenki azt hiszi, hogy a nyulak ártalmatlanok – folytatta. – De megeszik a kicsinyeiket. Elég gyakran. Ugye, milyen furcsa?

– Nem igazán.

– Akkor is ezt csinálják, ha attól tartanak, hogy valami más el fogja kapni őket. Ha hangos zajt hallanak, vagy furcsa szagokat éreznek. Ha kiabáló tinédzsereket hallanak. Ha repülőgép száll el a fejük fölött. De néha még a halott csendben is ezt csinálják. Csak a vicc kedvéért. Furcsa, ugye?

– Nem hiszem.

– Nem normális ez a viselkedés.

– Felteszem, ha nyulakról beszélünk, az.

– Még az emberek sem eszik meg a kicsinyeiket.

Az egyik kisnyúl a tenyerembe bújt, éreztem, hogy a kis, forró, csukott szemű arca nedves, mint a takony. Ökölbe szorítottam a kezem, eltörtem a nyakát, és a nyulas hölgyre mosolyogtam. – Lehet, hogy ők is csinálják – feleltem –, csak még nem tudunk róla.

 

Amikor Sabbath kezébe tettem a kisnyulakat, ugyanazzal a csuklómozdulattal törte el a másik három nyakát, mint ahogy fésülködni szokott.

– Ma este? – kérdeztem.

Bólintott. – Hatkor.

– Azt hiszem, nem kellene pontosan tudnod, mikor.

– Nyulakat sem kellene szülnöm. Azt csinálok, amit akarok. Most menj és bizonyosodj meg arról, hogy mindenki tudja.

– Hogyan?

Úgy nézett rám és sóhajtott fel, hogy rögtön tudtam, egy szappanoperából leste el. – Vegyél el egy ötcentest a dobozból – mondta –, menj le a Sawtoothba, rendelj egy csésze kávét, és mondd el Ingridnek, hogy fájdalmaim vannak. Ezután válaszolj minden kérdésére. Ötre itt lesznek.

És valóban így volt. A fél város ott tolongott a konyhában, a pultoknak és a székeknek dőlve, és még több tízcentest csúsztattak a dobozba, ha anyám rájuk nézett, kiszorultak a szűk folyosóra, és a falnak dőltek, szemérmes beszélgetéseket folytattak, és a sor tovább kígyózott a verandára, a bejárati lépcsőre, a friss fűre, ahol elterpeszkedtek, és a lehető legjobb rálátást találták Sabbath ablakára. Furcsán csöndben voltak ahhoz képest, hogy mennyien összegyűltek: semmit nem akartak bizonygatni egymásnak, semmi mondanivalójuk nem volt. Mindnyájan ugyanazon okból voltak itt. Azért jöttek, hogy lássák a csodalányt.

Ezalatt a fürdőszobában voltam Sabbathtal, aki a kádban feküdt, és magába tette a kicsiket. Nem néztem – az ajtót figyeltem –, de hallottam a hangját, ahogy befogadta, és hogy levegőért kapkod.

– A következőt – mondta.

A többi a mosdóban volt, meleg vízben ázott annak az elméletnek – Sabbathénak – alapján, hogy úgy puhábbak lesznek. Anélkül, hogy felnéznék, odaadtam egyet.

– Akarsz hallani egy viccet? – kérdezte.

– Persze.

– Hogy hívják a római szexológust?

– Hogy?

– Puncius Pilátus.

Felnevettem, de túl hosszú szünet után. Felkapaszkodtam, és a kád szegélyére támaszkodtam. Épp végzett a második nyúllal, és teljesen ugyanúgy nézett ki, mint korábban. Nem lehetett megmondani, hogy ebben a lányban olyan dolgok voltak, amiknek nem kellett volna ott lenniük. Levette anyám hálóingét, és a haja a mellére simult, csakúgy, mint Évának a Képes Bibliában, vagy Brooke Shieldsnek A kék lagúnában. Sokszor láttam meztelenül – amikor zuhanyozott a testnevelés óra után, vagy meztelenül fürdőzött nyáron a bányatóban, vagy amikor átjött egy forró fürdőre, és ott kellett ülnöm mellette és beszélgetnem vele, míg ő megmosakodott –, mégis úgy tűnt, megváltozott azóta, hogy utoljára így láttam, még jobban felnőtt, és egyre távolodott tőlem.

– Akarsz hallani egy másikat? – kérdezte, de nem várt választ. – Rendben. Ez tetszik: hogy hívják a pina körüli zsírréteget?

– Hogy?

Halványan mosolygott, mintha egy régi fényképről bukkant volna elő. Nemrég megtudtam, hogy azokon azért nézett mindenki olyan komolyan, mert senki nem tudott olyan sokáig mosolyogni, amíg elkészült a felvétel.

– Nő – felelte.

– Úristen.

– Miért? Szerintem vicces.

– Hol hallottad?

– Nem tudom. A bátyáimtól. Az egyik bátyámtól.

– Ez ostobaság.

– Ez csak egy vicc, Finn. Add a következőt.

Odanyújtottam neki.

– Tehát – kérdezte –, jól szórakozol?

– Még nem.

– Jobban megy, mint hittem. Úgy értem, tudtam, hogy egy napon ez lesz, de azt hittem, sokkal többet kell dolgoznunk, mire eljutunk idáig.

– Ezt nem igazán hívnám munkának.

– Akkor csináld te.

Ránéztem a hasára: lapos, akár a papírlap, vagy az íróasztal, vagy a mozivászon. – Be tudod tenni az utolsót? – kérdeztem.

– Muszáj.

Odaadtam neki. – Miért?

– Nem csinálhatom mindig ugyanazt. Múltkor is három volt.

– Attól félsz, hogy nem fognak többé hinni benne?

– Nem. Tudják, hogy igazi. De egyre igazibbnak kell lennie minden alkalommal.

– És ezt hogy fogod megvalósítani?

Tele szájjal vigyorgott, és széttárta a lábait. – Nem figyeltél a tervre, Finnie? Ez a legjobb része. Még néhányszor kell megcsinálom, és aztán abbahagyhatom. Örökre.

– Mint Grace hercegné.

Felnyögött, ahogy betolta a nyulat, majd úgy sóhajtott fel, mintha épp megszabadult volna valami kellemetlentől, és nem épp most fogadott volna magába valami idegent.

 

Tavaly nyáron Jack Jespersson autós mozit állított fel a farmján, és szombat esténként mindenki oda ment filmet nézni. Tíz éve bezárt már a rendes mozi, és még a régi bibliai történetek és westernfilmek is újként hatottak. Megnéztük a Tízparancsolatot, a Kleopátrát és a Király és ént, és amikor a Fogjunk tolvajt ment, és Sabbath édesanyja nem engedte el rá a lányát, akkor átjött hozzánk, és a rádiómon meghallgattuk a párbeszédeket. Már fejből tudta a filmet. – A Macskának új kiscicája van – mondta, miközben lehuppant az ágyamra, majd folytatta: – Nézd, John. Fogd meg. Gyémántok… Az egyetlen dolog a világon, aminek nem tudsz ellenállni. Kaptál ennél jobb ajánlatot az életedben?

De Sabbath most még Jack Jespersson mozijánál is jobb műsort adott. Édesanyám kordont feszített az ágy köré, amíg Sabbath és én a fürdőszobában voltunk, műselyem ruhákból és megtekert lepedőből készített szalagot, és most mindenki, aki tavaly nyáron Jespersson farmján tolongott, emögött állt, és szemérmesen igyekezett átnyúlni az akadályon, hogy megérintse Sabbath lélegzetét, Sabbath illatát, Sabbath fájdalmát.

Leguggoltam mellé, miközben az ágyban feküdt. A hálóingje felcsúszott a melléig, a takarót lelökte az ágyról, és semmi nem takarta az altestét. Miután betette a nyulakat, megmosakodott, és szeméremteste olyan feszes volt, mint egy izom, és sápadt bőrével ellentétben élénk színe volt. Nem érintette meg magát ott, nem tárta szét a lábát, nem is nézett oda. Becsukta a szemét, és azt nyöszörögte, hogy Ó, segíts, segíts, segíts nekem, Finn, és segítettem neki. Fogtam a haját, tartottam a homlokát, és egyáltalán nem mentem a nyulak közelébe, mivel azt mondta, hogy kétség nélkül el kell hinniük, hogy az övéi, hogy belőle jönnek – hogy ő szülte őket.

Nem nézett oda, de én igen. Tisztábban láttam, mint legutóbb, mivel most csak néznem kellett, és mivel már máskor is láttam. Olyan volt, mint legutóbb? Az első nyúl kisebb volt, mint korábban, annál is kisebbnek tűnt, mint mielőtt Sabbath magába tette, szőre és fülei úgy odaragadtak a bőréhez, mintha beleolvadtak volna, mancsai és izmos hátsó lábai a hasához tapadtak. Elég apró volt ahhoz, hogy ne kelljen sokáig nyomni – a leggyengébb feszítésre kicsusszant az alatta lévő, tökéletesen fehér lepedőre, és halvány vérnyomot hagyott maga után. Bizonyára megsebezték a nyulak karmai, gondoltam, pedig megölte őket, hogy ne bántsák, ne rágják meg, vagy ne próbáljanak kiszabadulni. Csukva volt a szeme, és ahogy felvettem, tudtam, elég meleg ahhoz, hogy a tudatlanok kezeit becsapja.

Az emberek, akiket születésem óta ismerek, akiknek a nevét elfelejtettem, de az arcukat úgy ismertem, mint az ábécét, most a kötélhez és az ágyneműhöz hajoltak. Mrs. Violet, a sarki ruhaüzlet tulajdonosa tátott szájjal játszadozott anyám függönyének bojtjaival. Ms. Lynch, a gépírástanár mögötte állt, egyfolytában viselt fekete parókája alól előbukkant egy ősz hajtincs. Hank Jespersson megint ott volt sápadtkék egyenruhájában, és az összes kis talpnyalója ott állt mögötte. A tornatanár is ott volt, a lelkész és a családja, és Press Warren, a város leggazdagabb embere, aki próbált úgy tenni, mintha csak az ebédszünetében ugrott volna be.

A tömeg élén egy kislány guggolt, akit nem ismertem, valószínűleg a Carrier Row-i vándorok gyereke. Karját a térde köré kulcsolta, és nem a nyulat nézte, hanem Sabbathot, mintha tudná, hogy van valamilyen trükk az egészben, de nem tudott rájönni. Szőke volt, de szörnyen fakó a haja – nem úgy, mint Sabbathé, akié olyan fényes volt, mint egy feszület –, az állát a térdein pihentette, és a szája elnyílt az összpontosítástól. Letérdeltem elé a nyúllal a kezemben, és odanyújtottam neki.

– Tessék – mondtam. – Nézd meg. Érintsd meg. Érezd. Aztán add át a többieknek.

Kinyújtotta a lábát, és úgy tartotta a nyulat a karjában, mintha kisbabát ringatna, olyan óvatosan, hogy majdnem emlékeztettem arra, hogy ezt már nem lehet bántani.

Követtem az utasításokat, de túl lassú voltam. Mögöttem Sabbath megint sírni kezdett. Jött a következő. A tömeg várt. Felkeltem, és visszamentem Sabbath mellé.

– Legyél bátor – mondtam, és tudtam, hogy a tömegben mindenki ugyanerre gondolt. Lehajoltam, és megcsókoltam a homlokát, megízleltem állatias verejtékét, és az arcát néztem, ahogy odébb léptem. Egy pillanatra én is elhittem, hogy valós az egész.

 

Másnap reggel North doktor eljött megvizsgálni Sabbathot, de leginkább a babákat vizsgálta meg. Az egyiknek leszakadt a bőre, miután Sabbath betette – amint az izmok megfeszültek, összehúzódtak, kinyúltak vagy bármit is tettek odabent –, és csak pár perccel a test után jött ki, akár egy kesztyű. A doktor mindegyiket megmérte, és alapos feljegyzéseket tett a jegyzettömbjében, melyek közül néhányat láttam: A lábfejek határozottan macskaszerűek. Kis mennyiségű széklet a végbélben. Csukott szemek. Elég éles karmok. A fogak közönségesek. Több oldalt írt a nyulakról, de alig nézett Sabbathra. Miután elment, Sabbath felült az ágyban, elmosolyodott és reszelni kezdte a körmét. – Jó illat van itt – mondta.

– Azért, mert nincs tele a szoba döglött nyúllal.

– Hamarosan megint tele lesz.

– Milyen hamar?

– Arra gondoltam, hogy ma este.

– Jézus – mondtam. – Mi ez a nagy sietség?

– Az orvos elhitte. Ha maradt más kételkedő, akkor neki elhiszik.

– Tényleg elhitte?

– Aggastyán. Miért ne hitte volna el?

Arra gondoltam, hogy pont ezért nem fogja elhinni. – Nem tudom.

– Gondolkodhatsz rajta, miközben a nyulas hölgyhöz mész. Jobb, ha több napra elegendőt hozol. Úgy érzem, most valami nagy dolog fog történni.

 

Ettől kezdve minden este volt egy előadás, vasárnaponként kettő is. Én tartottam Sabbath babáit, én vittem körbe őket, majd kávét szolgáltam fel az alsó szinten, és hallgattam az embereket. A legtöbben azt az elméletet hitték el, hogy Sabbath – amilyen rosszéletű ringyó volt – teherbe esett, és megijesztette őt egy nyúl, vagy nyers nyúlhúst evett, vagy valahogy megölt egy nyulat, és ezután folyton nyulakat szült. Számukra ő csak egy közönséges ribanc volt korábban, de most valami más lett – ő lett a kiválasztott. Az egyetlen gond az volt, hogy senki sem tudta, miért ő lett a kiválasztott.

Nem tartott sokáig, hogy felhagyjak a nyulas hölgy látogatásával, de hosszabb ideig tartott, mire jó lettem a nyulak elfogásában. Rájöttem, hogy a legjobb időszak a nyúlfogásra a kora reggel, amikor az ég színében a cigarettafüst és a tévé izzásának színe elegyedik; és az emberek, bár felébredtek, még otthon vannak. Felmentem a Sparrowrise-ra, a nyulas hölgy házán túlra, a fennsíkra, ahol a napnak semmit nem kellett elrejtenie, amikor odaértem. Mozdulatlanul feküdtem, mint a halottak, amíg egy kölyöknyúl oda nem jött hozzám és meg nem szagolt, aztán feküdtem még egy kicsit, csak hogy lássam, hátha úgy dönt, hogy nem vagyok érdekes neki, és elmegy. De soha nem mentek el.

 

Néha, késő este Sabbath bemászott mellém az ágyba – anyám a földszinti kanapén aludt –, és arról álmodozott, hogy mit fogunk kezdeni a pénzzel, amikor vége lesz.

– Elhagyhatjuk a várost – mondta.

– Miután leérettségiztünk?

– Előtte. Nem számít.

– És hova mennénk?

– Los Angelesbe. Alaszkába. Monacóba. Bárhova, ahova akarunk.

– Valószínűleg nincs elég pénz erre a dobozban.

– Mindegy. Elég lesz.

Lehet, hogy arra pont elég, gondoltam, hogy ne kelljen többé a város ringyójának lennie, bár soha nem láttam, hogy bármi ilyesmit tett volna – Harder-lány volt, és nem volt más Harder-lány, akit lenézhettek volna, ez pedig elég volt. Amikor elhagyja a várost, ő lesz az a lány, aki nyulakat szült, a rejtély, amiről senki nem tudott eleget.

– Egyetemre megyünk – mondtam.

– Lovakat veszünk – mondta –, és oda megyünk velük, ahova csak szeretnénk.

– És soha többé nem eszünk nyulat.

 

Sabbath napról napra egy kicsit nagyobb és erősebb nyulakat kért, és szinte naponta egyre kisebbnek és gyengébbnek tűnt. A haja elhullott a fésülködéstől, és úgy nőtt a homloka tetején, mint egy régóta halott emberen. Először a kulcscsontja, majd a bordái is kiálltak. Amikor mellém bújt az ágyba, a csípője úgy nyomódott a hátamnak, akár egy fémcsapda, én pedig beleestem, és csak vártam, hogy a fogai rám csapódjanak.

 

 Ruskó Eszter fordítása

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.