Jelige: Vénhegy

Vadság, erő, veszett romantika

 

Farkas Árpád Válogatott versek című, 2012-ben megjelent kötete kapcsán lehetne méltatni a Sepsiszentgyörgyön élő költőt, írót, szerkesztőt, és fordítót, lehetne szólni egészen különös, ódon hangulatú, mégis ragyogóan eleven – és nagyon is a jelenben lévő – moráljáról, de inkább hitéről, mely minden szövegi megnyilatkozásából árad. Lehetne szólni akár a költővel való személyes találkozásról is, amikor a figyelmes és szerencsés megfigyelő az igen ritka azonosság-élménnyel találkozik: vagyis a megfigyelt tökéletesen egyezik azzal, amit csinál. Nincsenek titkon informálni, vagy dezinformálni akaró félrekacsintások, nincsenek belső kódok, önironikusra sifrírozott önreflexiók, vagy más gusztustalan, de minimum fárasztó, mégis sok értelmiségi társaságban divatos manírok. Farkas Árpád költészete Farkas Árpád. Így minden méltatás, a művek és díjak sokaságának fölsorolása fölösleges, nyugodtan beszélhetünk Farkas Árpád Válogatott verseiről.

Tehát Best of, avagy Greatest Hits van kezünkben – csak azért e csúf, könnyűzenei terminusok, mert ez a költészet bizony jóféle galoppozós metálként dübörög, miközben érzelmes és romantikus, mint egy szívhez szóló gitárszóló, és vad, mint a föld, melybe mélyre fúrja gyökereit. A csupa bőr és vas, ín és csont, elszántság és érzék lírai én a maga többtonnás, monstruózus valóságában száguld végig az anyanyelv buja tájain – még akkor is ilyen vehemens és súlyos, ha csak megfigyel valamit, egy természeti jelenséget, vagy Szervátiusz Jenő egy szobrát:

 

 

Farkas Árpád jellegzetes megoldása (persze tudjuk, érezzük: ő nem megold egy lételméleti, vagy íróasztali problémát, ő egyszerűen ilyen): egy kép sosem lebeghet sokáig a maga impresszionisztikus, vagy szürrealisztikus légiességében, mindig jön utána valami tragikus következtetés, valami komoran csattogó... talán a végzet ez. De ennek a végzetnek alig van köze a költőiséghez, annál inkább valami titokzatos dologhoz, amit nevezhetünk talán egyszerű paraszti észnek – abban az esetben, ha a hangsúlyt az ész helyett a parasztira tudjuk tenni. A természet folyamatos halálával és újjászületésével, a befagyott és életet adó földdel, teremtettségünk és halandóságunk tudomásul vételével áll kapcsolatban ez a kérlelhetetlenség.

Minden költemény dramaturgiájára illik az Idegenben 1969-es zárósora: „hatalmas huzat kél, hazafújja rólam a holdfényt.”

A holdfénybe öltözött, ősvilág csodáitól eksztázisba eső költőt, aki csillagszülő, szürkülödő gyermekasszonyhoz, havasi, szép fehér alkonyhoz ír Balladácskát, rendszeresen jól megrázza egy kemény vonású, kérges tenyerű, mindentudó csodaszékely (ismerjük ezt a típust: egyik kézzel kaszát fen, másik kézzel birkát körmöl, és minden káromkodása egy Árpád-kori nyelvemlék – létezéséről néprajzosok és unokák inkább vannak meggyőződve, mint fináncok és feleségek), majd át is veszi a pennát. Ez a – nincs rá pontosabb szó – rángatózás, zötykölődés, a megszólalásnak ez a hol teljesen elszállt fantasztikuma, hol szinte prédikációt, igehirdetést idéző (talán a mennydörgő igékkel megszámlálhatatlan ördögeit agyoncsapkodó Luther is átsétált valamikor a sorokat megelőző gondolatok viharán) drámaisága.

Hiszen olyan trágárzöld füvek, foszforos lábszárcsontok, csatornakarokkal zörgő házak, asszonyhas-rózsák, meg csörtető félelemkancák röpködnek mindenütt, hogy Nagy László és Allen Ginsberg teljes egyetértésben jönne tőlük zavarba.

Aztán meg kapunk olyan húsunkba vágó megállapításokat és kinyilatkoztatásokat, hogy egyből kijózanodunk:

 

 

Humor is van a kötetben, főleg a második felében. Nehéz, földszagú humor ez, olyan Parasztbibliás, kurjongatva kaszálásra buzdító angyalokkal, hamis megváltókkal, akik után hátrakulcsolt kézzel, fölényesen lépdel a rőt kereszt, vagy épp a kórházi takaró alatt füstölt sonkát rágó haldoklókkal – utóbbi gyönyörű dans macabre-formajáték, a Villon-életmű, és Arany Hídavatása után szabadon, csak itt nem a helyzet a groteszk, pláne nem közmegegyezésesen, a költőtől függetlenül. A Vének tivornyájának groteszksége a költő titka. Csak ő tudja, mennyire röhejes a civilizáció élőhalottainak valósága, a szereplők maguk nem tudják (Villonnál és Aranynál igen). Ha Pilinszky valaha humorizált volna versben (persze erről fantáziálni is teljes képtelenség), talán ilyesmi lett volna.

A kályhák lázadásának eleje akár még egy giccses gyermekvers szellemes paródiája is lehetne:

 

 

Ha nem volna utolsó strófája egy szűkszavú, de annál tökéletesebb apokalipszis- (és föltámadás) jelenet:

 

 

Egyvalami nincsen sem a kötetben, sem úgy általában Farkas Árpádnál: költői szerep. Amikor korábban a lírai én terminust használtam egy mondatban, akkor is nyugodtan írhattam volna Farkas Árpádot – de miért ne tarthatná néha oda orcáját a kritikus a szenvtelen szakszerűség múló divatjának? Farkas Árpád sosem visel maszkot, csupán az általa megfigyelt jelenségek, amiknek először ő nem csak figyeli és leírja maszkját, hanem tobzódva, tombolva alámerül, és megmártózik mindegyikben. Aztán kiugrik, kiszökken ebből az örvénylésből, megállapítja, hogy az egy maszk, majd arról is említést tesz, neki mennyi köze van hozzá, és pont.

Az a heroikus költészet ez, ahogyan a mindenkori kezdő a mindenkori költészetet elképzeli. Nagy tüzek, nagy, szent őrjöngések, klaviatúra-szaggató indulatok, isteni dühtől izzó, ihletett sorok. Aztán az inaskodás alatt a legtöbb prófétából és világmegváltóból írástudó válik, aki lényegében folyamatosan gyakorol, játszik, szerepeket cserél, s ugrándozik anyanyelvünk egyik virágáról a másikra. S ez nem ördögtől való. Ez csodálatos és magasztos, a teremtés önfeledt dicsérete – elég talán csak Weöres Sándor munkásságára gondolni. Megmaradni költőként egyazon konokságban, szereptelenül, még Harlekin, a Bolond hieratikus halál- (pontosabban átjáró) maszkját sem öltve magunkra - ez nem a költőségnek, mint létállapotnak valamiféle magasabb szellemi szintje a maszkcserélős változatnál. Ez egy külön út. Pilinszky is ezen az úton járt. Nagy László is. És ezen az úton nem azért nem fikciózik a költő, mert zsenánt neki, hanem mert föl sem merül benne a lehetőség. Mert más a tudata. Máshogy létezik a nyelvben.

 

Világviszonylatban is színvonalas, versmegzenésítő zenekarainknál még nem gyakori vendég  Farkas Árpád. Itt volna pedig az ideje a szélesebb eresztésnek is, ha már ilyen fogós strófák  kínálkoznak: