Ugrás a tartalomra

.

Anya és zene – Marina Cvetajeva írása

„Egy ilyen anya után nekem csak egy lehetőségem maradt: költővé válni. Hogy átmentsem az adományát, amitől vagy megfulladok, vagy átlépem vele az emberi törvényeket.” – Részlet Marina Cvetajeva önélatrajzi elbeszéléséből, Csanda Mária fordításában. Az orosz költő-írónő a Gergely-naptár szerint október 8-án lenne 125 éves.

Amikor az óhajtott, elvárt, csaknem megrendelt fiú utód, Alekszandr helyett mindössze egy kislány jött a világra, vagyis megszülettem én, anyám büszke sóhajjal annyit mondott: legalább zenész lesz belőle.

Első, még nyilvánvalóan értelmetlen, de tisztán kivehető szavam hallatán: gamma[1], anyám rákontrázott: tudtam! – és rögtön elkezdett zenére tanítani, vég nélkül énekelte a skála hangjait: igen, Muszja, ez a dó, ez pedig a ré – dó, ré. Ez a dó-ré hamarosan átváltozott számomra egy óriási könyvvé[2] – majdnem akkora volt, mint én, amikor a könyv szót még kiejteni is alig tudtam[3]. Bíbor borítója díszítésének sötét aranyszíne szétáradt, befészkelte magát a szívem mélyére, melynek sellő-helyén, legbelül él az az erő és forróság, ami belőle támadt, s mindmáig a legkisebb érintésre megindul, hogy a szemem pereméig elérve könnyet fakasszon.

Ez tehát a dó-ré: Doré[4], a ré-mi pedig: Rémi, egy kisfiú. Rémi az a boldog gyerek a Sans famille-ből[5], akinek a gonosz, fél lábát vesztett, nyomorék nevelőapa, Père Barberin nyomorúságossá változtatja életét: először csak nem ehet palacsintát, majd egy nap eladja Rémit a kóbor muzsikusnak, Vitalisnak. Vitalis három kutyájával vándorol: Kapival, Gavallérral, Szendével és egy iszákos kismajommal: Ficsúrral, aki később tüdőgyulladásban pusztul el Rémi karjai közt. Ez a Ré-mi jelentése. Egyenként külön pedig: dó – fényesen fehér, teljesen, tisztán, a ré – kék, a mi – sárga (lehet, hogy a nap?), fá – barna (anyám kimenő ruhájának színe, a ré kékje pedig a kék folyó?), és így tovább és még tovább… De nem akarom a saját képzeteimet az olvasóra erőltetni, akinek megvannak a saját színei és rezonanciái a zenei hangok hallatán.

Anyám örült a hallásomnak és akaratlanul dicsért, de minden „ügyes vagy” után hozzátette: ez nem a te érdemed. A hallásod Istentől kaptad. Tanítása megmaradt bennem: jó hallásom nem az én érdemem, hanem Istentől való. Ami végső soron megóvott az önteltségtől és az önmardosástól éppúgy, mindenekelőtt pedig a művészi hiúságtól, hiszen a hallás Istentől jön. Ami a tiéd: az igyekezet, mert minden Istentől kapott ajándékot eltékozolhatunk – magyarázta anyám az én négyéves fejemnek, amit valószínűleg nem értettem teljesen, és már ezért is úgy megjegyeztem, hogy aztán már ki se lehet törölni az emlékezetemből. És ha a zenei hallásom nem pocsékolom el, nemcsak ezt, de az életemet sem fogom eltékozolni és elvesztegetni (pedig igyekeztem!), magyarázta ismét csak anyám. Ha gyakrabban mondta volna az akkor még felfoghatatlan dolgokat, felnőve nemcsak tudatosul bennem, de erősebbé is tesz. A gyereknek nem magyarázni kell, hanem elbűvölni őt. Mint ahogyan a nem pontosan értett könyörgő szavak meggyökereznek a gyermekben, és kétségbevonhatatlanul hatnak: „Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy.”

Könnyűnek bizonyult a zongorán is megszólaltatni a dó-ré-mi-t. Megdöbbentő volt a kezemmel átért távolság. Még csak ötéves vagy, és majdnem átfogod az oktávot! – mondta anyám elnyújtva, mintha a hiányzó hosszt pótolná, és, tette hozzá, mert erre nem reagáltam, a lábaid is ilyenek! Amitől kísértést éreztem, hogy egyszer a lábammal is próbáljam valahogy megszólaltatni az oktávot (ráadásul az összes gyerek közül nekem lettek olyan legyezőujjaim, mint neki). De ezt még gondolni sem volt szabad, nemhogy megtenni, mert a zongoraereklyére semmit nem lehetett rátenni, nemhogy a lábam, de még egy könyvet se. Így azokat az újságokat sem, melyeket anyám reggelente makacs mártíromsággal, de apánknak szóvá nem téve levett a zongoráról. Ki tudja, hogy nem azért volt-e olyan tükörfényes és tiszta a hangszer, mert naponta állhatatos következetességgel azok az újságok mindig rákerültek? S valószínűleg a rendetlen újsághalom levételének pedáns anyai mozdulata, ez a gesztus hívta belőlem elő azt az evidens és cáfolhatatlan gondolatot: az újságok – gonosz szellemek, távol kell magam tartani tőlük, mert ezek a lények bosszúra szomjasak. S ha egyszer valami úton-módon elér a halál az útszélen, tudni fogom, végső soron miattuk.

Azon kívül, hogy nagy kezem volt, „telt, erős leütést” is produkáltam, és „egy ilyen kislánytól csodálatra méltóan eleven billentést”. A billentésnek bársony hangzása volt, barna színű, és a zongora érintésekor ez a barna bársony olyannak tetszett, mint egy macska: egy macskamancs bársonyossága.

(…)

A hangjegyekkel kezdetben nem boldogultam. A billentyűt lenyomod, de a hangjegyet? A billentyű ott van, fekete vagy fehér, a hangjegy egy vonalon (melyiken?). Ezenkívül a billentyűt hallod, a kottát nem. A billentyű létezik, a hangjegyek nem. És minek a hangjegy, ha ott a billentyű? Sehogy nem értettem, amikor egyszer csak egy üdvözlőkártyán, melyet anyám kapott Auguszta Ivanovnától, a kottafejek helyett verebek ültek a vonalakon. Ekkor megértettem, hogy a hangjegyek az ágakon élnek, mindegyik a sajátján, és onnan ugrálnak le a billentyűkre, arra, amelyik az övék. És akkor lehet őket hallani. Néhányan elkésve (mint Kátya az Esti kimenőből: a vonat elment, Kátya a dadájával sírva fakadt), elkésve, mondom, valamilyen mellékágra kerültek, olyan levegőágra, de mégis leugranak majd (és nem mindig jókor, ilyenkor lesz fals). Amikor abbahagyom a játékot, visszarepülnek, és, mint a madarak, alszanak, alvás közben nem pottyannak le. Huszonöt éves lettem, mire mind leestek és elfutottak:

Az összes hangjegy elfutott, őszintén kimondatott![6]                                                                  

Habár gyorsan megtanultam és kiválóan olvastam papírról (jobban, mint az emberi arcról, ahonnan nagyon sokáig csak a legjobbat olvastam le!)[7] – soha nem szerettem meg a kottaolvasást. A kotta zavart: rá kellett figyelnem, s nem a billentyűkre, elterelték a figyelmemet a dallamról, a tudásról, a titokról – a két kezem is megkeveredett, zavart a kotta, mint az örök harmadik a szerelemben, ahogy a költeményemben szerepel (amit az egyszerűsége vagy az én bonyolultságom miatt senki nem értett), és soha olyan megbízhatóan nem játszottam, mint amikor kívülről, vagyis kotta nélkül.

De amellett, hogy ez így volt, és nemcsak nekem, hanem más kezdőnek sem könnyű, most úgy látom, számomra túl korai volt még a kottaolvasás. Ó, anyám hogy sietett a kottával, betűkkel, a Sellő-mesékkel, Jane Eyre-ekkal, Együgyű Jankókkal, Szent Ilonaként, a fizikai fájdalommal sem törődve, egy mindenki ellen, egyedül, mások nélkül, pontosan tudta, hogy nem fér bele az időbe, és nem fog mindenre sor kerülni, amire ő szeretne megtanítani, ezért igyekezett, hogy ezt, még ezt és még ezt is! Legyen mire emlékezni és mielőbb betakarítani az egész életre. Ahogy az elsőtől az utolsó pillanatig adta – ömlesztette! –, nem hagyta, hogy megtanuljuk, átgondoljuk (nekem: hogy megnyugodjak), telenyomta és öntötte csordultig, élményt az élményre, emléket az emlékre, mint egy feneketlen ládába – véletlenül vagy szándékosan? Teletömni a mélyéig a legértékesebbel, és mindez maradjon rejtve, tartalékként, arra a végső esetre, amikor már mindent eladott és utolsó reményéségként az ember a tartalékaihoz nyúl, ebbe a ládába, amelyben végül még minden ott van. Hogy a legmélye az utolsó pillanatban maga tárja fel a tartalékait. (Ó, a kimeríthetetlen, szüntelen anyai táplálás!) Anyánk szinte életében eltemette bennünk magát – az örök életre. Azzal tett minket tömörré, hogy láthatatlan és súlytalan dolgokkal telített, és ezzel örökre kiűzte belőlünk a látszatot és súlyosságot. És mily boldogság, hogy mindezt nem a tudománnyal, hanem a Lírával tette! Azzal, amiből mindig kevés, kétszeresen is: ahogy az éhezőnek kevés a föld minden kenyere, ahogy a fénysugár nem lehet elég mindenkinek, csak azért, mert a csillagoknak elég, a lírából nem lehet túl sok, mert önmaga az, ami túl sok, túlcsordult vágy és erő, mely erő a vágyba oltva hegyeket mozdít el.

Anyám nem felnevelt, hanem próbára tett, az ellenállás erejével vértezett fel – bírom-e, teljes mellszélességgel? Nem odaadott, hanem utat nyitott, hogy már nem tudok teljesen megtelni és betelni. Anyám a Líra nyitott vénájából itatott bennünket, ahogy mi a gyermekeinket magunkat megsebezve a bánatunk vérével. Az ő boldogságuk, hogy ez nem sikerült, a miénk, hogy sikerült.

Egy ilyen anya után nekem csak egy lehetőségem maradt: költővé válni. Hogy átmentsem az adományát, amitől vagy megfulladok, vagy átlépem vele az emberi törvényeket.

Tudott-e erről – rólam, a költőről – anyám? Nem, ő csak feltett mindent egy tétre, az ismeretlenre, a titkaival együtt, egészen a beteljesületlen, meg nem született fiáig.

De mégis, ahogy az olvasáshoz nincs korán, úgy a kottához: korán van. Egy nem egészen ötéves gyerek megtanulhat olvasni – négyéves koromban már önállóan olvastam, mint sok más gyerek is –, ám nem vitás, hogy a kottával más a helyzet. A kottából zongorázás nehezebb volt, mint a betűkből olvasás. Egész egyszerűen: a hangjegyek mellőzhetők zongorázáskor, de a betűk az olvasásnál nem. És még egyszerűbben: a kotta közém és a zongora közé állt, és a kotta vesztett. Nem beszélve az olvasás rögtön megnyilvánuló értelméről, és a játszott taktust homályossá tevő kottáról.

Olvasva értelemre fordítok, zongorázva hangokra, sorban, ahogy jönnek. De amikor nekem, az ötévesnek, aki már érez, s az érzést kifejezi, újból keresni kell: először a szememmel a vonalakon a jeleket, aztán az eszemben, együttesen a megfelelő jelekkel – a skála hangjait, majd ujjaimmal – e hangoknak megfelelő billentyűt? Ily módon a játék már háromismeretlenes, de az ötévesnek elég az egy is, amihez jön mindig az a másik, ami csak bejárat abba az ismeretlenbe, mely minden értelemben és hangban a hatalmas ismeretlenhez, a lélekhez vezet. Vagy – már Mozartnak kell lenni!

De a zongorabillentyűket szerettem: a fekete és fehér (kicsit sárgás) színeiért, a feketéért, ami fényes, a fehérért (a kicsit sárgásért), ami titkos-szomorú, azért, hogy egyikük széles, a másik keskeny (durcás!), azért, hogy rajtuk, miközben helyben ülök, mégis, mint valami lépcsőn, le és fel futkoshatok. S miközben ez a lépcső a kezem alatt van, mintha jeges patak futna a vállamból eredően, s a szememben akkora a forróság, mint a Dagesztán völgyében az Andrjusin-enciklopédia szerint.

 

Eredeti megjelenés: В завтра речь держу – Автобиографическая проза 1925–1937 (Vagrius Kiadó, 2004)

 

*

Marina Ivanovna Cvetajeva (1892–1941) orosz költő és író, az orosz modernizmus egyik legnagyobb alakja. A nagy irodalmi mozgalom, az avantgárd idején egyetlen irányzat mellett sem kötelezte el magát, költészetében egyedülálló szintézisét teremtette meg évszázadok művészi eredményeinek a mitológiától és az orosz népköltészettől Gyerzsavinon, Goethén, példaképén, Puskinon át egészen a legmodernebb vívmányokig, a különböző „izmusokig”.

Apja, Ivan Vlagyimirovics Cvetajev (1847–1913) művészettörténész, a mai Puskin Múzeum alapító igazgatója, nagy szerepe volt Cvetajeva sokszínű képzőművészeti érdeklődésének kialakításában. Állítólag a festmények kevésbé érdekelték, inkább a grafikák, metszetek, nagyon szerette Dürert és Dorét. Anyja, Marija Alekszandrovna Mejn (1868–1906) zenét és festészetet tanult, kiváló zongoristaként Nyikolaj Grigiorjevics Rubinstein (1835–1881) tanítványa volt. Nem lett koncertező művész – az akkori elvárás jó családban, nőként nem is errefelé terelte – talán ezért akarta, hogy Marina zongorista legyen. Mindketten viszonylag korán meghaltak, az anyja halálakor 14 éves, az apja halálakor 21 éves volt Cvetajeva.

*

Csanda Mária 1962-ben született Tapolcán, orosz, történelem és könyvtár szakon végzett. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem könyvtárosa. Fordításai jelentek meg a Szép Literatúrai Ajándék, Nappali Ház, a győri Műhely, a Muzsika és a Vigilia folyóiratokban. Számos tudósítása jelent meg az Irodalmi Jelenben irodalmi-művészeti eseményekről, különös tekintettel a zenei vonatkozású jeles alkalmakra.




[1] magyarul: skála

[2]  Valószínűleg Hector Malot könyvéről van szó, lásd később az 5-ös lábjegyzetben.

[3]  Az orosz „knyiga” szót „kinyga”-nak ejtette.

[4] Gustave Doré, francia illusztrátor

[5] Hector Malot: Sans famille című, 1878-ban megjelent népszerű francia meséje, magyarul Talált gyerek címmel a Holnap kiadó 2012-es kiadásában olvasható.

[6] Utalás a „Есть час Души, как час Луны” című, 1923-ban írt versére, benne: Minden dolgok kiszakadtak helyükről / minden titok kimondatott.

[7] szójáték: papírról: с листа (sz liszta), arcról: с лица (sz lica), hasonló hangzású, alig eltérő kifejezések.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.