Ugrás a tartalomra

 

Erdélyi János: Naplójegyzetek

Erdélyi János (1814. április 1. – 1868. január 23.) költő, filozófus, kritikus, a Regélő szerkesztője, néprajzgyűjtő. 1845-ben saját elhatározásából és a Kisfaludy Társaság megbízásából gyűjtőmunkába fogott, ennek eredményeként elsőként adta ki a több kötetes Magyar Népköltési Gyűjteményt.
1839-ben beválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé. Erre az időre esik boldog, de rövid házassága Vahot Nellivel, Vahot Imre húgával, aki alig egy év múlva meghalt. A Kisfaludy Társaság 1842-ben választotta Erdélyit tagjává, itt talált igazi teret magának. 1844–1845-ben közép-európai útjáról kiváló úti leveleket írt a Pesti Divatlapnak. A szabadságharc után hosszabb ideig bujdosott. Ez idő alatt alig írt valamit, csak 1850 után kezdett újra dolgozni, s ekkor már nyugalmasabb élet után vágyódott. Sárospatakra a Szeremley Gábor távozásával megürült filozófiai tanszékre hívták meg tanítani.
1854-ben vette feleségül Csorba Ilonát, akivel haláláig boldog házasságban élt.
Halálakor Greguss Ágost tartotta az emlékbeszédet a Magyar Tudományos Akadémián. Naplójegyzetei tanulságos lenyomatai a szabadságharc utáni éveknek, és Erdélyi lelkébe is beleláthat általuk az olvasó.
 
 
Erdélyi János
 
Naplójegyzetek
 
részletek
 
 
1850. január elsején
Cselejben vagyok még mindig, várva barátaimtól Pestről, mikor menjek oda. Az idők jelenségei egyébiránt folyvást kedvezőbbek; a hírek nyomósabbak, s én egyedül ennek köszönhetem, hogy különben unalmas napjaimat nem fordítom „Tristium”-ok írására, mint Ovid.
 
(…)
Mondják: nem jó ez idő szerint társaságban nyíltan szólani. Ez igen praktikus igazság lehet, de én még nem tanultam meg. Nagyobb bűnöm az, hogy társaságban néha – éspedig szokásom ellen – kiveszek a sorból, s melanchólia fog el. Itt ez nincs helyén, mert nem értetik, holott 1849. év folytán igen természetes. Egy dal vagy inkább elégia fog előjönni verseim közt valaha, mely így kezdődik:
 
Minek is megyek én, minek társaságba,
Hol szólni, mulatni vagy mulattatni kell?
Jobb lenne vonulni szent magánosságba,
Foglalkodnom a szív emlékezésivel.
 
Emlékezésivel vagy tán gyötrelmivel,
Melyek vad zenében rendes rendetlenül,
Miként szunyogcsoport nyárnap lementivel,
Zsibongva járnak az ember feje körül stb.
 
E költemény 1849. év utósó napján íratott, s magyarázni fogja sokban naponkinti érzelmeimet.
(...)
Ha én még tizenhat éves volnék, nevetnék azon, ki jelenleg harmincöt éves korában, e sorokat írja. Egyébiránt én így is nevetek; de nevetésem nem gúnyé, hanem örömé. Mert úgy vagyok, mint ezelőtt tizenöt évvel, semmiben sem érezve korom előhaladtát. Nem igaz, hogy csak egyszer ifjú az ember. Ki elkezde élni s életét semmi nem zavará, ennek elhiszem azt. De kit az életpályán veszteség, erőszakos változások az ifjúság elmúlta előtt értek: alig. Azt sem hiszem, hogy szeretni csak egyszer lehet. Mikor Nelli meghalt, és némely, boldogságomról magamnál jobban gondoskodó nők, halála után öt-hat hónappal, meg akartak házasítani, elutáltam őket, mert nem tisztelék az én fájdalmimat. Ím az idő meghozá balzsamát, s én az előbbinek feledése nélkül tudnék lenni szerető újra, nem hidegebb, nem gyöngébb. Én láttam elég példát, hogy derék férfiak özvegységük nem késő hónapjaiban megházasodtak. Ott van Sárosi, Garay; de azért példájukat nem követtem, lépésüket meg nem ítéltem. Én más véralkatú vagyok. Nekem ki kelle pihenni magam a fájdalomból; s ebbe nem kevesebb, mint maholnap nyolc egész év telt. Ha nálam ily nagyok a stádiumok, úgy én igen soká fogok élni, csak föl ne akasszanak.
 
Január 9.
Gyöngébb vagyok, mint valaha; talán azért, mert dolgom nincs, talán valami új ízlés miatt, amennyiben én, a szőke szépségek barátja, most különös kedvet találok egy barna leánykában. Ezelőtt mintegy kilenc évvel Pesten, Wagner műárus előtt két leánykép volt kitéve, ily aláírással: „La brune, La blonde.” Én Arday Károllyal, kit sok szép tulajdonaiért becsülök, megálltam, mint szokás, nézni a kirakást, s kérdezem tőle a két arcot illetőleg: melyik szebb? „Neked a szőke – felelé – mivel Nelli is az.” Ha most így megállanánk, s Károly tudná mai hajlandóságomat, körülbelül így felelhetne: „Neked szebb a barna, mert Irma is az”, és neki mindkét esetben el kellene ismernem igazmondását.
 
Január 21.
A hideg folyvást tartott, de kevesebb ereje volt a szélnek. Borcsa néni kiment, s betérvén, így fejezte ki magát: „Három ködmönnel melegebb van, mint tegnap.” Tehát őtőle is tanultam: egy közmondást.
 
Január 28.
Irma folytonosan ágyban fekvék. Nehezen váltam meg tőle, noha veszélyen kívül vala már egészen. Isten vele!
 
Január 29.
Bercelre még mind nem indultunk. Itt naplóm megszakad. Szemere Miklós nem szereti, ha lefekvés után gyertya ég a szobában. Én együtt háltam vele. Nappal társaság foglalt el. Gondolatimat nem jegyzem föl. Csak annyi jut eszembe, hogy leányok között (B. Tekla és Sz. Klári) körülbelül erkölcsi professzorrá lettem. Sok nem tetszett viseletükben, s példázódtam. Miklósné hallá beszédemet, s megköszöné. Szívesen!
A leányok viseletéből megtetszik, hogy keveset társalkodtak férfiakkal, vagy csak igen silányokkal. Csak egy valamirevaló ítéletmondás, megjegyzés volna, de semmi! Engemet talán tekintélyül tartottak, mivel szavaimra gyermekileg hajtottak. Ez derék tőlük, de legyen annyi amennyi önállásuk is; ehhez pedig egy kis gondolkozás kell.
Tekla néhány jó magyart tanult meg zongorán, éspedig jellemző kifejezéssel játszani. Ez a leányka pirulás nélkül fogadott el mindennemű útbaigazítást, intést tőlem, Féltem néha, hogy megharagszik, s annál jobb kedvű s bizalmasabb volt irántam. Zongoránál arcán semmi változás, semmi játék. Neki nem ártott volna látnia Lisztet. Egy kis zongorázói kokettéria bizony megilletné.
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.