Ugrás a tartalomra

 

Randevú az ördöggel – Bánkövi Dorottya versei

Bánkövi Dorottya 
Randevú az ördöggel 
Bánkövi Dorottya versei
 
 
Asszonyok az ágynál
 
Csak asszonyok maradtak a haldokló mellett,
sötét kendővel takart arccal,
nem sírtak, nem felejtettek.  
 
A fülledt kórteremben éjszakák vibráltak –
valahánynak másik. Közös egy volt bennük:
akit körbeálltak.
 
Tekintetük
(mint combjuk akkor),
megnyílt, majd elsötétedett.
Külön látták a testet a lélektől,
egynek a csalást, a lényeget.
 
Az ember feküdt az ágyban,
izzadt tarkója mögött felpolcolt párna,
mégis mint odagurított kő
feszült nyakának a merev háttámla. 
Nem beszélt ő sem,
talán nem is tépelődött,
a szeméből távozó fény
elégtétel volt –
maga a hála.
Aztán már az sem,
csak test, irgalomból vagy
kötelességből bebugyolálva.
 
Az ágy mellett csak asszonyok álltak,
sötét kendőből kitakart arcuk
lenyomata a távozó halálnak.
 
Tudták, mi a dolguk.
Hogy annyi év elveszett,
nem volt hiába.
Összehajtották a véres lepleket
– mintha majd harmadnap –,
és összenéztek még utoljára.
 
 
Kivégzés
 
Itt állok előtted hamvasan,
bőrömön kisülésekkel,
a villanás közepén,
és épp elveszítem a fókuszt,
amikor te megtalálod.
 
A kezed helyén kioldó –
könnyű láncként csüng alám,
derekamra fonódik.
Nem engedi, hogy elhagyjam a szobát –
a tér a tied.
 
Néha elengedsz,
s én a linóleumba taposom
a lehető legnagyobb sugarú kört.
Összegyűjtöm neked a fényt,
fél arcom mindig árnyékban marad.
 
Itt állok előtted hamvasan,
te ernyőt tartasz fölém,
ezüstbe és aranyba öltöztetsz,
ha fáradok, biztatsz egy kicsit,
s én arcomra kenem a parancsaidat.  
 
Néha jön-megy egy férfi,
dobozokat és testeket tologat,
elém tart valamit, s felderít,
talán nem is tudja –
éppen meghalok.
 
(Nem neki, de bárkinek,
aki kifizet holnap,
és némán fellapoz.)
 
 
Randevú az ördöggel
 
I.
Hat cég tartozott alá,
kétszáz seggnyaló,
ezer áldozat,
három Audi, medencés ház –
szerette a kitömött állatokat.
 
Sok mindent építtetett,
az irodában mellszobrot is faragtak róla –
„eggyel pont szebb volt, mint az ördög”,
s keményen megdolgozott azóta,
hogy faluról Pestre költözött.
 
Tizennyolc voltam, mikor meg akart baszni,
vett egy plüsst, és elvitt a Royalba.
Végigettünk három fogást,
cocktailt ittam, hízott a számla.
 
Magyarázott nagy vehemensen
(harminchárom fogával),
milyen kalandokban vett részt hat kontinensen,
hogy gyűjtött össze akkora házra,
s hogy ő az újságírók abszolút királya. 
 
Majd közelebb hajolt, fülembe suttogott,
hogy Dubaiba is elvihet akár,
mert én vagyok nála a legjobb gyakornok,
ő pedig nem akármilyen tanár. 
 
Neccharisnyás lábam az övét súrolta,
nem rémlett, hogy ilyen közel
ültünk le egymáshoz.
Vibrált a szemében:
minden megtervezve,
de az ételt legközelebb házhoz.
 
Kacérságom csak spontán adalék
a csillagfényű sablonvacsorához:
a közösülés kötetlen ígérete.
De az időhúzáshoz nem volt több eszközöm,
a számlából darut hajtogattam,
hogy köszönöm,
de még leckém maradt mára,
és a madarat a pincérnek adtam,
mert kisasszonynak hívott,
és egy kicsit hasonlított az apukámra.
 
II.
Hatszázhatvanhat volt a rendszáma
a vörös Audinak, mely eljött értem
újra (mint egy ponyva utánnyomása),
hogy beszálltam mellé, ma sem értem.
 
Alig kezdődött gyakornokságom,
szabadulni próbáltam két hete,
de az egyből valahogy három
randi lett, s a délelőttből este.
 
Hiába akartam húzni az időt,
főnököm elöntötte az epe,
ma nem játszhatok újra úrinőt,
beláttam, ahogy remegett a keze.
 
Gesztikulált, egyre hevesebben,
fejéről korpát vakart öltönyére.
„Ma kikötözlek, amikor ketten
leszünk, s élvezni fogod!” – ígérte.
 
Én tudtam már akkor, Louis Vuitton
táskát hozna legközelebb plüss helyett,
– hívtam a taxit, vártam az úton –,
s ő tíz évvel fejelte meg az ötvenet.
 
Átderengeni látszott a ködből,
a kabát alól kilógó lóláb,
de száguldottam, s talán rossz szögből
láttam. Lassacskán hajnal is volt már.
 
 
Esti kérdés
 
Mennyire unom, hogy mindenki hajt rám!
(És meghatódik tőle, ahogy teperni képes.)
Hogy vedlenek kamasszá negyvenes pasik
(kezükben tartva fényképemet),
miközben arra gondolnak,
milyen lehettem volna alattuk,
és ők mennyire akarták
kizárólag az én
boldogságomat.
 
Ülnek a laptop előtt
(mind keményen dolgoznak),
izzadnak a futópadon,
a Hugo Boss ingnél nem adják alább
(bár a nyakméreten egy számot növelnek),
vásárolnak, kifizetik a takarítót,
vacsorát adnak a gyereknek...
Minden olyan hosszú és keserves,
de mégis szép újra!
Elolvassák kamaszkoruk kedvenc regényét,
viharban csatangolnak a hegyeken túlra,
s még a nyávogó kiscicát is az ölükbe vennék!
(Aztán észbe kapnak.)
Titkon élvezik, hogy a kanapén alszanak.
 
Életükben először észreveszik,
milyen alakú a plafonon a repedés,
hogy az árnyak formákat rajzolnak a családi porcelánra
(mintha jelek lennének),
és ők végig simítják borostás arcukat,
és elérzékenyülve néznek a bizonyítékra:
éreznek megint.
 
Hány nő és megcsalás,
hogy negyvenévesen sírhassanak
az egyért, aki hosszú frázisok helyett
mindent megmagyaráz azzal, hogy fiatal.
 
Hányan mondták már: sosem szerettem ennyire.
És én nem tudom, volt-e bármelyiknek igaza.
Csak azt, hogy szép az esték múló sötétsége,
a pillanatban felejtett érzelem,
és hogy hiába mondják –
bánják a gyáva döntéseket.
 
Valójában nem bánnak semmit.
De kínjukban csúsznak kérdezni térden:
miért nem, hogyha majd mégis,
s hogyha mégis, akkor újra miért nem?
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.