Ugrás a tartalomra

 

„Úgy döntöttem, hogy gazember leszek”*

Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb – ezt a sort szeretjük idézgetni Szophoklész Antigonéjának elejéről, miközben megfeledkezünk róla, hogy a görög deinosz szó egyben félelmetest és szörnyűségest is jelent; mégis hajlamosak vagyunk magunkról inkább a jót képzelni. Nem úgy Horváth László Imre, aki A Kicsi embere című könyvében egyenesen azt állítja, hogy a történelem a bűnözők és bűnök krónikája, a hatalomra törők mind pitiánerek – máskor meg nagystílűek  –, gengszterek, pénzért és egyéb javakért a saját anyjukat is elárulják.

 

Egyes szám első személyben íródott a regény, akárcsak Robert Merle francia íróé, a Mesterségem a halál, amely az auschwitzi táborparancsnok Rudolf Höss eltorzult személyiségét próbálja pszichológiai alapon – apakomplexus, autizmus stb. – szubjektív módon, belülről megmutatni, azt a kérdést feszegetve, hogy miképpen tud egyszerre, egy pszichében lakozni a tömeggyilkos és a kedves, gyermekeit szerető családapa.

Horváth első személyű énje sokkal egyszerűbb figura: nem ad parancsot gyilkosságra, nem vesz részt emberek kínzásában, csupán jól szeretne élni, vagy inkább csak túlélni, noha utóbbi motivációra közvetlen utalást nem találunk a regényben. Feltehetően nem véletlen, hogy az igazi nevét sem ismerjük ennek az első személyű énnek, csupán annyit tudunk meg róla, hogy Magyarországon született „egy kis Duna melletti faluban, 1912-ben”.

Csak a 88. oldalon lesz neve a hősnek – de csupán álneve! –, mikor az elvesztett háború után a rettegett ÁVH szolgálatába lép, és „új személyazonosságot” kér magának Péter Gábortól Utisz László névre. (A régit, mi olvasók, nem ismertük.) Utisz görögül azt jelenti: senki se, ezt mondta Odüsszeusz a küklopsznak, s ezt kiabálta a fájdalomtól őrjöngve társainak a buta melák Polüphémosz, amikor megkérdezték tőle, ki bántotta.

„Senkise, Senkise, a hajós az utolsó pillanatban miért olyan ostobán hiú, hogy távolodóban még a fedélzetről odakiáltja a szörnynek az igazi nevét? Gyerekként is bosszantott ez, 1945 tavaszán pedig már egyáltalán nem voltam gyerek.” Így elmélkedik a regénybeli hős, és szülőatyja, Horváth László Imre, az író, nyilván azt akarja ezzel mondani: tessék, névtelen gazemberek álltak a háttérben, akik nem voltak Odüsszeuszhoz hasonló „ókori reneszánsz emberként” büszkék a tetteikre, hanem pontosan tudták, hogy bűnt követnek el, ezért igyekeztek a névtelenség homályába burkolózni. Hiába ismerjük a színpadra kiállók nevét, hiába tudjuk, ki volt Eisenberger Benjamin, és ismerjük Demény Pál visszaemlékezéséből a történetet, miképpen lett belőle Péter Gábor néven hidegvérű gyilkos, majd ’56 után békés könyvtáros. És a többieket Rákositól Gerőig szintén hiába nevezzük néven, nem ez a lényeg.

 

Hát akkor mi a lényeg?, kérdezheti a gyanútlan olvasó. A lényeg persze a bűn és a bűnözés, ahogy azt Raszkolnyikov is kieszelte már a Bűn és bűnhődés regény elején, mikor rácsodálkozik arra, hogy Napóleonnak szabad volt ölni, neki pedig nem. És itt van a probléma gyökere, mert Napóleonnak sem lenne szabad, csak épp hatalmánál fogva megteheti. És persze ideológiát gyárt hozzá. S míg az ideológia a nyugati civilizációban mindig történelemformáló erő volt, addig Keleten, például Kínában nem holmi megváltást és igazságosabb társadalmat ígérő ideológia nevében lázadtak fel az alattvalók, hanem csupán azért, mert szerintük a császár nem tartott jó kapcsolatot az istenekkel, ezért jött az árvíz, tűzvész, földrengés, aszály.  Ilyenkor elkergették a császári családot, és ültettek helyébe egy másikat, amely feltehetően majd jobban ismeri az univerzum törvényeit. Ehhez persze kellett az a tudás és hit, hogy egyek vagyunk a természettel, az istenekkel, a mindenséggel, nem pedig külön álló entitások. Ez hiányzik itt Nyugaton, és ezért bicsaklik meg minden, állítja Sári László szintén idén megjelent, nagyszerű könyvében, a Dilettánsok történelmében. De azt Sári, a kiváló filozófus és Tibet-szakértő sem mondja, hogy itt mindenki bűnöző. Horváth pedig valami ilyesmit állít, és bár a könyve remek parabola, zseniális húzás, hogy a főhőssel ellentétben minden történelmi szereplő nevét megismerjük, hogy az író elég pontosan – bár nem mindig – utánanézett a történelmi eseményeknek, ám azért az meredek, hogy minden politikus, az összes államférfi bűnöző lenne, még ha sokszor más erkölcsi normák szerint is él, mint a többi ember. Az meg, hogy Senkise, vagyis most már Utisz László háború előtti alvilági kapcsolatait felhasználva szerez pénzt a kommunistáknak hatalmuk kiépítéséhez, őszintén szólva, nem nagy felismerés. Nem csodálkozunk rá, mint ahogy arra sem, miként működött az álszent hatalom, amely demokráciát harsogott, s közben a legsötétebb diktatúra módszereivel élt. Ez mind nem új. Talán a fiataloknak igen. Mint egy másik író, Benedek Szabolcs Vörös, mint a vér című műve, melyben a Tanácskormány alatti szörnyűségekkel ismerkedhet meg az ifjú olvasó. Talán ezért érdemes volt megírni A Kicsi emberét. Mert egyébként tanulságként leszűrni, hogy csak bűnözőként érdemes élni: ezzel nem érthetünk egyet. Erre még Raszkolnyikov is megrázná a fejét. (Dosztojevszkij hőse, mint tudjuk, a regényben lassacskán rádöbben végzetes tévedésére.)

 

A könyv fülszövegében Horváth regényéről a szerkesztők az írják, a mű „Machiavelli szabálykönyve mellett Rejtő Jenő emlékét” idézi. Machiavelli tanításai azért nem voltak annyira elvetemültek, hogy azokból egyenesen következtek volna a huszadik század diktátorainak rémtettei, Rejtő Jenő könnyed humorának visszhangját pedig nem leltem fel sehol olvasás közben. Talán a Csontbrigádra gondoltak a szerkesztők. Olyan lényegtelen tévedéseken meg ne akadjunk fenn, hogy a szerző szerint a ’45 után itt állomásozó orosz tisztek egy része franciául beszélő, művelt ember volt, vagy hogy Rajkot 1949. október 24-én végezték ki 15-e helyett. Egy dolgot viszont mindenképpen Horváth László Imre javára írhatunk, és ez a briliáns stílus, az olvasmányosság, mellyel elkápráztatja, ujja köré csavarja az olvasót. Például Gerőt – találóan – így jellemzi: „A menyétszerű emberek olyanok, mint a menyétek, ezt már régen megtanultam. Rengeteg szentimentális elméletet találtak ki az állatokról… ezek többsége arra fut ki, hogy természetükre nézve a jóságot hordozzák magukban, csak az ember olyan állat, ami élvezetből öl. Nos, ha más nem, a menyét is ilyen állat… A menyét megőrül a vértől, és addig öl, amíg van mit. A csirkék pedig a kakassal együtt, szintén őrjöngve a félelemtől, várták a sorsukat, és a menyét el is jutott mindegyikhez. Gerő Ernőről ez jutott eszembe. Intellektualitásba burkolta a vigyorgását, de az akkor is ott maradt minden taglejtése, minden kimondott szava mögött. A gyomorbajos kis szürke emberrel vigyázzak, erre még a szovjetek is figyelmeztettek.” Az olvasónak Gerőről akaratlanul is Himmler jut az eszébe, a Merle-regénybeli Rudolf Lang és a valóságos Rudolf Höss példaképe. Mennyivel érdekesebb lett volna, ha róla, Gerőről ír regényt Horváth László Imre! Vagy írjon Utisz Lászlóról, de ne a szenvtelen és cinikus Senkise képében, hanem igazi menyétként, hívő gyilkosként, mint Merle tette abban a hátborzogató történetben!

„Le style est l’homme même”, mondta Leclerc, Buffon grófja, vagyis a stílus maga az ember. Ismerünk olyan állítást is, mely szerint a stílus: minden! Erre azért nem vennénk mérget, mondhatnánk Pelikán elvtársat idézve a Tanú című film befejező jelenetéből.

 

* Shakespeare: III. Richárd

 

Horváth László Imre: A Kicsi embere. KMTG, 2019.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.