óriáskígyó

a test hófehér,
nem takarja illatos gyolcs,
kence, olaj.
az arc gyékény,
épp hogy hozzáérnél,
leperegsz róla,
tavalyi képekről nézel rám,
hirtelen haragú a tekinted,
nem nézek félre, nem engeded.
hiányzol, minek is tagadjam,
kelek-fekszem veled,
a karom vagy és a lábam,
mindegy melyik, lényegtelen,
most épp a jobb kéz emlékezik,
utánad nyúl, megállít, szeret.
óriáskígyó mászik ki a szem üregéből,  
a világ már majdnem életszerű veled,
mindenféle limlommal teli váza az emlékezet,
egy gyerek a labdával könnyedén leveri.

magamat néha

magamat néha altatom,
ragadj meg engem alkalom
grabancon, fülön, ahogyan tetszik,
rázz ki magamból még ma estig,
essek a földre, göröngyre, sárba,
a hajnalokból az éjszakába,
oltsd el a Napot felettem,
a kapcsolóját se keressem,

küldj ki a hóra, hólapáttal,
szánkóval, sóval, bármi mással,
szorítsd a testem csuromvizesre,
vess a folyóba, eltemethetne,
mosson a partra magából engem,
hisz nincs, ami mélybe rejtsen,
kilóg a fülem, a fogam, a lábam,
kilógunk magunkból mindahányan.