Ugrás a tartalomra

A francia Kundera

2019. április elsején ünnepelte a világ Milan Kundera 90. születésnapját, azét a cseh íróét, aki több mint fél évszázada Franciaországban él, és már évtizedek óta csak franciául ír.

A francia Kundera története 1975-ben kezdődik. Ebben az évben érkezik a cseh író az Université de Haute-Bretagne II. meghívására Rennes-be, ahol négy éven át tanít az Összehasonlító Irodalmi Tanszéken. Meghívása a világszerte nagy sikert aratott Tréfának volt köszönhető: jó reklám volt Kunderának, hogy az 1968-as francia kiadáshoz írt lelkes előszavában Aragon a művet a 20. század egyik legnagyobb regényének nevezte. A francia író úgy látta, hogy a Tréfa a prágai tavasz bukását követő reménytelenségnek ad hangot, de ebben tévedett, hiszen a regény már egy évvel korábban, 1967-ben napvilágot látott.[1] (Ez az előszó már eltűnt az 1989-es kiadásból.) De nem csupán ez a kronológiai tévedés volt az egyetlen félreértés a könyv fogadtatásában.

Amikor a regény 1967-ben Csehszlovákiában a könyvesboltokba került, a sztálinizmus leleplezése már nem volt újdonság. Sikere nagyrészt tematikai és bravúros formai újdonságának: a narratív szerkezet polifóniájának, az események több nézőpontból való bemutatásának, a belső monológoknak és egyéb regénytechnikai megoldásoknak volt betudható. Kundera már a regény megjelenésekor tiltakozott az ellen, hogy regényét elkötelezett társadalomkritikának tekintsék: mint írta, azért helyezte a cselekményt az ötvenes évekbe, mert „ebben a korszakban a történelem váratlan kísérletek alanyává tette az embereket, képtelen szituációkban úgy mutatta meg őket, ahogyan korábban soha, kétségei[m], bizonyosságai[m] tárházát gazdagítva arról, hogy mi is az ember és az emberi sors”[2]. Franciaországban és máshol külföldön azonban, a szerzői intenciót figyelmen kívül hagyva, szinte kizárólag a történet politikai vonatkozásait hangsúlyozták, s a sztálinizmus kritikáját mint bátor tettet ünnepelték. A kor legnagyobb hatású francia gondolkodója, Jean-Paul Sartre is elsősorban a mű politikai és ideológiai üzenetét emelte ki. Így aztán az „antisztálinista” címkét az egész francia sajtó átvette, és Claude Gallimard, a könyv kiadója is ezt a vonalat emelte ki a Tréfa 1968-as kiadásának hátsó címlapján, mondván, hogy itt egy par excellence ideologikus regényről van szó.

A rennes-i egyetemen Kundera meghívását Dominique Fernandez Goncourt-díjas író kezdeményezte. André Lorant (Lóránt Endre) professzor – a komparatisztikai tanszék akkori vezetője – szerint a markánsan baloldali beállítottságú egyetemen szívesen fogadták a cseh vendégtanárt, aki négy évet töltött ott. Kundera Rennes-ben nem vett részt a társasági életben, a város inkább menedék volt számára, nem akart Franciaországba érkezése után rögtön a párizsi élet forgatagába bekerülni. Az egyetemen Kafkáról adott elő, és meglepődött, hogy milyen műveletlenek a diákok, akik azt hitték, hogy Kafka csehül írt. Lóránt professzor szerint Kundera francia tudása ekkor még távolról sem volt kifogástalan, és nyelvi fogyatékosságait kihasználva a diákok vissszaéltek engedékenységével. 1979-ben állást kapott Párizsban a nagy tekintélyű társadalomtudományi felsőoktatási intézményben (École des Hautes Études en Sciences Sociales). Ekkor Kundera már meg akart szabadulni Kafkát imádó közönségétől, és a martinique-i Patrick Chamoiseau életművével kezdett foglalkozni. Egyszer egy interjúban az csúszott ki a szájából, hogy Rennes a legrondább francia város, de ezt később kimagyarázta, és sajnálkozását fejezte ki a félreértés miatt.

1979-ben, négy évvel franciaországi letelepedése után A nevetés és felejtés című regénye miatt Kunderát megfosztották cseh állampolgárságától (2018. novemberében, az I. világháború végének ünneplésén részt vevő Andrej Babiš cseh miniszterelnök felajánlotta neki, hogy visszaadja, de arról nincs hír, megtörtént-e azóta ez a jóvátételi aktus). Kundera hontalansága nem tartott sokáig: 1981-ben Francois Mitterand köztársasági elnöktől az argentin Julio Cortazarral együtt elnyerte a francia állampolgárságot, és ettől kezdve egyre inkább francia íróvá alakította át magát.

Kunderának nem okozott gondot, hogy beilleszkedjen a francia irodalmi közéletbe. Jól ismerte a francia irodalmat, kedvenc szerzője volt Diderot, akinek regényéből (Jacques le Fataliste, szerencsétlen magyar címén Mindenmindegy Jakab) még odahaza készített színházi adaptációt, melyet egy barátja nevén évekig játszottak cseh színházakban. Sokszor írt az európai regény történetéről, Rabelais-tól, Cervantes, Sterne, Diderot, Fielding, Flaubert, Tolsztoj, Kafka regényein át Proustig és Joyce-ig, és olyan nagy közép-európai írókról is, mint Broch és Musil. Több esszéje van André Bretonról és a szürrealista mozgalomról, és nagy tisztelője volt az elfogadhatatlan ideológiai gyarlóságai miatt sokak által elutasított Louis-Ferdinand Céline művészetének.

A francia és általában az európai irodalomban otthonos Kundera tehát már jelentős kulturális csomaggal érkezett Franciaországba, könnyen bekapcsolódott a francia irodalmi életbe. Másrészt a francia irodalmi élet, a francia közönség is könnyen befogadta, hiszen a francia irodalom alapvetően befogadó, gondoljunk csak a lengyel anyától és olasz apától származó Apollinaire-re, az angolul és franciául egyformán író ír Samuel Beckettre, a román apától és francia anyától származó Ionescóra, a szintén román Cioranra vagy az orosz Makine-ra.

Kundera Franciaországban egy ideig még továbbra is anyanyelvén írt, majd fokozatosan váltott át a franciára. Előbb azonban az addig franciául megjelent műveinek fordítását ellenőrizte. Két egész évet szentelt annak, hogy egy szakértő fordító segítségével korrigálja – gyakorlatilag sok helyütt újrafordítsa – ezeket a regényeket, egészen addig, amíg úgy nem érezte, hogy a francia fordítások ugyanolyan hitelesek, mint a cseh eredeti. A Tréfa új kiadásának utószavában meg is magyarázza, mikor volt e döntő elhatározás pillanata.

„Egy nap, 1979-ben, Alain Finkielkraut hosszú interjút készített velem a Corriere della Sera számára, és megkérdezte: »Hogy lehet, hogy stílusa, mely a Tréfában díszes és barokk, a következő könyveiben olyan áttetsző és szikár lett ? Mi okozta ezt a változást ?« Hogyan? Az én stílusom díszes és barokk? Így aztán, először az életemben, elolvastam a Tréfa francia fordítását – addig sohasem volt szokásom, hogy ellenőrizzem a fordításokat, de sajnos ma már szinte több időt szentelek ennek, mint magának az írásnak. Döbbenettel láttam, hogy a fordító (nem François Kérel, aki a további könyveimmel foglalkozott) nem fordította, hanem átírta a regényemet. Több mint száz díszítő metaforát csempészett a szövegbe: amikor én azt írtam, hogy az ég kék volt, nála az állt, hogy a szürkéskék ég alatt október felemelte védőbástyáit, amikor nálam az szerepelt, hogy a fák színesek voltak, nála a fákon a színek polifóniája tobzódott. [...] Még ma is boldogtalan vagyok, ha arra gondolok, hogy tizenkét éven át, a számtalan új kiadásban, a Tréfa ilyen nevetséges módon jelent meg!”[3]

A Tréfa fordításának ellenőrzésén Kundera Claude Courtot segítségével két hónapon át dolgozott, s munkájuk eredménye 1980-ban jelent meg. Csakhogy négy évvel később, amikor az író újraolvasta a szöveget, úgy találta, hogy a javítások ugyan tökéletesek, de sok más pontatlanság benne maradt a szövegben, mert Courtot nem tudott csehül, Kundera pedig akkor még nem tudott tökéletesen franciául. Újabb néhány hónapos munka következett, s végül megjelent a most már tökéletesnek vélt fordítás ezzel a megjegyzéssel: „Marcel Aymonin csehből készített fordítását Claude Courtot és a szerző ellenőrizte, végleges változat.”

Franciául Kundera előbb cikkeket írt napilapokba vagy irodalmi folyóiratokba, és tanulmányokat készített a regény műfajáról és egyes írókról. Ez utóbbiakat aztán külön esszékötetben publikálta A regény művészete címen (1986). Ekkoriban határozta el, hogy irodalmi műveit is franciául fogja írni: a francia olvasókhoz ezentúl mint francia író fog szólni. Mint kritikusai megjegyzik, regényeinek tematikája ekkor beszűkül, nagy poliszemikus freskói leegyszerűsödnek. Minden könyvében egy bizonyos témáról ír, s ennek tárgya már a regény címében is megjelenik. A főszereplő vagy főszereplők pszichológiája érdekli, és megpróbálja a világban elfoglalt helyzetüket elemezni. Nagy társadalmi freskói az egyén lélektani elemzésébe sűrűsödnek.[4] A Halhatatlanságot, mely 1990-ben jelent meg, még csehül írta, de ebből a regényből is hiányzik már a csehszlovákiai világ háttere, és ezt számos kritikus és olvasó fájlalta is.

Kunderát sokáig disszidens írónak tekintették, hiába is tiltakozott ellene, mondván, hogy ő hivatalos útlevéllel, engedéllyel költözött Franciaországba. Nem sokkal a berlini fal leomlása után írta le a neves rádiós személyiség, Michel Polack a nevezetes mondatot a L’Événement du Jeudi 1990. januári számában: „Kundera, go home!”, vagyis azt tanácsolta a cseh származású írónak, hogy most már menjen vissza a hazájába, és írjon az anyanyelvén.[5] Erre a kellemetlen emlékre utal tíz évvel később a Nemtudás kezdő párbeszéde, melyben a cseh menekült Irénától ezt kérdi francia barátnője, Sylvie:           

„–Mit keresel még itt ? – A hang nem bántó, de nem is kedves: Sylvie dühös.

– Miért, hol kellene lennem ? – kérdezte Irena.

– Otthon!”[6]

1995-től Kundera már csak franciául írta rövid című és rövid terjedelmű regényeit, sorrendben a Lassúságot (La Lenteur, 1995), az Azonosságot (L’Identité, 1998), a Nemtudást (L’Ignorance, 2003), A függönyt (Le Rideau, 2005), a Találkozást (Une rencontre, 2009) és utoljára A jelentéktelenség ünnepét (La Fête de l’insignifiance, 2014).

Azt akarta, hogy könyveit a könyvesboltokban a „francia irodalom” szekcióban keressék, és a francia irodalmi, nem pedig a szláv irodalmi tanszékeken tanítsák. Egyes kritikusok azonban kiábrándítónak és túl száraznak érezték a már franciául írt első két könyvét. Kundera ekkor megsértődött, és a Nemtudást először spanyol fordításban publikálta (2000): a francia eredeti csak három évvel később jelent meg.

Kundera életművének megkoronázását a Gallimard Kiadó Pléiade könyvtárába való bekerülése jelentette 2011-ben. A Pléiade, mely 1931-ben indult, a francia könyvkiadás csúcsteljesítménye: már külsejében is kiválik a többi könyv közül kis formátumával, bőrkötésével, bibliapapírjával. Élő író nagyon ritkán kerül be, ezt a legnagyobb elismerést előtte csak André Gide, Paul Claudel, Saint-John Perse, Jorge Luis Borges, Claude Simon, Julien Gracq és Nathalie Sarraute kapta meg (ez utóbbi 96 éves korában!), Kundera után pedig a 90 éves Jean d’Ormesson, két évvel halála előtt. A sorozatban évente 10-12 könyv jelenik meg. A kötetek elegánsak és praktikusak, kényelmes olvasást biztosítanak. Egy Pléiade-kötet tudományos teljesítmény, kritikai kiadás, mely a főszövegen kívül tartalmaz még szövegváltozatokat, előszövegeket, jegyzeteket és előszavakat a legjobb specialisták tollából, és természetesen tartalmazza a szerző részletes életrajzát is.

Kundera esetében ez másképp történt. Amikor a kiadó, Antoine Gallimard felajánlotta neki, hogy beveszi a Pléiade-ba, tudhatta jól, hogy az írónak más elképzelései vannak műveinek kiadásáról, mert A függönyben, mely hat évvel az első Pléiade kötet előtt jelent meg, ezt olvashatjuk:

„Minden regényírónak ki kellene rostálnia azt, önmagával kezdve, ami másodlagos, és a lényeges erkölcsét kellene hirdetnie önmagának is, a többieknek is.

Csakhogy nem csak írók vannak, vannak kutatók is, kutatók serege, akik merőben más erkölcstől vezettetve mindent, amit csak találnak, felhalmoznak, hogy felölelhessék az Egészet, a nagy célt. Az Egészet, vagyis a piszkozatok, törölt bekezdések, elvetett fejezetek halmazát, amelyeket a szerző kidobott, de a kutatók az úgynevezett « kritikai » kiadásokban később publikálják őket, mégpedig a « variáns » álnok elnevezése alatt ; ami azt akarja mondani, ha van még értelmük a szavaknak, hogy mindennek, amit a szerző írt, egyforma az értéke, és a szerző mindent egyformán jóváhagyott.

A lényeges erkölcse átadta helyét a levéltári erkölcsnek. (A levéltár eszménye: az irdatlan tömegsírban honoló szelíd egyenlőség.)[7] 

A Pléiade-kiadás Kundera akaratának megfelelően készült, és a „lényeges erkölcsét” hirdeti, mely szerint tehát csak az tartozik az életműhöz, amit maga a szerző arra érdemesnek tart. Ezért nem Kundera Összes Műveiről van szó, hanem Művéről, és azt tartalmazza, amit a szerző jónak látott bevenni: tizenöt tételt (egy elbeszélés-kötetet, kilenc regényt, egy színdarabot és négy esszét). A szöveg, melyet a szerző addig gyakran módosított az új kiadások vagy utánnyomások alkalmából, a lehető legvéglegesebbnek tekintendő – szögezi le a Pléiade ismertetője. (Mégis új kiadást kellett készíteni 2017-ben, hogy a második kötetbe bekerüljön a 2014-ben kiadott A jelentéktelenség ünnepe is.) Azt is olvashatjuk itt, hogy hiába keresnénk a kötetben Kundera életrajzát: helyette az életmű biográfiáját kapjuk, vagyis mind a tizenöt mű esetében a szerkesztő kommentárját, mely bemutatja a könyvek életrajzát, azaz kiadásuk és forgalmazásuk körülményeit, valamint fogadtatásukat. Ezekhez az adatokhoz járulnak a Kundera által megfogalmazott jegyzetek és előszavak, melyek franciául addig nehezen voltak hozzáférhetőek.[8]

Kundera önkényes beavatkozása a kiadásba nem előzmények nélküli. Amennyiben élő írók kerültek be az illusztris sorozatba, ők is megpróbáltak valamennyire beleszólni, mint például André Gide, de nem erőszakoskodtak, elismerték a Pléiade szempontjait. A kiadó pedig Gide halála után a Napló kiadásához rögtön visszaállította a sorozat normáinak megfelelő eredeti szöveget...

A Pléiade hagyományaival ellentétes kiadvány nagy felháborodást váltott ki szakmai körökben, különösen pedig a lausanne-i egyetemen. A svájci oktatók és kutatók pamfletben tiltakoztak a kiadó elvtelensége miatt, aki hajlandó volt a szerző kívánságait követni, és ezáltal dehistorizálni az életművét. A tiltakozók úgy vélték, hogy mindössze egy kereskedelmi akcióról volt szó, a Gallimard-nál egyszerűen összegyűjtötték és egymás mellé tették egy zsebkönyv-kollekció darabjait. Válaszként ekkor a France Culture rádióban Alain Finkielkraut filozófus, Dominique Fernandez regényíró és a szerkesztő, François Ricard ellentámadásba lendült az egyetemi emberek ellen. Szakmai körökben azonban általános az a vélemény, hogy a két kötet egy „lightos Kundera” (du Kundera allégé), mely tökéletesen megfelel annak a képnek, melyet az író magáról kíván hagyni, és arról az ellenszenvről tanúskodik, melyet Kundera az életrajzírók, az irodalomtörténészek és különösen a genetikus kritikusok iránt táplál. Még egy olyan kritikus is, mint Jean-Claude Lebrun, aki nem nehezményezi a Kundera által elrendelt korlátozást a lényeges morálja nevében, azt írja, hogy a szerkesztő, François Ricard kis mű-életrajzait kevésbé szubjektívnek, kevésbé elfogultnak és kevésbé hadakozónak szerette volna.[9]

Meglepő módon a francia irodalomtörténetírás nagy folyóiratában, a több mint százéves Revue d’Histoire Littéraire-ben közölt hosszú könyvismertetés nem nagyon rosszalja a kritikai kiadás elmaradását, noha megemlíti mindazt, ami hiányzik, köztük elsősorban a jegyzeteket, a szövegvariánsokot és az író életrajzát. A recenzens, Paulina Šperková megértéssel idézi a szerkesztő indoklását a normáktól való eltérésre: a kötetet nem irodalomtörténészeknek, hanem a nagyközönségnek szánták. Ennél is nagyobb érve a szerkesztőnek az, hogy „Kundera így akarta”. A cikk viszont felveti a szerző hovatartozásának kérdését. 2011-ben, ahogyan Šperková megállapítja, még mindig kérdéses, hogy a 36 éve Franciaországban élő és 1995 óta franciául író és publikáló Kundera cseh, francia vagy francia-cseh író-e. A Quartier Latin könyvesboltjaiban és feltehetőleg a legtöbb francia könyvesboltban Kunderát nem leli a francia vagy frankofón szerzők között: műveit általában a szláv irodalmak és a közép-európai irodalmak könyvespolcára teszik ki. [10]

Végül is a recenzens szerint ennek nincs jelentősége, hiszen maga az író csak annyit akar mondani magáról, hogy „regényíró”. A kétkötetes díszkiadásban és regényeinek új kiadásaiban mindössze ennyit közöl magáról: „Milan Kundera a Cseh Köztársaságban született, 1975 óta Franciaországban él.” Kundera el akar bújni a művei mögé, éppúgy, mint Faulkner, aki így ír:Mint ember semmisüljek meg, töröljenek a történelemből, ne hagyjak rajta semmi nyomot, semmi mást, mint kinyomtatott könyveim nyomát”[11] – jegyzi meg Šperková a recenzióban.

Az író életművét hosszan méltató és a két kötet felépítését részletező, pozitív hangvételű ismertetés végül mégis az alábbi sorokkal zárul: „A Pléiade-kötetek olvasója Kundera »tökéletes« összes művét kapja, melyet megtisztítottak mindattól, amit maga a szerző »tökéletlennek« vagy »érvénytelennek« ítélt. De ezen a kimódolt tökéletességen túl a francia olvasó talán sajnálni fogja, hogy megfosztották azoktól a szövegektől, melyek teljesebb megértést biztosítottak volna számára egy életműhöz, melynek a 20. század oly sokat köszönhet.[12]

Közismert, hogy Kundera kerüli a médiában való szereplést: utolsó tévészereplése 1984-ben volt, és utolsó interjúját 1986-ban adta – bár igaz, hogy írásban feltett kérdésekre olykor hajlandó válaszolni. 90. születésnapjára mégis megjelent egy életrajz Jean-Dominique Bierre tollából, Milan Kundera. Une vie d’écrivain címmel. A biográfus nem irodalomtörténész, hanem olyan híres zenészek életrajzának szerzője, mint Johnny Hallyday, Leonard Cohen, Bob Dylan vagy Edith Piaf. Kunderát a zene szeretete és egykori aktív művelése köti a fenti énekesekhez. Bierre-nek nem volt könnyű dolga a zárkózott és gyanakvó íróval, de ügyesen az életműből indult ki, és csak annak mentén tért ki a szerző életére, anélkül persze, hogy magánéletének titkaiba próbált volna behatolni.

Kundera konfliktuózus viszonyát a csehekkel – mely a franciákkal való viszonyának ellentételezése – e rövid írásban nem elemezhetjük, ezért végezetül visszatérünk a címben jelzett problémára. Francia lett-e a cseh Kundera? Šperková állítását számos megkérdezett megerősítette: a könyvesboltokban általában nem a franciák között lehet találni. Mint egy eladó mondta, talán azért, mert már cseh íróként világhírűvé lett, nem úgy, mint mondjuk az orosz Makine, aki eleve francia nyelvű szerzőként lett ismert.

A könyvesbolti tapasztalatok ellenére Kundera teljes joggal szerepel kortárs francia irodalomtörténetekben (például Dominique Viart – Bruno Vercier: La littérature française au présent, 2005), és franciának tekinti a francia irodalomtudomány bibliográfiája is. Kundera leginkább persze azért „francia”, mert létezik egy olyan kategória, mely egybegyűjti a Franciaországon kívüli francia anyanyelvű írókat (például a Belgiumban, a kanadai Québecben és Svájcban élőket), az afrikai francia nyelvű szerzőket és más franciául írókat, és őket nem a francia irodalom, hanem a francia nyelvű irodalom (littérature d’expression française) csoportjába sorolják.

De talán mégsem olyan fontos, hogy hova tartozik a csehnek született Milan Kundera, hiszen ő maga, Goethét követve, nem a nemzeti irodalmak közegében keresi a helyét. „Goethe többször is nyomatékosan hangoztatta: a nemzeti irodalmak ideje lejárt, a világirodalom kora érkezett el” – mondja egy interjúban 1994-ben, majd így folytatja: „Egy irodalmat nemzeti közegében vizsgálni természetesen hasznos, ha meg akarjuk érteni, hogy egy nép történelmében milyen szerepe volt. De ez nem sokat mond róla mint művészi alkotásról. Az európai kontextus nélkülözhetetlen: ebből nem azt tudjuk meg, hogy a regény mit adott egy népnek, hanem hogy mennyit tett hozzá a regény művészetéhez. A létezés mely ismeretlen arcaira derített fényt, leleményéből milyen új formákra futotta. Goethe gondolatának ez a veleje: csak a nemzetek fölötti közeg mutathatja meg érdemben egy mű esztétikai értékét.”[13] Amikor Kundera nem akar más információt adni magáról, mint azt, hogy „regényíró”, művészetét európai kontextusba helyezi. De Európa számára nem földrajzi, hanem szellemi fogalom, melybe az európai zene ezeréves története és az európai regény négyszáz éves múltja tartozik.

[1] Luís Carlos Pimenta Gonçalves, L'œuvre en français de Milan Kundera ou les malentendus de l'ignorance in Carnets – Revue électronique d'études françaises, créée et éditée par l’Association portugaise d’études françaises (APEF), http://journals.openedition.org/carnets/3873, p. 233–242., consulté le 15 mai 2019.

[2] Idézi Květoslav Chvatík, Milan Kundera regényeinek világa, ford. N. Kiss Zsuzsa, Budapest, Európa Kiadó, 2002, 64.

[3] Milan Kundera, La Plaisanterie, Paris, Gallimard, 1985, 459–462, ford. K. J.

[4] Milan Kundera, romancier de la liberté de l’individu (Václav Richter interjúja Jan Rubes professzorral) (Université Libre de Bruxelles), Radio Prague, 2019. 03. 19 https://www.radio.cz/fr/rubrique/literature/milan-kundera-romancier-de-la-liberte-de-lindividu?fbclid=IwAR2rEphWjQNSj5qlTpGZCYsYIrUs8PRn-QR62riVdMRD-fNxZI7YXJHfVHk

[5] Luís Carlos Pimenta Gonçalves, i.m.

[6] Milan Kundera, Nemtudás, ford. N. Kiss Zsuzsa, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2001, 5.

[7] Milan Kundera, A függöny, ford. Réz Pál, Budapest, Európa, 2005, 104.

[8] http://www.gallimard.fr/Catalogue/GALLIMARD/Bibliotheque-de-la-Pleiade/OEuvre-I-II2

[9] Jean-Claude Lebrun, Milan Kundera en «Pléiade», l’œuvre telle qu’elle survivra, L’Humanité, Jeudi, 16 Juin, 2011

[10] Paulina Šperková, Milan Kundera, Œuvre, Édition définitive, tomes I et II. Édition publiée sous la direction de François Ricard. Paris, Gallimard, Bibliothèque de la Pléiade, 2011. In: Revue d’Histoire Littéraire de la France, Octobre 2011, 111e année, No. 4, p. 1012–1018.

[11] Idézi Květoslav Chvatík, Milan Kundera regényeinek világa, ford. N.Kiss Zsuzsa, Budapest, Európa Kiadó, 2002, 29.

[12] Paulina Šperková, i.m., 1018., ford. K. J.

[13] Milan Kundera, Goethe elárult testamentuma, idézi Květoslav Chvatík, i.m., 197.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.