Ugrás a tartalomra

A kopaszkői kísértetek – 2. rész

Két átszállás Magyarországon

Szobák a levegőben

Ildi és Tamás valósággal bezuhantak a szobájukba, nagyon hosszú utazás állt mögöttük. A bőröndtartó mellé letették hátizsákjukat, a bőrönd viszont fölkerült rá, hogy elővegyék belőle az elegáns ruhákat. A frakk végül nem készült el, túl hamar jött az értesítés, hogy most kell induljanak, de még így is sikerült egy szép öltönyt venni.

A szoba meglehetősen tágas volt: oldalt egy kétszemélyes, baldachinos ágy, középen asztal karosszékekkel. Villany nem volt, de a fáklyák erős fényű, hideg lánggal égtek, jobbat se kívánhattak. Az asztal előtt volt egy csapóajtó, Tamás megragadta a vasfület, és fölnyitotta. A szabad levegőre nyílt, az üres mélységre. Vagy csak valami illúzió volt ez is? A föld nagyon mélyen látszott lent, a házak kis pontok voltak, és épp egy motoros repülőgép húzott el alattuk. Tamás gyorsan visszaejtette az ajtót.

 

A díszvacsora örömei

Pontban éjfélkor a család bevonult az ebédlőbe. Mind a négyen elegánsan fel voltak öltözve, a gyerekek is. Bár Loni nem az otthonról hozott ruhák egyikében pompázott, mivel Levélke fölajánlotta, hogy tud neki tündérruhát kölcsönözni.

A tündérruha zöldesfehér volt, és olyan tapintású, mintha levélből volna, mintha valami lágy és puha levélből varrták volna.

A három vendéglátó középkori ruhában jelent meg, hogy öltözködésükben is illjenek a várhoz. Vagy ki tudja, miért.

A szülők társalogni kezdtek, miközben sorra érkeztek a fogások.

Először Loni figyelme kapcsolt ki. „Úgyis tudom, miről lesz szó. Rendben, barátkozhatunk, Levélke is megjelenhet emberek között, de az titok kell maradjon mások előtt, hogy ő kísértet. Kísértetek továbbra sincsenek.”

Levélke a tormás hús evése közben egyszerűen elaludt. Peti, aki nem vette ezt észre, akaratlanul fölébresztette, amikor megkérdezte tőle: – Nálatok mindig ilyen nagy lakomák vannak?

– Dehogy! Mi lényegében nem is eszünk, ez az egész csak miattatok van. Amúgy is felhőhab meg festék minden. Ezek kísértet-tárgyak. Mért, talán ízlik?

– Nem.

– Ne is erőltesd! Szellemtestben te se leszel igazán éhes. Lényegében jóllaksz a fénnyel. Harapj csak bele a fáklyafénybe! Érzed, milyen édeskés?

– Inkább citromos.

– Az már a kandalló meleg fénye.

 

Egy kóláshordó elgurul

A gyerekek meglehetősen unatkoztak a felnőttek hosszadalmas és szőrszálhasogató tárgyalásai alatt, az étel az idő előrehaladtával egyre ehetetlenebb lett. A felhőhab elég hamar elformátlanodott, romlani kezdett. A jókora sültek színüket vesztették, és különböző élő állatok formáját öltötték magukra. Egy egészben maradt sült kacsa, melyből senki nem vágott le egy falatot se, egyszer csak minden előjel nélkül barna-fehér foltos, kicsi pónilóvá alakult át, és azon nyomban nyerítve végig is ügetett a gondosan megterített és földíszített asztalon, a patái alatt csillogtak-villogtak az összetört poharak, szétfröccsent a vörös szekszárdi és a fehér tokaji bor. Egy kóláshordó elgurult, végipattogott a termen, le a lépcsőn, majd az egyik ablakon kiesett, bele egy megtermett, éjszaka kóborló bárányfelhő szürke gyapjába. A felhő kocogott még egy darabig, de Tigriske fölé érve, bárány lévén, megrémült a város nevétől, ugrott egy nagyot, a bundájából kihullott a kóláshordó, röptében szétesett, tartalma belekeveredett az esőcseppekbe, és a várost fél órán át kóla-eső áztatta.

Késő volt már, vagy inkább korán, de a furcsa jelenségre mindenki fölébredt. A szülők kiterelték a gyerekeiket az erkélyre vagy az utcára, maguk lavórokat fogtak, hogy összegyűjtsék a ritka csapadékot. Az éttermeket még épp csak záró személyzet minden alkalmas edényt kitett az utcára, udvarokba, hogy gyűljön a kóla, így legalább egy hétre legyen mit felszolgálni a vendégeknek. Mint a legnagyobb különlegességet. Természtesen emelt áron, mert eső-kóla, ami nagy ritkaság, ugyebár.

Volt, aki a házak mellett egyenest a csatornába torkolló esővízelvezető bádogcsövet tépte ki a földből, meghajlította, és hagyta, hogy közvetlenül a szájába ömöljön az édes nedű. A hajnal aztán mindent barna tócsáktól nedvesen talált. A felkelő nap fénye ragadósan tükröződött a kólában. A tócsák délre ugyan fölszáradtak, de minden ragacsos lett, locsolókocsikat kellett leküldeni a fűvárosból, hogy Tigriske utcáit lemossák. A kocsitetők, házfalak és cseréptetők így is ugyanolyan kólásak maradtak. Még napok múlva is előfordul majd, hogy egy galamb vagy veréb lába beleragad az édeskés háztetőbe.

A város még évekig kólaszagot fog árasztani.

A különös az, hogy az újságok aztán nem írják meg az esetet, mert egyszerűen képtelenek bármiféle magyarázatot is találni a jelenségre.

 

Még sosem ugrottatok az éjszakába?

Mondanom sem kell, hogy a gyerekek nem sokkal a kóláshordó szökése után maguk is kereket oldottak a dögunalmas vacsoráról.

– Kísértetszemmel a legszebb az erdő, gyertek, megmutatom! Olyasmit fogtok látni, amit másként, a gyenge emberi érzékeitekkel észre se vennétek.

– Mi most tényleg kíséretek vagyunk? – kérdezte Peti, de nem várt feleletet, mert megérezte, milyen gyorsan tud futni már itt a folyosón, és akkorákat ugrott, amilyenekkel világrekordot lehetne dönteni. Mi volna, hogyha hazaérve sportot váltana? Távolugrás? Magasugrás? Mindenképp atlétika.

Csak az nyugtalanította kicsit, hogy az egész olyan volt, mint valami álomban. Amikor az ember fölugrik a levegőbe, és csak akkor esik vissza, amikor neki kedve van.

Levélke megsejtette a gyanakvását. – Ez nem álom! – ordította, és egyetlen fejessel kiugrott az ablakon.

Loni és Peti ezt azért nem merte utánacsinálni, idegesen topogtak az ablak előtt, kihajoltak, nézték, hová esett Levélke, és hogy él-e még. Ám ő egyszer csak visszaérkezett a lépcsőn. És nevetett rémületükön.

– Bocsánat, nem lett volna szabad ilyen helyzetbe hozzalak titeket. Sose ugrottatok bele a magasságba, az éjszakába, nem tudjátok, hogy nekünk az nem veszélyes. Gyertek, lejjebb megyünk, könnyebbel kezdjük.

Kimentek az udvarra, be az erdőbe, volt ott egy szánkózódomb, ahonnan egyre nagyobb macskaugrásokat gyakorolhattak.

Hihetetlen érzés volt. Lassú repülés, lassú zuhanás, becsapódás nélküli, puha földet-érés. Szóval ezért „levélke” Levélke. Mert úgy szállong a föld felé, mint egy levél. Tökéletes biztonságban.

Aztán amikor a két embergyerek is némi magabiztosságra tett szert a szellem-mozgásban, akkor keresztül-kasul ugrálták az erdőt, gibbonnál ügyesebben. Fák tetejére pattantak, ágakon hintáztak.

Na és a látvány! Már a vonat ablakából is részük volt néhány érdekes dologban. Az éjszakai bogarakat egytől-egyig tarka fényfoltoknak látták. Észrevették a legapróbb mozgó lényt is. Az állatok lehelete színes volt. A borzé barna, a rókáé élénkpiros, az őzé világoszöld, a szarvasé sötétebb, de a legnagyobb bikáké ezüstfenyő-színű. A vaddisznó sárga levegőt fújt az orrából. Ezek a színek mind tükröződtek a tócsákban. De nemcsak a víz állt tócsákban, hanem a hidegebb levegő is, meg az állatok kicsorrant akarata. És foszforeszkáló patakokban ömlött is mindenfelé. Fák lelke járt ki levegőzni a kemény törzs elé, bámulta az eget, a tejutat. Pár lélek leült valami fák által művelt játékot játszani, végleg nem lehetet érteni, miféle lépéseket tesznek. Petinek, Loninak meg Levélkének nem is igen lett volna idejük hosszabban belemerülni az ilyen játékok tanulmányozásába, megértésébe, mert már mentek tovább. Ugráltak és repültek, leveleken jártak, ághegyen rugóztak.

Egyszer kiértek az erdő szélére, megálltak a szántóföld mellett, a közelben egy kisebb közút kanyargott, épp egy hajnali busz hajtott arra. Levélke szétnézett, látta, hogy az ég alján már mutatkoznak a pirkadat első jelei. – Nem fogunk visszaérni! – kiáltotta rémülten. – Akkor tényleg becsukják a kaput előttünk, és kinnrekedünk nappalra az emberi világban.

Peti és Loni ettől azért olyan nagyon nem rettent meg, de Levélke nyomában ők is száguldani kezdtek a kastély felé. A távolság, amit ellenkező irányban játszva tettek meg, most legyőzhetetlenül nagynak tűnt, ellenállt, mint egy gumi, amit nem lehet jobban összenyomni. Csak ugráltak a fákon, de egyre óvatosabban, ahogy világosodott, aztán már csak futottak, Levélke is kénytelen volt szedni a szandálos fehér lábacskáját. Peti nézte azokat a lábakat, és elérzékenyült.

A nap váratlanul fölkelt, a piros fénybe éles narancssárga is belekeveredett. A sugarak hegyes dárdaként hulltak a fák bonyolult levélrendszere közé. Amikor az első fényfolt kirajzolódott a földön, Levélke lelassított.

– Fölösleges sietnünk. Elkéstünk. A kastély eltűnt.

 

Heten egy romos kastélyban

Amikor fél órával később visszaértek, a kastély helyén valóban csak romokat találtak. Nappal, fölnézve a sziklák között meredező romokra, inkább várnak nevezték volna.

– Hát csak ennyi van meg belőle a valóságban? – nézett föl vizsgálódva Peti.

– Ez egy rossz álom. Az volt a valóság, amit éjszaka láttatok – oktatta ki Levélke. Ebben a pillanatban teljesen emberformája volt, az évszakhoz képest talán túl könnyű kirándulóruha volt rajta, és ahogy Péter már az előbb is észrevette, egy kis szandál.

Loni tündér-ruhája terepszínű felszereléssé alakult, elfogadhatónak tűnt. Péteren öltöny volt, de az erdei ugrálástól meggyűrődött, itt-ott meg is szakadozott, és a levelek zöld foltokat hagytak rajta. Szerencsére nem volt hideg, ezért volt lehetséges, hogy még bogarak is röpködtek.

Egy átlagosnál nagyobb poszméh kezdett körülöttük keringeni, Peti el akarta hessenteni, de a lányok rászóltak.

– Ő is velünk van – mondta Loni.

– Alighanem azt mutatja, merre menjünk – így Levélke.

– Kösz, arra nincs szükségünk. Nem tudtunk eltűnni a várral? Hű, de nagy tragédia! Most akkor stoppal hazamegyünk Pestre, aztán annyi.

– Az a baj, hogy a kulcsainkat a táskánkban hagytuk, a táska meg, ugye, a szobánkban van, a szoba pedig nincs sehol. Nincs a kulcs se.

– A tiéd. De én mindig magamnál hordom a fontos dolgaimat. Nem hagyom kétes szobákban – mondta Peti, és kiemelte a zsebéből a kulcscsomóját. – Visszamegyünk az útra, onnan talán ötven kilométer sincs Budapest. – Elgondolkodva véginézett magán, a lányokon. – Azt mondjátok meg, most emberek vagy kísértetek vagyunk?

– Emberek – mondta Levélke.

– Kísértetek – mondta Loni.

Peti odalépett a húgához, megemelte, olyan harminc kilósnak saccolta. – Emberek – állapította meg. De a biztonság kedvéért Levélkéhez is odalépett, aki ebben a pillanatban egyáltalán nem ötéves kilánynak tűnt, hanem inkább tizennyolc évesnek, és megemelte őt is, aki zavartan pislogott. Péter nagy erőt adott a műveletbe, de mivel Levélkének továbbra sem volt szinte semmi súlya, olyan erővel lökte a levegőbe, hogy kicsúszott a kezéből, és vagy öt méter magasra felemelkedett.

– Te tiszta hülye vagy – mondta Loni.

Kísértetek – állapította meg Péter. Levélke egy ideig fönt lebegett a fák koronájának magasságában, majd egy őszies szél sok levelet lesodort az ágakról, és ő velük együtt ingadozott, keringett a föld felé.

Péter megértette, hogy ebből nem tudta meg, mi történt vele, ember vagy kísértet-e ő fajsúlyára és képességeire nézve. Sportszempontból azt szerette volna, ha kísértet marad. Elhatározta, hogy kipróbálja, odaugrott a közeli vékony nyárfához, hogy föllendüljön egy mozdulattal a tetejére, azonban e helyett a három-négy méter magas fa meghajlott, levetette, mint egy vad ló a hátáról, és ő öltönyöstül egy tócsában találta magát. – Ember – nyugtázta szomorúan. Kikecmergett a sárból, igyekezett a nadrágjáról és a mostanra már teljesen elfogadhatatlanná vált zakójáról leporolni a koszt. – Azt hiszem, egyelőre mégis itt kell maradnunk – állapította meg.

Nem tehettek mást, követték az egyre türelmetlenebb táncot járó, óriás poszméhet. Különben nem lett volna elengedhetetlen a segítsége, mert egy ösvényre irányította őket, ami a romba vitt föl. Nélküle is erre mentek volna. De ezt nem mondták neki, inkább dicsérték a kedvességét, körültekintő útmutatását. Ami különben igaz is volt. Olyan érhetően járta a méhtáncot, hogy azzal nagy örömöt okozott a két vendégnek. Peti egy pillanatra elhitte, hogy érti az állatok nyelvét.

Már majdnem fölértek a romok közé, amikor szemben velük négy alak tűnt föl. Isten tudja, miért, de még Peti is megijedt egy pillanatra, pedig azok örömkiáltásokban törtek ki: – Ha Mohamed nem megy a hegyhez… – kezdték, közben valójában megfordították a mondást, hiszen velük mintha tényleg a hegy indult volna el Levélkéék felé – … akkor a hegy megy Mohamedhez.

De hiszen a szüleik voltak!

– Hogyhogy ti is kívül rekedtek a kastélyon?

– Csak nem gondoltátok, hogy nem keresünk titeket! – mondta Sarkifény Klára, miközben magához ölelte a lányát, és fél karral még a barátnőjét is. A fejük körül elégedetten körözött a poszméh.

 

Énekszó az erdő közepén

Déltájban kirándulók keveredtek a romos kastély környékére. Az ég enyhén felhős volt, szél járt, hullottak a megbarnult levelek. A meleg megrekedt a hegy meredek oldalában. A világ szépnek és sérthetetlennek tűnt.

A természeti hangok közé jajkiáltás vegyült. Nem, inkább hegedűszó. Aztán ének. A kirándulók, három huszonéves fiú és velük két lány, felfigyeltek a szokatlan hangokra. A hegedűszóhoz most egy másik is csatlakozott, aztán mélyhegedű.

A kirándulók pisszegni kezdtek, hogy jobban hallják a furcsa, erdőben mégiscsak elég szokatlan zenét.

– Van a közelben egy kastély, ott állítólag Vivaldi is megfordult egyszer, ugyanis az operájának a bemutatótáját vezényelte – mondta az egyik lány.

– Ki az a Vivaldi? – kérdezte az a fiú, akivel a lány eddig karonfogva jött, ám akinek az ölelésből erre azonnal ki is bontakozott.

Egy másik fiú a homlokára koppintva hajolt közel hozzá: – Hiszen most mondták, operaszerző és karmester! Attól, hogy egyetemista vagy, néha gondolkodhatsz is.

– Hülye! – morogta a kigúnyolt fiú, akinek meglehetősen félresikerült a tréfája. – Tudom, ki az a Vivaldi. Elfütyüljem neked a Négy évszak egyik dallamát?

– Inkább hallgass!

A zene most úgy zúdult rájuk, mintha az Operában ülnének. Vagy egy koncertteremben. Hegedűk, kórus, énekesek. De hogy lehet ez?

– Biztos a kastélyból jön!

A harmadik fiú a térképet nézegette, és azt mondta: – Az a kastély már teljesen romos.

– Nyilván újjáépítették. Talán most van az avatása, és ott játszanak. Nézzük meg!

Nem mindegyiküknek volt kedve, de hajtotta őket a kíváncsiság. Csakhogy a kastély csupa rom volt. Pár sarokfal, egy-két ablakív, egy félig bedőlt kapu. Fölkapaszkodtak a várkastélyba, mert a zene, bár megszakításokkal, de mégiscsak onnan jött.

Az udvar azonban üres volt. És közben a zene is elhallgatott.

Már-már visszafordultak, mikor arra lettek figyelmesek, hogy kicsit beljebb nyílik még egy belső udvar is.

A csalódott szerelmes lány elindult arrafelé.

Magas énekhang csendült meg: – Ne közelíts! – A többiek négyen, akik egyébként is messze álltak, mozdulatlanná dermedtek, de ő talán nem hallotta, vagy nem akarta meghallani, csak ment tovább.

A belső udvaron egy kisebb társaságot pillantott meg, de zenészek sehol. A fejük fölött, mintha egy méhraj repült volna, rengeteg bogár keringett. Egy kis zúgás, egy kis hegedűhangolás még kihallatszott a rajból.

Három kamasz, két lány és egy fiú, továbbá alighanem a szüleik, két felnőtt pár ült egy pokróc mellett, és jókora lakoma volt eléjük terítve. Kacsasült, óriási pulyacomb, szabályos halmokba tornyozva krumpli és rizs. Növényi pástétomok. Saláták. Régies butéliákban színes ital, nyilván bor. Egy gyümölcstartóban egzotikus gyümölcsök. Sajtharang alatt fehér, sárga, zöld, kék és rózsaszín sajtok. Szilvapuding, banánfagylalt. Rétesek. Tökösmákos, káposztás. És három színű mandulatorta. Ugyanakkor sehol nem látszott se kocsi, se semmi, melynek segítségével mindezt idehordták volna. De még hátizsákok sem. Különben is a hét ember túl elegánsan volt felöltözve. Régies ruhákba. Az egyik öregemberen frakk. Egyedül a kamaszfiú öltönye volt sáros. De öltöny az erdőben? Meg frakk?

Észrevették a lányt, odaintettek neki, az jó étvágyat kívánt udvariasan.

– Nem éhes? Nincs kedve csatlakozni hozzánk? – kérdezték.

– Volna. Csakhogy nem vagyok egyedül.

– Hívja csak őket is ide! Mint látja, itt annyi élelem van, hogy ötüket még igazán vendégül tudjuk látni.

A lány elindult a többiekért, de közben szöget ütött a fejébe, hogy ezek honnan tudják, ők épp öten vannak. Mire odaért hozzájuk, csak annyit tudott kinyögni: – Meneküljünk!

– Miért, mi volt ott?

– Rengeteg kaja, és meghívtak minket is!

– Akkor gyerünk!

Tehetetlenségében a lány is csatlakozott hozzájuk. De nem bánta meg. A kaja fenséges volt, a bor sűrű és fűszeres. Ettek-ittak ezekkel az emberekkel. Jókedvük volt. Néha az a titokzatos zene is fölcsendült, de már nem firtatták honnan jön.

Másnap reggel tértek magukhoz egy kialudt, teleszemetelt tűzrakóhely mellett, nem emlékeztek semmire, még a zenére se, csak arra, hogy kirándulni mentek a Vértesbe. De különösebb bajuk nem esett, így hát egy nap késéssel folytatták az útjukat. Nem fáztak át, nem voltak másnaposak, ami sok mindent megmagyarázott volna. De nem emlékeztek semmire sem. Kiesett az életükből jónéhány óra. Ha attól, mert nem emlékeznek rá, csakugyan ki is esett.

És, ami érdekes, majdnem egy hétig egyáltalán nem volt étvágyuk, nem tudtak semmit sem enni.

 


Első rész: https://irodalmijelen.hu/2020-apr-23-1316/kopaszkoi-kisertetek-1-resz

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.