Ugrás a tartalomra

Jelige: Maszk kor – Találkozás

A tekintélyes és köztiszteletben álló Fej – az angol és amerikai üzletfeleknek Mister Head, a németeknek Herr Haupt, az oroszoknak Tovariscs Golova, a lengyeleknek Pan Glova, az olaszoknak Signore Testa – egy rangos intézmény vezérigazgatója, vagy ahogy újabban mondják, menedzsere úgy döntött, hogy kivételesen nem veszi igénybe a szolgálati kocsit, inkább „befogja az apostolok lovát”.

A szomorkás, téli időben, a szállingózó hóesésben hazafelé sétált, amikor az egyik kirakat üvegéről, sűrű szemöldökbundája és szempillagallérja alól, a koronavírus járvány miatt kötelező „álarc” fölött egy magát kissé fázósan összehúzó, szürke szempár nézett vele farkasszemet.

– Szemi! Szemikém! – kiáltott fel a Fej. De rég láttalak!

– Hát megismersz? – kérdezte a Szem, talán a hidegtől, talán a meghatottságtól kissé párásan.

A Fej a kérdéstől kissé zavarba jött, sőt némi lelkiismeretfurdalás-féleség is elfogta. Egy napon születtek, együtt jártak iskolába, együtt nőttek fel. Hosszú ideje együtt is dolgoznak, de ő még egyetlenegyszer sem beszélgetett el egyik legmegbízhatóbb beosztottjával, kar-, pontosabban testrésztársával, sőt évek óta szinte arról is elfeledkezett, hogy Szem a világon van. Pedig milyen jó munkaerő! Igaz, néha elfogult, másban előbb meglátja a szálkát, mint saját magában a gerendát, de becsületes és munkaszerető. Hányszor próbálták porhintéssel, szemenszedett hazugságokkal – sokszor árpát és kötőhártya-gyulladást is okozva ezzel – arra kényszeríteni, hogy szemet hunyjon bizonyos dolgok felett! Hányszor akartak derűs időben sötét napszemüveget, naplemente után rózsaszín okulárét, vagy – hogy se jobbra, se balra, se hátra, csak egyenesen, előre lásson – szemellenzőt rátenni!

Hányszor próbáltak meg különféle szemináriumokon – ezt is, mint az előbbieket, mindig sikertelenül – mindenféle divatos, nagyító kontaktlencséket rárakni, hogy az ugrabugráló, pattogó kis bolhát tekintélyes, óriási, ormányos elefántnak nézze!

Az igazságtalansággal, a jogtalansággal rebbenés nélkül, bátran szembenézett. A környezetében gyakran eluralkodott sok kancsal, bandzsa és ferde nézet ellenére sem kapott soha szemtengelyferdülést. A „Szemesnek áll a világ” jelszó idején is szemérmes maradt, a harácsolás, a jogtalan előnyök szerzése közben sem hagyta, hogy – mint másnak a szemét – őt is kilopják. Saját magán és máson is óva, vigyázva rajta tartotta, és semmi tisztességtelenség felett – ezért is nem illethette soha szemrehányás – nem hunyta be magát. Mindig tudta, hol a határ, mert kiváló volt a szemmértéke. Soha nem forgatta magát, az áhítatot színlelő nézéssel is kifejezett szenteskedés, képmutatás idegen volt tőle.

A Fejnek eszébe jutottak a gyermekkori közös játékok, a szembekötősdi, a bújócska, az ipiapacs, ahol mindig a Szem volt a hunyó, a kamaszkori tágra nyílt és mohó szemlélődések a korzón, a női zuhanyzókba való közös, titkos bepillantgatások, bekukucskálgatások.

Mindezt szerette volna felidézni, újraélni a régi cimborával, de tovább kellett mennie, így a Szem eltűnt előle.

Nem vitte olyan sokra, mint én – gondolta. Ugyanolyan szürke, mint régen volt, mégis milyen tiszta, derűs és töretlen maradt.

S a ráncos homlokú, deres halántékú, erősen kopaszodó és őszülő Fej először gondolt többi beosztottjára, a számítógép precizitású, konstruktív Agyra és annak szürkeállományára, az izmos, bátor, sohasem szívbajos Szívre és az erős, szívós Tüdőre, akik fáradhatatlanul dobogtak, lelkesedtek, biztosítva most, a nehéz időkben is a kellő vérkeringést, illetve az életadó és a beszédhez szükséges levegőt, a jó Gyomorra, aki mindig mindent bevett, akkor is, ha sokszor kavargott, a Nyakra, aki merev, nyakas volt, ha a dolgok úgy kívánták, de okosan hajlott, ha kellett, a két Vállra, akik egymást segítve dolgoztak a Vállalatért, az alattuk lévő Hónaljakra, akik soha nem várták, hogy bárki is alájuk nyúljon, a Gerincre, amely soha sem görbült meg gyáván, a diplomatikus Szájra, aki mindig tudta, mikor kell járnia, s mikor nem szabad szólnia, hogy a Fej ne fájjon, a csupa fül Fülre, aki pontosan vette és továbbította a fontos információkat, aki soha nem volt süket, ha az igazság szavát kellett meghallania, a most a Szájjal együtt maszk által fedett Orra, aki érzékenyen, jó szimattal megérezte a küszöbön álló változásokat, a Lábra, akin állt vagy bukott minden, a jelenleg fertőtlenített  kesztyűbe bújtatott Kézre, aki biztos volt és kemény, és a többiekre is.     

Attól a felismeréstől, hogy ő, a legfőbb milyen sokakhoz és sokaknak tartozik, a Fejet – arra a rövidke időre, míg mindezt végiggondolta – az a különleges, általa addig nem ismert érzés fogta el, amit közönségesen szeretetnek szoktak nevezni. 

De ekkor, mielőtt pillanatnyi ellágyulásában valami olyasfajta mozdulatot tett volna, amit főhajtásnak szoktak nevezni, büszkén és dacosan felvetette magát, s ettől – megszabadulva a „főbenjáró bűntől”, az alázattól – újra a rendíthetetlen „főfő-Fő”, az „egyetlen és csalhatatlan Főnök” volt. Jól le is hordta és később a maszk borította Szájon keresztül szóbeli vezérigazgatói dorgálásban is részesítette a Szívet, aki most először engedély nélkül beleavatkozott a dolgok jól kialakult rendjébe, s – ha rövid időre is – kizökkentette ezt a rendet a maga normális kerékvágásából.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.