Ugrás a tartalomra

Ónody István szülőfaluja, Dombiratos – I.

I. rész.

 

Te vagy az Ónody Pista lánya? – hangzott el az alkonyati csendben Dombiratoson, 1985-ben.

– Igen, igen! Hát persze, hogy én vagyok – feleltem boldogan.

Nagyon tetszett ez a hangnem, a tegezés is persze, meg hogy itten Pista lehet az én komoly és szigorú édesapám! Tehát hazaérkeztem volna, annyi év után ismét? Ilyenféle örömet, a felismerés boldogságát, ami ekkor belém nyilallott, nem is érezheti az ember lánya! Lám, lám, itt lenne az én igazi otthonom, és nem Pesten! Mert ott aztán soha le nem szólított így senki, az apám lányaként, és nem is fognak így leszólítani soha a büdös életben.

Egy idős nő közeledett felém, aki meghívott egy teára, mert fontos mondanivalója lenne számomra, amiről én nem tudhatok. Az Új Tükör riportereként utaztam ide pár napra. Előtte Békéscsabán, a megyei tanácson megtudtam, hogy a falu ellenkezett, amikor Kevermeshez csatolták, de ez három éve történt, a kérdezősködés, intettek le, már nem időszerű. Szóval elhajtottak. Nos, annál jobban érdekelt a téma. A nyomtatott írás hatalmával élve segíteni akartam Dombiratosnak önállósága visszaszerzésében, Kevermes nagyközségtől való elszakadásában. Mert úgy hírlett, nem a falu lakóinak akaratából történt ez az egyesítés három évvel korábban, hanem a szocializmusban már jól ismert módszerrel, erőszakkal, huncut kényszerítéssel. Eddig sok mindenkit megkérdeztem, meghallgattam a sok bizalmas vallomást, hisz az apám lányaként ez itt könnyen ment. Dr. Muhari Dezső állatorvos (Forgács Marika gimnáziumi iskolatársam férje) említett jellemző példákat az itteniek érzékenységére.

Varga Pali bácsi mondta a tanács vb-ülésén: Amikor megjött a gólya, rárakta fészkét a villanypózna tetejére, de azt az egyetlen gólyapárunkat ne hagyjuk már azon a veszélyes helyen! Úgyis olyan kevés gyereket hoz.  

Minden mélyen érinti őket, ami a faluval kapcsolatos. Még azt is tanácsülés elé vitték, szabad-e rágyújtani az újjáépített művelődési házban. Nos, hát akkor ez a huncut csalás hogyne foglalkoztatta volna őket!

Én persze elsőként az apám húgát kerestem föl, Ónody Mariskát, aki nagy örömmel fogadott, és természetesen el akart szállásolni. Ennek azonban a tanácselnök, Tóth József négyszemközt ellentmondott, és a falu kényelmes vendégszobájában helyezett el. Mert bizony az is volt nekik!  Nagyszüleim sírját még aznap fölkerestük a nagynénémmel.  Ilyenkor döbben rá az ember, mennyire fontosak az elődök. És a lelkiismeret-furdalás belénk fészkelődik.  Gyakrabban kéne ellátogatni hozzájuk, vagy legalábbis rájuk kellene gondolni!

Ónody nagyapám, 1936-ban.
Kinagyítva szüleim esküvői csoportképéből

 

Azt hihettem, a riport miatt szólított le az ismeretlen nő. De nem!  Ott is voltam nála másnap délután a tisztaszobájában, teáztunk. Udvarias kíváncsisággal hallgattam. Lassacskán elmondta (mert sokáig nem kerülgette a forró kását), hogy ő az apám szeretője volt, az 1930-as évek közepe táján, agglegénynek is beillő korában. Elég keményen kezdte, valahogyan így, hogy én majdnem az ő lánya vagyok. Hát erre kikerekedett a szemem! Persze, az igazat mondhatta, mert még ennyi idő után is munkált benne a bosszú, amiért apám nem őt vette feleségül. De meg is indokolta: Az az utálatos Fekete Mária, Pista anyja – a maga nagyanyja – volt az oka, mert eltiltotta tőlem az imádott fiát. Hisz a négy gyereke közül Pista volt a kedvence. Pedig igazán nagy szerelem volt a miénk!  Az, hogy törvénytelen szülött voltam én is, és ágrólszakadt szegény leány, nem lelkesíthette azt az asszonyt, de azt igazán nem értettem, mire volt olyan beképzelt. Hiszen mindenki tudta, hogy ő maga rokonházasságot kötött, Ónody Károllyal, aki nagyon nem akarta elvenni. Hogyan is akarhatta volna, amikor a szép és kedves Busa Erzsikét szerette, a falu legszebb leányzóját?  Két gyerekük is született házasságon kívül, az úgynevezett törvénytelen Busa fiúk, s abban a reményben, hogy így majd megkegyelmez nekik az a Jóságos Atyaúristen és Fekete Mária. De nem kegyelmeztek. Ha lett volna ebben az asszonyban emberi érzés, nem vette volna el erőszakkal attól a nőtől a gyerekei apját. De hogy miért is, és hogyan tehette?  Ez soha nem derült ki.

Így vélekedett vendéglátóm, és bizonyára a falu is annakidején. Azonban elvette Erzsikétől, ez tény, és Dombiratoson egyazon faluban élt a két család mindvégig, itt nevelkedtek föl a fiúk, itt születtek meg az Ónody-testvérek, mind a négyen.  Busa Károly bácsi, a kisebbik, kilencven elmúlt ekkor már, itt lakik a közelben, és nagyon kedves a család, keresse föl őket, biztatott vendéglátóm.

 

Busa Károlynál

Bizonyára valahogyan előre jeleztem az érkezésem, mert másnap bezörgettem Busáék kapuján. Eléggé szokatlanul kalapált a szívem, de felbátorodva és örömmel várakoztam ott a kapu előtt, hogy végre ide eljöttem. Ugyanis én ezt a „törvénytelen” szerelmet nagyon is törvényesnek ítéltem meg, így utólag is. S nem szégyellni valónak, mint ahogyan a családom többi tagja, mindvégig. Bizony ugrált bennem az öröm: íme, mégis megadta az Ég. Leselkedtem, egy lyukon kukucskálva. Egyszerre föltűnt Busa Károly, lassan, méltósággal közeledett felém a botjával. Azt hittem, valami káprázat játszik velem, a nagy hasonlóság miatt, mert mintha édesapám közeledett volna, mintha ő nyitná a kaput. Pedig akkor már rég eltemettük. Uram! Istenem! Segíts, hogy legyen erőm!   

Ez a legkedvesebb fotóm Busa Károlyról, a törtvénytelen nagybátyámról. Akkor örökítettem meg őt, amikor elém lépegetett 91 évesen kaput nyitni Dombiratoson, 1985-ben

Milyen kár, hogy hatvanévnyi távolságból lépünk egymás felé, és nem korábban nyújtunk egymásnak kezet! Valahogyan lassan és némán besétáltunk együtt a házba, amikor is nagy tisztelettel köszöntött vele együtt élő családja, bátyjának a fia és annak felesége. A kedves köszöntés után tapintatosan magunkra hagytak az előkészített tisztaszobában. A frissen vasalt fehér abrosz is engem várt.  El lehet azt képzelni, milyen hatalmasra nőtt a csend az első percekben?

Én persze egész lényemben kérdéshalmazzá váltam hirtelen. Vajon hogyan élte itt az életét ez a nagyon vonzó személyiség, együtt, egy faluban az idegenné lett édesapja családjával? Ahol a falu minden lakója ismeri egymást, és köszön is egymásnak?  

– Nem volt ez titok, igencsak mindenki tudta – kezdi Károly bácsi igen halkan, de könnyed természetességgel. Egyáltalán nincs zavarban.

Önök egymás között megbeszélték ezt Ónody Károllyal, a nagyapámmal?

– Nem. Soha. Mi a nagybátyámnál laktunk, édesanyám testvérénél. Ő oda egyszer ellátogatott, mint katona. Erre emlékszem. Hosszan beszéltek édesanyámmal, de én nem tudtam, hogy mit. Csak sejtettem, hogy ők szeretik egymást. Rájöttem lassan mindenre, és a szomszédok is elmondták korábban. Mert az édesanyám soha nem beszélt nekünk erről.

Nem? Már azt sem mondta meg, ő az apád?

– Nem. Soha. Jóval később a feleségemnek, tehát a menyének mondta el.

És ha netán találkoztak a faluban az édesapjával, akkor mi történt?

– Semmi. Köszöntünk egymásnak. Egyszer, amikor már a községházán dolgoztam, ahová ő vitt be engem, egy bál alkalmával, akkor a kocsmában találkoztunk. Leültünk egy padra, aztán elsorolt mindent. De borzasztóan bántotta, mert sírt. Ezután elhallgattunk.

Én az óra egyre hangosabb ketyegését hallgatom, majd újból megszólalok:

– Hogyan mondta el? Úgy, hogy te vagy az én fiam?

– Nem így. Tudta ő, hogy én ezt tudom.

Megbánóan, panaszkodott?

– Hát, hogy ilyen szerencsétlenül járt...

– Amiért az édesanyját, Busa Erzsikét nem vehette feleségül?

– Igen, így. Ilyesféleképpen.

– Nem mondta, hogy miért nem? És maga nem is kérdezte?

– Nem. Nem kérdeztem. Köszöntem neki mindig, ha bárhol találkoztunk. Nem haragudtunk mi egymásra.

– Nem emlékszik, hogy azt az egy katonakori látogatást követte másik is?

– Nem, soha. Soha.

– De véletlenül néha csak találkoztak?

– Volt ilyen. Igen. Már felnőtt koromban együtt dolgoztam vele a községházán. Falverőként is dolgoztam vele, mert házakat építettünk vert falból.

– Milyen embernek ismerte meg?

– Ő értékes ember volt. Megbecsülte az egész falu. Értett a munkához, kapható, ügyes ember volt. Mindent meg tudott csinálni az építkezéseken is. Muzsikált is igen jól, arra is emlékszem, a falu zenekarában.

– Jó kedélyű volt, vagy szomorú?

– Hát, nem mondhatom egyiket sem, mert olyan helyzetben sosem voltunk, hogy így megismerhettem volna. A házépítkezéseknél pedig csak a munka ment. Nem volt olyan, hogy viccelődött volna. Nem beszélt munka közben. Mostanában, ahogyan visszaemlékszem, azt hiszem, nem jó életet élt. Ez látszott rajta. Nem úgy, mint más ember, aki a családjáról beszél. Ő soha.   

Kérdezés nélkül is még elmondja. Pistát is, a maga édesapját Éva rá akarta venni, hogy dolgozzék velünk az építkezéseken, legyen falverő, de Pista erre nem volt hajlandó. Amikor finomabb munkákat kellett ott elvégezni, akkor odahívta, és vele csináltatta meg. Mert Pista nagyon szépen dolgozott, de látszott rajta, hogy ő nem erre született.

 

Dombiratos története, a vert falú házak

Annyit sikerült kiderítenem, hogy a falu története a XV. századig nyúlik vissza. Mert az önálló település első időszakának történetét senki nem ismeri. Első írásos említése 1446-ból való, mint templommal rendelkező település. Először is vert falból építették, a templomot is, tehát a házépítési technikát volt honnét meríteni az utódoknak. Ennek a technikája: negyven centi szélességben, deszkák közé szorították a nedves földet, és centiről centire emelve döngölték a falakat.  A templom falát akkor valószínűleg díszesen kifestették, akkori szóhasználattal „iratozták”, innen származtatható a település neve.

A török uralom idején ez a falu, mint a többi magyar falu, teljesen elnéptelenedett. Az 1717-es Mercy-féle térképen már lakatlan pusztaként szerepel, de 1787-ben – tehát 70 év múltán – Szalbek György fölvásárolta a Nagyiratos Pusztát. Célja a falu felélesztése volt, ezért 18101820 között dohánytermesztő palócokat telepített be. Ezért Nagyiratost dohánytermesztő falunak is nevezték. 1919-ig a szomszédos Kisiratoshoz tartozott. 1850-ben a település gróf Nádasdy család tulajdona lett. Érdekes, meglehetősen szokatlan fordulat következik itt, ez a régi történet igencsak kuriózum.

A Nádasdyak nagy adókat vezettek be a lakosokra, ezért azok igen szokatlanul lázadtak fel: Szent Mihály – 1859. szeptember 29-él 30-ára virradó – éjszakáján 132 család, közel ezren megszöktek Nagyiratosról, és Mezőkovácsháza pusztáján megalapították Nagybánhegyest. gy kellett a grófi családnak! Minden telhetetlen, pénzsóvár nagyúrral így kellene elbánni. Még ha jóval később a magyar kultúra kiemelt pártfogói, nagy mecénások is lettek a leszármazottai.) A Nádasdy család persze gyorsan föltalálta magát, és új lakosokat telepített be, Magyarpécskáról szintén palóc származású, katolikus hívekkel pótolta a hiányt.

Dombiratos 1919-ben önálló egyházközséggé vált.  

Kisiratost és Nagyiratost Trianonnal Romániához csatolták, de ma is remek magyar emberek lakják.

                                                                                                                                             

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.