Ugrás a tartalomra

Ez ilyen szakma (Andrassew Iván Szabad Sajtó díjas)

Először is jó, ha tudod: ezek azért nem akkora pénzek. Az egyikből vettem egy ágyat, mert az előző leszakadt, a másik elég volt az autóm javítására. A legutóbbi meg adott egy hónap haladékot a kölcsöneim bedőlése előtt. Ebből nem lehet regényt írni. Tavaly indultam pályázaton, visszautasítottak. Idén megint megpróbálom. De ha, mondjuk, ötmilliót nyerek, akkor sem tudok kivonulni az újságírásból. Sok gyerekem van, köztük kicsi is, szerencsére, és sok kölcsönöm, sajnos.
 

 

 

Ez ilyen mesterség

 

 

 

ANDRASSEW Iván 1952-ben született Budapesten. Volt hentes, méhész, tudományos segédmunkatárs, hírlapkézbesítő, mozgóárus, könyvtári segédmunkás, újságíró.
Könyvei: Prolilét-ra (szociográfia, Pál Jánossal, 1988); Végrend (novellák, 1989); Csapdalakó (novellák, 1989); Prolitológia (szociográfia, Pál Jánossal, 1990); Peremkirályság (novellák, 1995, németül 2008). Beszélések (2002. Noran) Jelenleg a Népszava rovatvezetője.
Díjai: JAK Hekerle-díj, Móricz-ösztöndíj, Eötvös-ösztöndíj, MHB-ösztöndíj, Nívódíj, 1984., Gerelyes Endre-novellapályázat díj, 1984, 1987., Gerelyes Endre-novellapályázat különdíj, 1985., Füst Milán-jutalom, 1989., A Móra Kiadó Nívódíja, 1989., A Holnap Kiadó Nívódíja, 1990., Opus-díj, 1995., LinkBudapest novellapályázat díja, 1997., Táncsics-díj,2007., Demény Pál-emlékérem, 2007., Szabad Sajtó-díj, 2009.

 

Onagy Zoltán: Lassan tíz éve már, hogy párhuzamos személyes és napi politikai blogot írtunk. A Teraszon kezdted, aztán a saját portálodon, én a terasz.hu-n kommentáltam, ezt neveztük akkor „napi morgás”-nak. Különös, hogy az akkori politikai-gazdasági helyzet nem sokban különbözött a maitól. Akkor mászott ki az ország az aktuális válsághelyzetből, nyalogatta a Bokros-csomag sebeit, és villámgyorsan elfelejtette, milyen könnyű válságba vinni az országot. Visszaolvasva úgy tűnik, a szövegek akár ma is születhetnének, minden benne van, minden ismétlődik. Csakhogy közben telnek az évek. Nekünk egyre kevesebb van hátra, sok jóban már nemigen bízhatunk. Te miben bízol?
Andrassew Iván:
Én soha nem bíztam semmiben. A tapasztalataim arra jók, hogy a támadó energiákat úgy kerüljem el, hogy azok más irányba, lehetőleg önmaguk ellen hassanak. Nincs jövőképem, mert egy olyan világban, amelyikben csak az biztos, hogy semmi nem biztos, teljesen fölösleges vizionálni. Egyébként nem tíz éve kezdtünk blogolni, hanem hét éve. Ezt onnan tudom, hogy a kicsi fiam hetedik születésnapját ma ünnepeltük, és két hetes volt, amikor rákaptunk erre.

 

OZ: Mindig eszembe jut a csodálatos, szerethető, élhető, otthonos ház Tahitótfalu Béke utcájában, amikor átmegyek a szigeten. Hogyan bírod nélküle?
AI: Jól bírom, mert ahol most élek, azt is szeretem.

 

OZ: Mindig a nőn múlik...
AI: Amikor egyedül voltam, akkor is szerettem Tahitótfalut. Itt még nem próbáltam ki, de nem is akarom.

 

OZ: Gratulálok a Táncsics-díjadhoz.
AI:  Köszönöm, bár azt már két éve adták. Most Szabad Sajtó-díjat kaptam. A Táncsics azért volt jó, mert azt az összes újságíró szövetség közös fölterjesztése alapján adják. Az irodalomban a József Attila-díjnak felel meg.

 

OZ: Érzek a díjadban némi különös ízt. Mindig úgy gondolok rád, mint az egyik legegyénibb hangú (értsd: gordonka) kortárs prózaíróra, akitől soha nem idegen a valóság és az irracionális ezotéria ötvözése, akit érthetetlenül kevesen fényeznek, erre szabadsajtó díjat kapsz, mint valami forradalmár. Képtelen vagyok helyére tenni, kétszer elolvastam a hírt, mire felfogtam.
AI: Pedig ez nagyon egyszerű: az emberek egy csoportja úgy gondolja, szeretni való, amit csinálok, és ezt egy díjjal jutalmazza. Én úgy gondolom, hogy ez nagyon jó dolog, bár mindig meglepődöm. Köszönöm, amit az írói mivoltomról mondasz, de eléggé egyedül vagy. Van olyan, hogy valaki sikertelen. Meg lehet szokni.

 

OZ: Iván, kezdem azt hinni, azért kaptad a Táncsicsot, mert látszólag ép elmével elviseled azt az elképzelhetetlen mennyiségű és minőségű mocskot, ami pl. a neten látok. Lehet, így támogatnak lelkileg a felterjesztőid?
AI: A Táncsicsban nem ez volt, mert azt kifejezetten szakmai teljesítményre adják, de a Szabad Sajtóban talán igen. Az utóbbi két évben még kaptam Szalay Pál-emlékdíjat, Demény Pál-emlékérmet és Fejtő Ferenc-díjat. Ezekben talán benne van az is, amit érzel. Valóban nincs nap, hogy ne fenyegetnének, őrjöngő gyűlöletet váltok ki, tüntettek is már ellenem is, mellettem is. De azt hiszem, nem nagyon érdemes újságot írni, ha nem szeretnek, nem gyűlölnek. Ez ilyen mesterség. Néha teljesen abszurd a dolog. Az egyik órában átvettem a Szabad Sajtó-díjat, a másikban Vona Gábor, a Jobbik elnöke, pártja kampányos nyitó gyűlésén a nevemmel huhogtatta a népét. Ennek talán jobban örültem, mint a díjnak. Pláne, hogy Tamás Gáspár Miklóssal és Bolgár Györggyel emlegetett együtt. A fiam ott volt, az újságíró kollégák gratuláltak neki. Még egy érdekes dolog ért a Szabad Sajtó-díjjal kapcsolatban. Az az Alexa Károly kifogásolta a Magyar Hírlapban, akitől az első irodalmi elismerést kaptam. Talán emlékszel, mert ott voltál a Gerelyes Endre pályázat díjkiosztásán. Te nyertél, én voltam a második.

 

OZ: Különös dolgokat művel az országgal a politika. Én már nem nagyon bírom követni, te kénytelen vagy. Hogyan bírod? Hogyan lehet bírni?
AI: Nagyon élvezem. Sajnos a bőrünkre megy, de azért az, amit most látunk, egy igazi, hatalmas királydráma. Óriási jellemekkel, elképesztő alakításokkal. És persze az ilyen párharcok vége mindig tragédia. Vagy Orbánnak, vagy Gyurcsánynak pusztulnia kell. Csak azért nem a szó szoros értelmében, mert az a szerencsénk, meg talán nekik is, hogy az Unióban élünk.

 

OZ: Ezek a díjak pénzzel járnak, nyilván. Kizártnak találod, hogy elhagyd a napi zsurnál-rabszolgalétet, a díjból három-hat hónapra becsukd a kapudat, behúzd a függönyt, és megírd a regényt, amit mostmár kötelező volna megírnod?
AI: Először is jó, ha tudod: ezek azért nem akkora pénzek. Az egyikből vettem egy ágyat, mert az előző leszakadt, a másik elég volt az autóm javítására. A legutóbbi meg adott egy hónap haladékot a kölcsöneim bedőlése előtt. Ebből nem lehet regényt írni. Tavaly indultam pályázaton, visszautasítottak. Idén megint megpróbálom. De ha, mondjuk, ötmilliót nyerek, akkor sem tudok kivonulni az újságírásból. Sok gyerekem van, köztük kicsi is, szerencsére, és sok kölcsönöm, sajnos.
Amúgy meg nem is akarok regényt írni. Én novellista vagyok. Az életem célja az, hogy írjak három jó novellát. Nekem bőven elég, ha bekerülök a "kis írók" apróbetűs kategóriájába. Ezt komolyan, őszintén mondom. Tudni kell, hogy miben van tehetséged, és az mekkora. Sokezer "példányban" töltik le a könyveimet az interneten, vagyis olvasnak. Mit akarhatok még? Legyen ennyi elég.

 

OZ: Nehéz elhinni. Mindig azt gondoltam, hogy a regény türelem, szorgalom és gondos áttekintés terméke. Te pedig – ha ezt nem is mondtam ki soha – a türelem, a szorgalom és a gondos áttekintés szobra vagy. Ha ezrek olvassák a netről letöltve a könyveidet, akkor kötelezően inspirálnia kellene, hogy nagyobb képet, átfogóbb tablót mutass az olvasóknak. Ha keménykedni akarok, azt mondom, kötelességed volna. Rosszul látom?
AI: Az igaz, hogy türelmes vagyok. Évtizedekig vártam, hogy megjelenhessen az első novellám, hosszú évekig arra, hogy újságot írhassak. Teljesen reménytelenül. Az első könyveimet úgy írtam, hogy biztosan tudtam: soha nem jelenhetnek meg. Bennem már akkor kihalt minden olyan becsvágy, ami okkal és joggal él az írók döntő többségében.
Nem gondolom, hogy kötelességem lenne regényt írni. Én azért írok, mert eszembe jut egy mondat, abból kibomlik egy történet, és kíváncsi vagyok, mi a vége. Ha tudom, mi a vége, nem tudom megírni, mert nem érdekel. Lehet, hogy rettenetes és méltatlan és kiábrándító, de én csak azért írok, hogy magamat szórakoztassam. Ettől nagyon-nagyon jól érzem magam. Hatalmas ajándék az élettől, hogy van pár ezer ember, aki ezeket a történeteket szereti. És egyáltalán nem várom el, hogy milliók rajongjanak értem, miközben persze minden sikernek örülök. Például jó, hogy most megjelent egy könyvem Németországban. Teljesen sikertelen, de így is jó. Legalább büszkén mutogathattam a feleségemnek.
Regényt azért nem tudok írni, mert azt csak úgy lehetne, hogy ismerem az egész történetet, a teljes szerkezetet, csak pont az utolsó mondatot nem. Nem látom értelmét, hogy hónapokig dolgozzak valamin, valami hallatlanul magvas mondanivaló kedvéért, amit egy rövid történetben is leírhatok. Hiszen az az elbeszélés, amelyikben nincs benne egy regény lehetősége, vélhetően súlytalan, és el is veszik hamarosan.
Olyan sok jó regény jelenik meg naponta a világon! Nem hiszem, hogy pont az enyém hiányzik. De hangsúlyozom: nincs nekem akkora hatalmas mondanivalóm, hogy azzal száz oldalakon át traktáljam a szerencsétlen olvasókat.

 

OZ: Összeomlana nélküled a Népszava publicisztika-rovata? Nem az van, hogy egy kor után az ember biztosra megy, nem kockáztat?
AI: Ha valami nem biztos, az egy szerkesztőségi poszt. Képzelheted, mi lenne itt egy jobboldali győzelem esetén. Én már átéltem ilyet. Kétszer rúgtak ki azért, mert fölülről zsaroló utasítás érkezett. Nem azért vagyok egy újság rovatvezetője, mert erre a posztra vágytam. Egy csapatban dolgozom, olyanokkal, akikkel a rendszerváltás óta készítünk együtt újságokat. Időnként előfordul, hogy szükség van rám valamiben, szólnak, hogy akkor holnaptól ez lenne a dolgom. Ezeket gyakorlatilag nem lehet visszautasítani, mert a barátaim kérnek, olyan emberek, akiket nagyon szeretek. Ugyanígy dolgozom a Hócipőnél és a Klubrádiónál. Most negyedik éve vezetem ezt a rovatot, minden nap fölszólítom a fiatalokat, hogy fúrjanak már meg, de senki nem hajlandó. Azt hiszik, viccelek. Pedig nem. Természetesen nagyon megtisztelő poszt, de az erőm kilencven százalékát elszívja, és csakugyan képtelen vagyok novellát, verset írni. De végülis ez se baj, mert azt hiszem, hogy ami nem akar olyan erővel megszületni, hogy az írót írásra kényszeríti, az jobb, ha ott marad, ahol van.

 

OZ: Ezek szerint jó látom, hogy a régi közös/párhuzamos anyagunknak egyedül kell nekiveselkednem hogy könyv alakban olvashatóvá tegyem…
AI: Ez biztos, mert én arra is képtelen vagyok, hogy újra olvassam. Azonnal megtalálom a hibákat, a méretes laposságokat, és legszívesebben törölném az egészet. Az újságírással is úgy vagyok, hogy soha nem olvasom el nyomtatásban, amit írok. Egyszer a kezembe akadt egy néhány hetes írásom. Annyira megijedtem attól, hogy sem gondolatot, sem poént nem találtam benne, hogy három évre abbahagytam az írást. Azt gondoltam, jobb, ha addig teszem ezt, amíg mások nem veszik észre, hogy teljesen kiürültem. Csak aztán az lett a vége, hogy visszahívtak, én meg nem nagyon értek máshoz.

 

Kapcsolódó: http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/1487

 

MELLÉKLET:

 

Még az internetet eluraló blogok (személyes naplók) áttörése előtt, 2001 táján történt, hogy Onagy Zoltán író, a Terasz.hu magyarországi kulturális portál Irodalmi Szekciójának akkori szerkesztője (az ÚMSZ és a Színkép oldalairól is ismerős szerző) kitalálta a Trinapló elnevezésű sorozatot. Ennek keretében, hetente stafétaváltó csapatban, három-három magyarországi és kisebbségi magyar (erdélyi, vajdasági, kárpátaljai) irodalmár vezetett párhuzamos naplót ugyanazon az oldalon. A projekt annyira jól működött, hogy nemcsak olvasóknak, hanem szerzőknek is nehezükre esett olykor megválni tőle.
Egyikük, Andrassew Iván budapesti író, szerkesztő saját honlapján folytatta a Terasz-hét letelte után naplóját, saját mindennapjairól, a (magyar) kultúráról, társadalomról, politikáról, ezek véletlenszerű vagy tudatos egybemos(ód)ásáról. Vonzóan pergő, maradandó konklúziókra alkalmat adó napi megfogalmazásait Onagy Zoltán hasonló kommentárokkal látta el huzamosabb ideig, és ebből az internetes nyilvánosság amúgy is élénk és gyors reagálókészségű közegében tartalmas, folyamatos „párbeszéd” alakult ki a Naplóra morgó naplók cím alatt.

Az egymásra-reagálás kiadós terjedelmű, gazdag anyaga öt évvel ezelőtt lezárult, és nemrég olvasói érdeklődés nyomán született meg az ötlet: izgalmas könyv lehetne belőle. Onagy Zoltán visszakonvertálja kéziratba az anyagot, hiszen – mint érdeklődésünkre jelezte – a tervezett kötetre „még kiadó nincs, de lesz, mert van is”. Arra kértük, mondana néhány dolgot a nem mindennapi vállalkozásról. (Sz. Sz.)

 

 „Az irodalom első lépcsőben mindig magánélvezet”

Szonda Szabolcs: Azon túlmenően, hogy más megjelenési formát kapna az Andrassew-Onagy „duplatükör”, miért fontos a Naplóra morgó naplók megjelentetése könyvben?
Onagy Zoltán: Talán, mert meglepően friss maradt öt év után. Talán mert két író tizenhárom évvel a rendszerváltás után – életük nagyobbik részét az átkosban töltötték – gondolkodik el naponta a látható változásokon, keresik a választ a nagy, általános miértre, és az apró, naponta felmerülő miértekre. Persze, nem fontos megjelentetni. Mert valódi válaszok azóta sem születtek. De a kérdések – a kapcsolódó kistörténetekkel – olvashatók a Morgóban.

SzSz: Hogyan határozná meg a könyvvé alakuló szöveg műfaját, milyen közönségre számíthat a kötet, kik szóltak hozzá annak idején a neten?
OZ: „Tűnődések és kisesszék” – így határoznám meg műfajilag. 2002-ben születik egy kisfiú erre a világra. Az apa és az apa barátja – aki én vagyok – ötvenéves. És hol egyikük, hol másikuk veszi tudomásul elszörnyedve, hogy semmi ráhatásuk semmire. Ezt a gyakran tetten ért reménytelenséget fogalmazzák. Iván inkább derűvel, nem is tehet mást kisgyerek kispapájaként, én inkább hitetlenkedve. 2001-2002 az internetes világ korábbi időszámítása, talán a bronzkorszak. De komoly olvasótábor kísérte-kommentálta az akciót, hiszen nem volt más, nem volt semmi hasonló. Néhányra Iván reagál a naplójában. Hogy milyen olvasói körre számíthat egy ilyen kötet? Civilre, nem szakolvasókra. Akik pontosan megtalálják életükben – teszem azt – a móri mészárlás vagy az Esterházy-eset napját.

SzSz: Változtathat-e a szókimondó szöveg befogadásán az, hogy ezúttal nem a világháló, hanem a könyvek közönsége elé kerül, és nem sorozat, hanem egységes szöveg formájában? Szükséges lesz-e lábjegyzetelni a szövegbeli utalásokat, vonatkozásokat?
OZ: Nem tudom megítélni, elfogult vagyok, de valószínűleg lesúlyozza. Minimum egy vastag kötet súlyával. A net – mondjunk, gondoljunk bármit – alkalmatlan négy-hatezer karakter fölötti mennyiség olvasására, befogadására. Egy könyv hasra fordítható, pihentethető. Bele lehet tűzni könyvjelzőt. A könyvben megtalálhatók az összefüggések. Vissza lehet térni hozzá, ha érdemes. Más-más fajsúly a könyv, a net, mondom ezt én, aki 2000 óta ülök a helyemen, a hálón. És: igen, gondolom, lapalji jegyzeteket írunk majd hozzá, ha a szerkesztő úgy véli, szükséges.

SzSz: Magánélvezet-e volt-e a szövegfolyam megalkotása, vagy gondoltak időközben a befogadói oldalra is? Egyáltalán: mennyire van-lehet hatással az internetes eszmecsere a köz dolgainak alakulására?
OZ: Magánélvezet volt, az a gyanúm. Sem öt, sem tizenöt éve nem hittem abban, hogy bármiféle eszmecsere hatással lehetne a „köz dolgainak” alakulására. Az irodalom első lépcsőben mindig magánélvezet.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.