Nyolcvannyolc június tizenhatodikán a Nautilus Münchenben koncertezett. Utána az együttes a hotelben nézte a híradót. A budapesti 301-es parcellát mutatták, idős emberek emlékeztek Nagy Imréékre. Hirtelen a bozótból lovas rendőrök törtek elő, és belegázoltak a tömegbe. Gábor elszoruló szívvel figyelte a közeliket az egykori forradalom túlélőiről, amint igyekeznek kikerülni a lópatákat és a karddal hadonászó rendőröket.

Gyuri újból az órájára néz, kis várakozás után bemegy a hálószobába. A redőnyök lehúzva. Óvatosan húzza ki a fiókot. Vakon, tapogatva keres ujjaival, megtalálja a dobozt, megrázza, kiesik egy pirula.

Eszmélés: jelenlétünket pásztorkutya csaholja, majd három pointer szaglássza; sirály-balett a szakadék peremén, szeszélyes szarka a kereszten, idült ízületek, abszurd torna, porcropogás, szeszes kipárolgás… Radírozott nadír. Ásatások a templom mögött, s az éj leple alatt keletkezett kőalakzat-építmények, miniatűr stonehengek, sajátos totemek, hosszú sorban a kőfalon…

A kukás nagyon tapintatos volt, mindig bekopogott az öregasszony szemetesének a fedelén, vagy ha nyitva volt, akkor az oldalát kocogtatta meg. Köszönt, s csak ezután foglalkozott azzal, hogy a mindent elnyelő szomszéd kukák gyomortartalmát az autó hátsó részébe segítse.

Soha életemben nem izzadtam még úgy le, mint abban a szekrényben. Na, nem mondom, a kuporgás sem volt valami kényelmes, de a hőség kikészített. − Szúrja az oldalam a magassarkúd – suttogta Márk, akivel együtt próbáltam levegőhöz jutni. − Melyik? – kérdeztem vissza. − Szerinted látom? Az, amelyik, ha így folytatjuk, csak a vesémmel együtt lesz hordható. − Ne törd ki a sarkát, kérlek. Bár semmit sem láttam, biztos voltam benne, forgatja a szemét. Engem is zavart a helyzet, de nem volt mit tenni, várnunk kellett.

„Van tüzed?” A hirtelen hangra összerezzenek, eltűnik a meleg nyári nap, a csobbanó víz, az érdes, forró tenyér érzése a kezemben. „Igen, persze.”

Rab vagyok én abban a Bajza utcai házban. Nekem az nem otthonom. Egy lépést sem tehetek egyedül. Most is csak a szakácsné segítségével tudtam megszökni, hogy eljöhessek ide. Vigyáznak rám, mint az aranytojást tojó tyúkra. Közben egy évtizede nincs ember, akivel egy értelmes szót válthatnék.

A lány úgy feküdt az ágyon, mint akinek mindig ez volt a fekhelye. A fiú tétovázott, végül mégis odabújt mellé, és jobb kezével ösztönösen átölelte. A lány ujjai hasonló automatizmussal ékelődtek be a fiú ujjai közé, a csípőjét is a másik testhez igazította. Úgy néztek ki, mintha sütőből frissen kivett, összegyógyult kiflik lennének. Betakarta őket a mozdulatlan csend. Az egyik lélegzet utánozni kezdte a másikat.

Nem lehetett eldönteni róluk, hogy melyik családtag melyik: hol lenne helyük ezen a füzéren. A Hermanra, az Ulrikra vagy a szülők nevére: Jánosra, Erzsikére egyszerre ugrottak, ha mertek egyáltalán ugrani. Sokszor csak szótlanul mind összébb és összébb tömörültek egy kupacba: senki sem mert jelentkezni a megszólításra.

Az egyik jelen(em)ben 11 napon át 2 törpe élt (lakott) bennem!

– Ne ordíts velem!

– Nem ordítok, de ne kezdd már megint! Ne gyötörj! Miért nem tudunk mi kedvesek lenni egymáshoz, miért van benned ez az óriási harag, gyűlölet felém?

–  Mert már nem szeretsz.

Négy-ötéves lehetek. Ülök a szobámban, de mindent hallok a becsukott ajtón keresztül is. Anyámék megint veszekednek. Megint a nőkön. Apám orvos, gyógyításra szerződött. Biztos keze van, hozzá kerülni kiváltság. Visszaél a helyzetével. Orvoskonferencia helyett, éjszakai ügyelet helyett. Én nem leszek olyan, mint apám.

Az elveszett terítőre ötvenhárom perc múlva talált rá a felső szomszéd. Kifelé menet bedobta a szemetesbe. Hétfő reggel szállították az utcából a hulladékot, de éppen előtte nyitotta fel valaki a kukát: a környék Kálmánja − a gyerekek Mikulásnak hívták. A szakálla és a zsákja miatt.

Amszterdam ugyan nemcsak a kurvákat jelentette, de azért mégis. Döme Gábor úgy élte meg a hollandiai, nem egészen egyhónapos ösztöndíjat, ahogyan az véleménye szerint 1986 decemberében lehetséges, üdvös és elvárható is volt: elégedetten és a lehetőségek határáig kiélvezni-kiaknázni próbálván a Heerenkrachton lévő szállodát és a blues-kocsmákat, a forró croissantokat a nem túl távoli főpályaudvaron – no meg a legendás kurvanegyedet, a piros lámpakeretben pompázó kirakatokkal, bennük a fennen terpeszkedő árukig, ébenfekete párducoktól platinaszőke bujaságokig és tovább, őrjítően, az erotikus végtelenségig.

Aranka nagyon szép volt: a haja sárga, mint az arany, az ajkai vörösek, akár a cseresznye. Miután kiadósan ettek-ittak, kifizették a vacsorát, aztán elmentek egy fogadóba, hogy együtt töltsék az éjszakát. Csókot is váltottak, olyanok voltak, mint egy turbékoló galambpár. Mikor aztán már későre járt, mindketten aludni tértek.

Imre inge mindig patyolattiszta, vasalt. Kizárt, hogy nem egy asszony áll a háttérben, aki kiszolgálja az alkalmatlanságait, eteti a hangyáit, aki nem teszi szóvá, hogy. Ha szóvá teszi, akkor sincs semmi. Mi lenne. Ha nem tetszik, menjen el. Ne menjen el! Fogadja el. Így is, úgy is, mindenhogy is.

A szülés lassú volt, és fájdalmas. Azt hitte az orvos, hogy könnyen fog menni, mert széles a csípőm, de hosszú órákig vajúdtam. Fájdalomcsillapító nélkül hoztam a világra a kisfiamat, mert a nővér szerint arra semmi szükség, más is megszüli, nekem is menni fog. Akkor néhány pillanatig nem akartam meghalni. Csak rövid ideig láthattam a babámat, hamar elvitték tőlem, rohamot kapott. Nekem nem mondtak semmit, szaladgáltak körülöttem, zavaros és gyors volt minden.

Én azt nem értem, hogy egy nő, aki valószínűleg ADHD-s, minek megy hozzá egy intellektuális fejlődési zavaros ürgéhez! Az egyik folyton tesz-vesz, jönne-menne, a másiknak meg megalszik a sör a szájában. Nem illenek össze.

A leíró éber-álom részletében, délutáni szédülésében déd-, ük- és szépmama „korabeli” boxolónők jelentek meg: tunikákban, csipkékben, pöttyös bő-gatyákban, festményeken, vegyes montázsokban, videókon, installációs felületeken, archív felvételeken, mégpedig mai kor(nő)társi absztra-hálóing variációkban…

Amikor galambokat etetek, Burukot is látom bennük. Látom a gyerekkoromat, látom magam kislányként, aki értette még a madarak nyelvét, tudott olvasni a szemükből. Legalábbis egy galambéból biztosan.