Zenét elvből nem hallgatok ilyenkor, telefonálni nem volt kedvem, minek, évek óta először öntött el az a boldog tudat, hogy senkinek sem tartozom elszámolással. A magány édes ölelésében sétáltam, hét óra elmúlt, s a kijárási korlátozás idején egy lélek sem volt körülöttem, mindenki időben behúzódott, igaz, menni sem volt hova, és az idő sem kedvezett a terekre szervezett találkozóknak.

Később, a Zupenčičeva és a Búvármúzeum metszésében, a Retrograf ’80-as Music Bar sikátor-teraszán is megpihen a társaság. Milurit Pan és Maja Ženska is ott alapoznak, ó, a kortalan, só-bor-szesz faragta páros! A visszatérő Zorpia évek óta szemléli őket…

A férfi nekilátott a teendőinek, legelőször is felhívta a hivatalt, ahol titkári minőségben dolgozott, hogy beteget jelentsen. Aztán kikészítette a reggelit. Végig azon gondolkodott, felhívja-e az orvost, vagy elmenjen-e fodrászhoz. Bizonytalan volt ebben a kérdésben, végül is mi várna rá? A fodrász sikítva elküldené, az orvos pedig rendőrséget vagy mentőt hívna, egyik sem kellemes. Inkább arra voksolt, hogy majd ő elintézi ezt a dolgot Herminával.

Csak tűrj, barátném, jó asszonysors szerint, tűrd el, hogy most meg gyereknek akarnak látni. Tűrj, hisz ehhez vagy szokva, és nevess velem, nevess magadon, hogy akkor előbb szabadulsz. Csak dobjad kétfelé, dobjad, amidet kell, te jó, te jóságos asszony. Nőkaméleon, az. Mert lásd, azok vagyunk még, alkalmazkodók, ha kell. És csontig, és persze izmunk és inunk szakadtáig.

„Lábujjaid újszülött ötösikrek.

Terrakotta törzsüket csókolom.

Tükrös gyöngyház-feje van mindegyiknek.

Hideg patak fut végig combodon.”

(Faludy György: XXXIV. Fülledt éjszaka, 2)

Arra kéri majd Róheimet, hogy foglalkozzon vele. Pedig ő mindent ért, az egész élete foglalkozás önmagával, önmaga részeivel, ő a szómágus, az öngyógyító, az önfelgyújtó és önreflexió-feljegyző, a nagy ön, amely hol rávetül a világegészre, hol csíra kicsinységűvé roskad. Mint mikor a homokot nagy igyekezettel próbálja összetapasztani a gyermek, de ahogy tenyerét elveszi a formától, az elkezd az itt-ott orvul meglapuló száraz homoktelérek mentén darabjaira hullani.

Lenke, a bérszámfejtő egyszerű, kis női praktikákkal kezdte behálózni a főnökét. Levett a kabátjáról egy pihét, megigazította a nyakkendőjét, szokatlan időben is főzött kávét, megsimogatta a haját, és ha aktacsomagot vett át, Álmos kezét is hozzászorította. Amíg friss volt a házassága Dórával, nem reagált az ártatlan közeledésekre, de az éjszakai benthálások miatt közelebb került a lányhoz. Tanulmányozni kezdte az arcát, a mozdulatait. Nem különleges szépség, állapította meg, de az alakja hibátlan, teste izgalmas. És a keze! Hosszú, vékony ujjak, ápolt, festett körmök, kecses, vékony csuklók! Haja hosszú, szőke, szálas.

Én vagyok az a magyar költő, aki nem csinálok művészetet. Ezt a mondatot azért írtam ide, hogy majd egy rólam szóló tanulmányban idézni lehessen. Olvastam egyszer egy kínai költőről, aki egyetlen verset sem írt.

A közeli, 20 éve zárva tartott, mohás Takarmánybolt-ajtó mögül dohos, szúrágta nyekergéssel elegy húr-zöngések is szivárognak, mélységes brácsák, pengeéles hegedűk rezegtetik a gerendákat…

Nehézkesen indultam meg jobbra, az ajtó felé, egyszerre haladva az öregemberrel, így pont ugyanabban a pillanatban értünk a repedéshez. Az idős bácsi mintha éveket öregedett volna. Járása görnyedtebbé vált, göcsörtös kezében egy botot szorongatott, ruhái koszosan, szakadtan lógtak rajta, az utcát vöröses fény derengte be, a házak helyén romok álltak.

Már láttam, milyen, amikor egyetlen mosolytól eltörik az arc. Az igazi veszélyt nem a fájdalom jelenti, hanem a gyógyulás. Igen. Az öröm akkor kezdődik, amikor te vagy az utolsóelőtti a sorban.

Gyufa mindent elintéz. Például a munkákat is. A külföldi meló is az ő ötlete volt. Valami haverja szólt, hogy Spanyolba most érdemes menni, mert kint van egy spanja, aki pont festőket keres. Gyufa telefonált, tárgyalt a haverral, meg annak a kint élő spanjával, aztán Janival és Petivel, tárt karokkal várja őket odakint a nagy lehetőség, megszedik magukat, de irdatlanul, alig pár hónap alatt, és odakint meleg is van, pálmafák meg ropogósra sült bögyös bigék.

– Jesszusmáriám! − Lehet, hogy egy kicsit pöszén mondta, mert hiányzott a fölső műfogsora. Kiesett, laza volt, valahogy elhagyta. Tárult is menten a fűre, valamennyi szem kidülledt, a köszöntők gyufát gyújtottak, görnyedtek, négykézláb mászkáltak, a fal mellett óvatosak voltak, két szemük óriásivá dagadt, mindenre kiterjedő figyelemmel tapogatták a talajt, keresték az ünnepelt tulajdonát a selymes fűcsomók közt, már csak ezzel törődtek, térdükön a nadrág kifényesedett, elkopott, ide-oda csúszkáltak, imbolyogtak előre-hátra, jobbra-balra.

Béla a kocsmában kizárólag kávét és körteízű cappyt ivott, mert évekkel ezelőtt lemondott az alkoholról. Csaknem negyvennégy éves koráig, ahogy maga mondta, „afféle iszákos kőműves volt”, de aztán érezte, hogy nem tesz jót neki. Egy év tisztaság után még utoljára berúgott egy decemberi születésnapon, de félúton hazafelé menet, a szántóföldek mellett eldőlt, és órákig feküdt a fagyos földön, mert senki nem járt arra, hiszen külterületen, tanyán lakott. Azóta tartja a kávé-cappy párost. És jó sok édességet eszik. Időnként megiszik egy alkoholmentes sört is, bodzásat.

A hölgyek, leányok egykoron: egy-egy durva kifejezéstől, netán kisebb incidenstől is elájultak… Később: sikító frász tört ki rajtuk. Manapság pedig: „agyfaszt” (javítva: „elmepéniszt”) kapnak! A mindennapi köznyelv (trágár-trend) folyamatos romlását éltük, éljük meg. Az „ön-kifejezés” mélységekbe süllyedését (ön-lefejezését) érzékeljük, ami a folyamatos jelen (egyik) felszíne… (Ny)elvi sekélyek krízise!

A surrogó, szűnni nem akaró nyílzáportól a sumérok arcvonala megingott, a katonákon úrrá lett a vakrémület, rövidesen falevélként szerteszórt sisakok, pajzsok, törött dárdák jelezték a menekülők útját. Az agadei sereg véres ékként hatolt be Nippurba.

Magyarország valamennyi költője, ismétlem, mindegyikük, a jegyzettek mindenképp, de állítólag még az amatőrök is, hirtelen teljes blokád alá kerültek. Egyetlen sort sem tudnak írni, egy árva asszonánc nem sok, annyi sem jut eszükbe. Aki épp verset írt, az félbehagyta művét, aki pedig két vers között volt, az nem tudta az újat elkezdeni. És mindegyiküknél pontosan múlt hét kedden, délután ötkor kezdődött a dolog.

És ez még mindig csak a csali. Megunod. Nyilván megunod. Kellenek az alternatívák. Az NT-kből egy pár év után már semmit nem érzel. Rájuk sem tudsz koncentrálni. Aztán persze belenyúlsz a zsákba, és, ha szerencséd van, sima ASD-t húzol ki. A spektrumos cuccokkal el lehet lenni egy darabig, megkapod a mélység érzetét, a mellékhatások kiszámíthatóak, csak az adagolásra kell odafigyelni.

A lány gyászol, feldolgoz és átgondol. Helyére rakja az emlékeket. Lehet, hogy az a valaki, aki meghalt, nem is szerette a lányt, és durván bánt vele annak ellenére, hogy a lánynak valakije volt. Lehet, hogy a lány nem is azért szomorú, mert elveszett ez a számomra ismeretlen ember. Szomorúsága mélyebbről jön, komplexebb, összetettebb, kibogozása több időt igényel, labirintusszerű önvizsgálatot, ahol felteszi az ilyen esetekben pszichológiai értelemben indokolt és felteendő kérdéseket.