Egy huszonvalahanyadik emeleti lakás, három angóramacskával. A háziasszony nincs itthon, csak a háziasszony barátnői, meg a macskák. Egy kövér beszél. Felpattan, leült, kellemetlenül kövér, kavarog a levegő, ahogy lengeti magát, a barátnők a kövéret figyelik, még a macskák is. Egy kicsi, csúnya, egyébként nagypofájú, meg egy csöndesen hervadozó, (K)-t kihagyják. Nincs ott. Olyan, mintha nem is lenne.

Az elhagyott esernyők temetőjében bolyongott a leíró, majd kiért egy üres térre, ahol ezt a plakátot olvasta: 88 villanykörte sistergett a költő utazó-bőröndjében… Majd, 20 évvel később: 8 milliárd izzó az Art-hangárban, zsúfolásig megtöltve a teret! A vakító fény-áradat: a művész projektje, aki nap-allergiás, albínó fotográfus! E tárlatot éppen Ön álmodja (tovább)…

Jöttem, láttam, győztem! Szponzoraim hatalmasat kaszáltak a Babilóniában szervezett fogadásokkal, az edzőmet kitüntették. Arkhimédész szabadalmaztatta az ostromgépet, a rómaiak százával vásárolták. A szobromat végül Pheidiasz készítette, manapság az Akropoliszon látni. Rómában diadalívet kaptam, s felállítottak egy hatalmas oszlopot is, egy márványból faragott, titáni falloszt rengeteg képpel, amelyek a teknőcök vándorlását beszélik el.

Akárhogy is, a lányokat meg kellett valahogy fogni. A falu kedvenc sétálóútja veszélyessé vált; sokaknak a városban dolgozók közül nem volt autójuk, busz pedig nem járt erre, így ők csak gyalog vagy biciklivel tudtak munkába menni, vagyis most már sehogy. A személyleírások alapján a faluban is meg a kisvárosnak a falu felőli részén is akadt nyolc-tíz olyan lány, aki beillett volna az elkövetők közé, de ezek a személyleírások homályosak voltak.

A falon felirat hirdeti: Diszlexiásokat és analfabétákat nem szolgálunk ki! A mellényes hamar kiszúrt, odajött, és kedvesen megkérdezte, miben segíthet. Szabadkoztam, hogy nézelődöm, és kértem itallapot. Nem volt. Egy olvasmánylistát adott. Belelapoztam. Exkluzív ajánlat. Hajnóczy, Poe, Burroughs, Kerouac. Ezek elég drágák.

Az igazság az, ha egyáltalán létezik igazság, hogy túl sokat találkoztunk. Kolos folyton a nyakamban lihegett, üzent, hívott, jött, ha kellett, ha nem. Arra hivatkozott, hogy dolgoznunk kell a darab újraírt szövegén; tényleg igaz, szerettük volna Pesten is bemutatni; talált is erre egy színháztermet, ahol felléphetünk vele; időpontot egyeztetett, rendezőt is keresett. Valahogy minden nélkülem zajlott, és már ez sem tetszett. Persze én nem szerveztem volna semmit. Hilda ugyanis lelépett, valamiért kiestem a kegyeiből, ha ugyan benne voltam egyáltalán.

Minden a nagytakarítással kezdődött. Kipakoltam a raktárnak kinevezett régi tyúkólat, és annyi lejárt szavatosságú ételt találtam, hogy Afrika összes éhezője jóllakhatna belőle. Erősen törtem a fejem, hogyan halmozhattunk fel ennyi romlott cuccot, s aztán eszembe jutott, hogy amikor tavaly felszámolták a diszkontot, Sanyival mindent megvetettem, ami másoknak nem kellett, mivel még az akciós ár felét is elengedték az utolsó napon.

Korai hírek! Ismeretlen, szemérmetlen személyek, éjszakáról mára virradóra a Bazilika főbejáratára e szavakat fújták fel, mégpedig embernagyságú betűkkel, rózsaszínű, fluoreszkáló spray-vel: Puncius Pinatus! – Az agyház tehetetlen! A trendőrség ismeretlen elkövető(k) ellen tesz elfelejtést…

Most először érezte azt: fájnak az emlékei. Kezébe söpörve a porcelándarabokat, mintha egész gyermekkora elrepedezett volna. Próbálta összeragasztani a hattyúnyakat a testtel, de nem lett tökéletes az illesztés. A törésvonalak úgy látszódtak meg, mint tenyérvonalainak élesebb kontúrjai. Megigazította a szekrényén a csipketerítőt, visszahelyezte rá a porcelánhattyút, majd kinézett az ablakon.

Világszerte gügyögnek a mamák és a babák szépen, lassan megtanulnak beszélni. De van itt ez a vézna, sápadt arcú nő, kezében egy üvöltő babával. A nő nem gügyög, nem gagyog, se nem gőgicsél. Csak áll, és nézi a gyermekét. Ha tudnánk a babák sírását dekódolni, biztosan arra jutnánk, a baba azért sír, hogy szólaljon már meg végre az anyja.

A szoba levegője narancshéj-illatú. Meg az a fehér öblítő is érződik, amiről a felesége finom combjai jutnak az eszébe. Egyik gondolat eltéríti a másikat a célba éréstől. Sebaj. Evidencializmus. Ahogy Tandori Dezső mondja. A memória, akár egy repülőgép, kitolja rejtett tapadókorongjait, hogy megkapaszkodjon egy ismeretlen bolygón.

Vilma szeretett csetelni. Ilyenkor úgy érezte, mintha egy könyvet olvasna, és a leírtak alapján megjelenne előtte a főszereplő. A videófunkciót nem használta, és a saját fényképe sem szerepelt a Facebook-oldalán, borítóképként a különböző természetközeli felvételeket váltogatta. A társkereső oldalakat kerülte, mégis sor került olyan helyzetre, amikor valaki randevút javasolt. Ezeket visszautasította.

Ebben az évben a tengelicek fészekrakását kiemelten figyelem. Tarka madár. Szél mozgása. Pihenés. Tarka madár. Szél mozgása. Város. A párok mindenhová követik egymást. Bogáncspihe. Választás.

Zordulásai visszatérő rohamokban törtek reá… Egy vörösbegy fej nélküli éneke zavarta meg éppen, amott pedig jégkék madárfej külön-szakadt csőre hasogatta a vakító juharfa kérgeit… A bársonyosan sötétlő emberfej-odúból hártya-kéklően áttetsző mutatóujjak hullottak az ébenre-szenesedett pázsitra… Szimultán(ban) pedig: egy belső délibábra terített sötét leplet egy égi szándék…

Hetvenhárom álmatlan éjszaka, négyszáz közösen leadott kiló, három méter össz-szőrzet és megállapíthatatlan mennyiségű együtt lenyelt ideg után a falu egy emberként döbbent rá, hogy a konstans nyugalomnál egy dolog rosszabb: a konstans félelem. A várakozással teli időszak egyre kilátástalanabbá vált. Rettegtek, mert tudták, minél több idő telik el a bandita felbérlésétől, annál valószínűbb, hogy valami hamarosan történni fog.

A vonal túlsó oldalán a rendőr dühösen csapta le a kagylót. Kalmár Rozi, az elfoglalt nő nem értette, miért nem foglalkoznak vele. Problémáját súlyosnak ítélte, s úgy gondolta, csakis a rendőrség segíthet. Az a félóra volt számára a legértékesebb a teljes napból. Abban a harminc percben intézte magánügyeit, időnként szunyókált, vásárolt, szépült vagy szerelmeskedett.

Alig lépett ki a ház kapuján, máris belelökték egy pocsolyába. Nem volt itt aszfaltút, csak sár és piszok. Ült a vízben, és pislogott felfelé, mert a szemébe ment a szennyes lé. Gábor állt előtte.

Hirtelen megfagy a világ. Megmerevedik a kisfiú is. Megáll a kép, nem moccan semmi sem. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, amíg a film lassan, szakadozottan, de újra peregni kezd. A hangok egyenként, akadozva próbálnak visszakúszni a küszöb felett, és vontatottan bár, de végül összeáll minden.

Hangosan éltek, sokat veszekedtek korábban is. Tibike egyre később járt haza a munkából, túlórára hivatkozott, az asszony meg egyedül vesződött a kislánnyal, aki bőgött mindenért, ha kellett, ha nem. Az asszony úgy érezte, méltatlan ez, hogy neki nincs élete, bezzeg a férje megenged magának mindent: haverokat, meccset, hetenkénti focit, kocsmázást. Úgy kavarodott haza gyakran, hogy a gyereket sem látta egész nap. Így telt el két év.

„Éjszaka értünk oda. A város sötétben állt, a külváros kiégett épületeit tüzek fényei világították meg, lázadók melegedtek körülöttük a fagyos éjszakában.
A főtéren napszaktól függetlenül tömeg volt. Néha a levegőbe lőttek a fegyveres férfiak, amikor hírek érkeztek a harcokból. Ha jó hírek, azért, ha rossz hírek, akkor azért.” – Jászberényi Sándor novellája.