Ül a padjában, és nézi a tanárt. Nézi, ahogy az a tábla előtt áll, kezében kréta, és magyaráz. Az egész annyira valószerűtlen. Hogy neki itt kell ülnie, hogy ennyire semmibe veszik őt. Hogy már hónapok óta érzi azt, amit érez, és hogy semmi, de semmi esélye. Hogy úgysem lesz másképpen semmi. Mert az ott a tanár, ő meg csak egy diáklány, aki szerelmes.

Nem is a megismerés, mindinkább a megfejtés (hiánya) húz le az ürességbe… Vagy fordítva? – Az üres sötétség / a sötét üresség feneketlen… A zuhanás örökké tart (majd / most / mindörökké?)…

A reménybeli novellaíró nemsokára kilépett a könyvtár kapuján, összegombolta szövetkabátját. Kisvártatva észrevette, hogy esik az eső, hátranyúlt hát a kapucnija után, de a mozdulat közepén rájött, hogy ma is olyan pulóvert vett fel, amelynek nincs efféle kiegészítője. Vigye el a franc, gondolta.

Látom magamat, ahogyan lerúgom a cipőmet. Az volt a taktikám, hogy mezítláb indulok a keresésetekre. Hunyó szerettem lenni leginkább. Torkomban dobogott a szívem, ahogyan benéztem az ufó-hinta alá, Pista bácsi barna Trabantja mögé.

Zsuzsa az Új-Lipótváros gazdag polgárleánya, míg Márti Angyalföld munkás-szülötte volt. Máshonnan jöttek, más körökben mozogtak, de az egyetem összehozta őket, és a legjobb barátnők lettek. A társadalmi és kulturális különbségek egészen addig nem is ütköztek ki, amíg kölcsönösen meg nem látogatták egymást.

Visszanézek, Paszi orrhegyig mélyeszti belé a fogait. Arcán ugyanaz a sebzetlen kifejezés. Az állkapcsa szoros, egy pillanatra sem rezdül. Furcsa, de a lábam kezd el lüktetni.

A konyhából beszüremlik a rádió hangja, híreket mondanak. Tíz éve, amióta az eszemet tudom, ugyanolyan tónusban. A kisrádióból áradó monoton mondatok közé hagymás vér illata kúszik, bele a szobaszagba. A szobaajtó füstüvegén át látni, hogy odakint nagypapa széles mozdulatokkal eszi a finom disznótoros reggelit, közben a bal kezében tartott vastag szelet kenyérrel magyaráz, mutatja a mamának, hogy ekkora volt a disznó.

Kezdődhetett a könnyű halálgalopp. Nem fáztam. Fűtött az indulat. Semmit nem éreztem. A szelet sem, ami a nyakamba fújta a rongyos hálóinget, s úgy lobogtatta, mint egy dicsőséges zászlót. Anyaszült meztelen spuriztam a hóban.

Díszlet és szamár(ság) össze(v)érződik, vérbő iá, ái-iá-zik-zik, sárkányfing-feeling képződik… Semmi meglepetés: kustol az ábrándos, kormos az álom, fortyog egy kas kígyótojás, majd visszahat- és lassan rám forr: a kémény-kámfor… Alant (h)al(a)kul a lankadat, s a tompa-arany meddőség minimuma (ma): higanyos alkonyat…

A klubban sosem folyt felforgató tevékenység. Nem beszélgettünk igazán kényes témákról, senki sem mondta, hogy a kommunizmust vagy az NDK-t meg kéne szüntetni. Mi csak jól éreztük magunkat.

Nem szerette hazakísérni a város túlsó végében lakó Terikét, úgy döntött, egyenesen hazamegy. Holnap reggel korán újból neki kell ugrania a tanulásnak, magyarázta. Terike már ismerte, tudta, Bélával nem lehet vitatkozni. Mosolyogva gyors puszit adott neki. A Főtéri megállónál leszállt, Béla zötyögött tovább hazafelé. A buszon valaki erős illatú liliomcsokrot szorongatott, épp Béla háta mögött. Ilyen virágot nem jó a lakásban tartani éjszakára. Régebben, tán gyerekkorában mondta valaki, hogy ez veszélyes, elkábíthatja az alvót.

A háború után, amikor megkapta a hősi halált halt gyászjelentést, a szenes keresztet felállította az erdőbe, hogy legyen egy hely, ahol imádkozhat értük. Kifeszített egy sodrott, erős kötelet az otthona és a kereszt közé, hogy el ne tévessze az utat. A zsinór idővel mállani kezdett, már csak egy vékony, foszlott szál maradt belőle. Mint egy lelki köldökzsinór, ami összekötötte otthona tűzhelymelegével a halott férje és fia emlékét. Minden hét vasárnapján végigjárta ezt az utat.

Nem tudod, mikor találod szemben magad egy állítólagos ellenséggel. Ha egyszerűen csak olyan objektív vagy, mint mondjuk egy számítógép, átörökíted a felülmúlhatatlanság fölényét, mely bosszúvágyat vált ki némelyekből. Része vagy valaminek ebben a hisztérikusan felfokozott hangulatban. Azután a Lidl-ben meglátsz egy nőt, aki elmulasztotta a kötelességét, és ezért szöknie kell. Megmagyarázza az utópisztikus kísérleteket.

Beugrottak Szent Antalhoz is, Kati mama tanítgatta Karcsikát, hogyan kell keresztet venni, meg hogy Szent Antal megtalál mindent, ami elveszett, csak szépen kell hozzá imádkozni, meglesz az a magnókazetta is, akkor majd kell adni húsz forintot, a postás se kap többet, pedig az lejárja a lábát, Szent Antal pedig csak az égből intézkedik.

Malcolm Lowry és Sylvia Plath találkozása a váróteremben: – Az emberi fortyogásban alattomosan növekvő, a belső nyugalmakat szisztematikusan feszítő Pokolkő: ön szerint (ki)műthető? – Ááá, nade, mordizomadta, sehejt, ejse, pfhuj, piha, kikérem magamnak!

Késő délutánba lovalta bele magát Budapest. Mindenki késett valahonnan, mert a pontosság úri szokása kiveszett a fővárosiakból. Föld fölött, föld alatt, a perisztaltikákban is hömpölygött a tömeg. Ősz végére járt. Még ha színesben is pompáztak volna a dámák, a nyákos, szutykos köd egyenszürkére mázolt volna mindent rajtuk. Egy szürke massza tulajdonképp. Ez volt a november közepi, pesti divat.

Ez a monolit hangot is adott. Suttogott, azt hiszem. Persze nem értettem, mit. A szobából kihallatszott a zene, ehhez társult a fura, rejtélyes sustorgás. Mint amikor észreveszed, hogy a hátad mögött rólad sutyorognak. Volt, hogy verekedtem emiatt. Rólam ne sutyorogjon senki! Lehetett volna a huzat is, de nem volt nyitva ablak a folyosón. A monolit négyzetes hasábra emlékeztetett, és térdmagasság fölött betöltötte a teret, oldalt és felül alig maradt pár centi a falig. Vagy három méter hosszan foglalta el a folyosót.

Az első szoba konyhaként is szolgált. Az asztalon volt egy liter tescós tej, egy nagy, kerek trappista sajt, szennyes edények. Egy használt bugyi, harisnyanadrág, fél pár tűsarkú körömcipő, egy Dosztojevszkij-kötet, a Bőrgyógyászati és Venerológiai Szemle egy példánya, durván morzsásan és zsírfoltosan, meg egy kupac szakdolgozat. Kiderült, hogy a Kálmi itt lakik, ezzel a nővel. Ő volt a falu boszorkánya és uzsorása egyben. Hatvan körüli, sasorrú asszony volt, százötven centi, vagy annyi se.

Zrínyi szobájában könyvek és fegyverek, mily dicső dolog így élni, s halni meg! Az asztalon maréknyi pergamen hever, a fal mentén pedig sok páncél és fegyver. Kint furcsa szél üvölt, az ég vörösben ég, tudom, ezer torok harsogja végzetét. Az ég színét a tűz és vére festi meg sok száz magyar vitéz kihunyó testinek. Azaz balhé van.

„A két láb mezítelen volt, nagyon fehér, és kissé görbe. A kulcslyukhoz közelebb esőn, a boka fölött kivehetetlen tetoválás. Az aprócska résen kukucskálva legalábbis kivehetetlen. De Bertalan tudta, hogy egy bébi dinoszaurusz sematikus rajza az.” – Bene Zoltán novellája.