Murony nem volt mindig Murony, valamikor Kajszinak hívták, és nem éktelenkedtek forradások a torkán.

Wehner Tibor glosszái 1.

Én pedig berohantam sebbe-lóba, hogy megvidámítsam az anyut, csak a Vili bezárta az ajtót kulcsra, hogy a Burrontó ne szökjön ki a kezei közül, azért, és először én sem tudtam bemenni, pedig már nagyon féltem, hogy mi van az anyuval.

Elég lassan értettem meg, hogy itt most valaminek nagyon vége van.

én az indulatos poéta helyében már régen ráborítottam volna az asztalt, de ő csak töltött az öregedő, bajszos makrobióta vaj’magyarnak, aki állítólag amúgy egyáltalán nem iszik, de most, igencsak úgy tűnt, átmenetileg fölfüggesztette örökös absztinenciáját.

„Dr. Wells, önnek éles szeme van”, válaszolta a hadnagy, miután ő is kihajolt a korláton, és hunyorogva figyelt egy percig. „Valóban ritkaság”. „Miért, mi az?”

A Mozgó Világ szerkesztőinek modernitás eszménye akkor – s ez talán hiba volt, talán a legnagyobb erény – a komplementer értékképviselet volt. Fölsorolni is lehetetlen, mennyi és hányféle érték egymást kiegészítő képviselete.

Az arccsontját némi szakáll borítja, hozott valamit, mondja. A terítékhez használjam, most, december végén, ezüstkészlet, lealkudta – nem kérdezem meg, mikor, ahogy ő sem tudja meg soha, milyen számokat válogattam arra a régi-régi kazettára.

Az esküvő (ma is) elmaradt! – A viszontlátásra hullámzó koporsó-lapok frissen-csapolva üdvözölték a felebaráti délutánt. S az elő-szelektáláshoz kipakolt fogalom-tárgyak sértődötten mocorogtak a kis placc mancs-kövezet árnyék-mintáin.

És hogy a nyomorúságunk még kibírhatatlanabb legyen, másnap a munkahelyén belelépett egy rozsdás szögbe. Úgy hozták haza a szövetkezeti traktor utánfutóján, mint egy zsák nullás lisztet.

A dobosuk egy idősebb fazon, aki folyton citromsárga csuklószorítót, meg citromsárga fejpántot viselt, a dobja is ugyanolyan citromsárga volt, nem volt hajlandó feketét venni. Kicsit kilógott a többi metálos közül.

Még azt a disznóságot is elkövették a szegény drágámmal, hogy életfogytiglanra bezárták ide a zárt osztályra. Egyszer megkért, hogy csempésszek be neki valahogy egy csákányt.

Egykor hadak közlekedtek ezen az úton, sót szállítottak innen a hegyekbe és lőtt madarakat, csalánba tekert halakat, s most egyedül használom. A szabadtéri mozi lehajtója előtt koszlott tollú strucc teteme hever, a líbiai moszlim arabok gerillákat kiképző tábora fölött füst spirálja emelkedik a földtől az égre.

Ott ácsorgott a növekvő tócsában és időnként zsebkendőjével letörölte a hóember szürke könnyeit. Esteledett. Hallotta, hogy az édesanyja hívja vacsorázni. A vacsora szó hirtelen mindent megoldott. Rohant a ház felé és visszakiáltott a hóembernek: Tarts ki! Örökké élni fogsz!

Nem csoda, hogy még ma is kerülnek elő lőszerek, meg bombák a domdoldali erdőben. Akár egy nagyobb nyári zápor kimoshatja a földből, vagy a vihar kidönti a fát, és fölhozza a kicsavart gyökér.

Amíg vártam, hadd forrjon fel a víz, rágyújtottam, és bámultam a gázrózsa lángját, ahogy körbefogja kanna alját. Ezen a napon se mozdultam ki a lakásból.

Ha a civilizációk saját magukhoz mérik a világvégét, akkor mért ne tehetné ugyanezt mindenki egyénenként? Végtére az ember is azért jött ide a szultán városába, mert otthon látszólag már véget ért minden, és nem volt mit tenni.

Az afgán síoktató a szeme elé húzta a síszemüveget, majd aláindult. Siklott, szépen csinálta. Elegánsan. A bukkanóknál ugratott is. Aztán a völgy aljában akkorát esett, hogy percekig szitált az afgán hó.

Lassan, egyszerre hajoltunk a nagy, piros lábos fölé, amelyben percek óta, rendületlenül forrt a leves. Arcunkba ugyanaz a farkasüvöltés mart bele, mint Tamáséba az előbb, mindketten láttuk a végtelen, mozdulatlan, behavazott erdőt magunk előtt.

Most először kísérleteztünk azzal, hogy karajnak bontsuk szét a disznót, és ez olyasféle tudást kívánt, amihez szakembert kellett fogadnunk. A nagy precizitást követelő művelet rányomta a bélyegét az egész torra. Mindenki ideges volt, még a pálinka is csak ímmel-ámmal fogyogatott.