Egy írónő, aki nincs tudatában kimondott szavainak súlyával, aki mögött nem áll komplett kommunikációs stáb – ellentétben a politikusokkal –, akik minden nyilvános esemény előtt felkészítik, mit lehet, és mit nem lehet mondani. Ez abból is jól látszik, hogy az újságíró szerint az első alkalommal minősíthetetlen hangnemben kérte ki magának a tudósításban megjelenteket.
Az írónő a betűk világából érkezett, megszokta, hogy minden mondatát a tökéletességig csiszolhatja, hogy mindennek, ami a tollából megjelenik, teljes egészében ura. Ha valaki más készít összeállítást a szavairól – még ha az tökéletesen hű, vágatlan videófelvétel is – nem érzi ezt a megmunkáltságot. Az eset ugyanakkor manírosnak tűnő és rossz példát teremtő mivolta végett aggályos. Az ismertséggel együtt jár, hogy az írónő kap hideget, meleget: ez esetben még csak erről sincs szó, pusztán tudósításra érdemesnek ítélték a mondatait. Ezt elismerésnek kellene felfognia, nem sértésnek.

Uristen, de kiabrandultam belole. Szerettem az irasait, de mivel ritkan jarok Magyarorszagon, meg soha nem volt modom oket megvenni. Es ezek utan nem is fogom. Remelem sok mindenkihez eljut ez a jegyzet, az emberek abbahagyjak vennni a konyveit, s akkor nem kell farasztania magat szereplessel, teljesen az irasnak elhet. Irhat a fioknak. Undorito ez a viselkedes az ujsagirokkal szemben.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az érzékeny lelkű író hasonló érzékenységgel viszonyul a körülötte lévő emberekhez, mint ÖNMAGÁHOZ vagy az írói anyaghoz, melyet saját kényére-kedvére alakít. S bizony van, hogy a külvilág nem a saját elképzelése szerint működik, ellenáll, s ez meglepő reakciót válthat ki a virtuális világalakítóból. Erre gondolok: " Az esethez hozzátartozik még, hogy Tóth Krisztina minősíthetetlen hangnemben, az emberi méltóságot figyelmen kívül hagyó szófordulatokkal próbált érvelni saját igaza mellett." Ez fájt!
A videón magába fordulva beszélt a felvetett témáról. Nem figyelt a beszélgetőpartnerére, Neszlár Sándorra, aki nem volt képes irányítani a beszélgetés fonalát.
Nem csak "A kis újságíró és a nagy írónő", hanem a kis interjúkészítő és a nagy írónő témája is volt ez a blokk.

Boldog Zoltán jegyzete vegyes-visszás érzéseket keltett bennem. Már a cím láttán is felszisszentem. Értem én az ő szándékát, nem is vitatom annak nemes voltát, de szarkazmusa csak olaj a tűzre. „Mondhatta volna szebben, kis lovag” – hogy Cyranót idézzem. Kicsit más hangnemből, csípősen, de némi humorral fűszerezve. Vagy érzelemmentesen, tényfeltáró jelleggel. Elismerem, hogy nagyon alapos, részletes leírását adta a történteknek. Teljességgel megértem az indulatát is. Méltányolom az érveit, egyetértek a hírközlés jogosságával, sőt becsülöm, hogy kiállt a szakma képviselőinek a védelmében. Minden volt, jelenlegi és leendő újságíró számára megköveteli azt az együttműködő hozzáállást, amelyet – láthatóan - az írónőtől nem kaptak meg. A táborról készült anyagot megnézve – különös tekintettel a Tóth Krisztinával folytatott beszélgetésre -, értetlenül állok az írónő törlésre vonatkozó kérése előtt. Bár az írónő kissé fáradtnak tűnt, a riporter meg kissé unottnak, semmi kivetnivalót nem találtam az interjúban, semmi olyat nem vettem észre, ami rossz színben tüntetné fel őt. Nemhogy örülne, annak, hogy az on-line médiában teret kapva nemcsak a táborban lévők tudhatnak meg többet róla, a műveiről. Mindamellett nem tartom szerencsésnek az írást. Csak szítani fogja, nem eloltani a fel-fellobbanó lángokat.

Nohát. Krisztina fáradt, ez látható, kicsit dekoncentrált. A riporter gyerek meg töketlen. Mit tekergeti a fejét, amikor veszi egy kamera? Mit nyökög? Ha kérdezni akar, kérdezzen. Az anyag pocsék, mindkét fél előnytelen minőségben jelenik meg rajta. Ha velem csinált volna interjút, a második alkalommal hagytam volna kérdezni. Már ha képes értelmes, artikulált beszédre és képes bővített mondatban kérdezni. Amikor a fejét tekergette, akkor meg elküldtem volna a picsába. Tudjon már viselkedni, ha egyszer arra adja a fejét, hogy kamera előtt mikrofonba beszél, pláne, ha egy interjút akar készíteni. Krisztina meg túlreagálta. És tényleg öregszik, a világítás is teljesen előnytelen volt, látszanak a rücskök az arcán. Én speciel megértem. A stílus az más, de nem voltam ott.

Valahogy nekem a nagyság akkor érvényes fogalom,ha az belső tartással,emberi értékekkel párosul.A puszta tudás,jellemtelenséggel,ingatag, kiszámíthatatlan belső tartalommal párosulva pusztán egy a sok közül.Aki naponta változtatja a véleményét,az nem hiteles ember.Aki emberként hiteltelen,az a szememben íróként is az.Mindenki csak azt tudja kiadni magából,ami benne van,ami sajátja.

Két fél konfliktusában kívülálló harmadikként állást foglalni meggondolatlanság. Szerintem. A videót nézni viszont igencsak elgondolkodtató. Ha a beszélgetőpartnerek már az első kérdés elhangzásánál sem vesznek fel szemkontaktust, és a továbbiakban is csak könnyen megszámlálható mennyiségben, az számomra komoly jelzésértékkel bír. Közönségesen leegyszerűsítve: nem érdekeljük egymást. Ha ebből valami jó sülne ki, az maga lenne a csoda. Hát... a csoda ez esetben nem történt meg.

Ehhez az áldatlan esethez kellett egy, a valóság talajáról elrugaszkodott "nagy írónő", aki felé a külvilág téves személyiségképet tükröz vissza. Példaként említeném a rajongást kifejező, szűnni nem akaró tapsot a szegedi Pixel-bemutatón, ami elsősorban a nevének, celebitásának szólt. Tudvalevő, hogy a túlzott rajongás kifejleszthet az énben egy egocentrikus, öntörvényű személyiségváltozást, s elegendő egy konfliktus, hogy ez meg is nyilvánuljon. Nem lehet kérdés, hogy igaza volt-e Tóth Krisztinának, aki perrel fenyegetőzve kérte egy korábbi nyilvános eseményen készült tudósítás törlését. A rendezvényről „számos televízió és a helyi napilap is beszámolt”, ennek ellenére az írónő diszkriminálta az IJ-t, kérte a szöveg törlését bizalmas információra hivatkozva. (Csak közel száz emberrel, plusz a médiával osztotta meg.) A "bizalmas információ" Király Leventével való konfliktusáról szól (valóban nem lehet rá büszke). K.L. szerkesztő azt javasolta az írónőnek, hogy változtasson regénye narrációs technikáján (tényleg nagyon rossz). Erről az írónő hallani sem akart.(Eme konfliktus lezajlását homály fedi.) Mivel a kritikák a szerkesztőt igazolják, át kellene gondolnia írói hitvallását, mindemellett be kellene iratkoznia egy önkontrollerősítő tréningre, ugyanis a következő, "a kis újságíróval" kialakult konfliktusában minősíthetetlen hangnemben, "emberi méltóságot figyelmen kívül hagyó szófordulatokkal érvelt saját igaza mellett", perrel fenyegetőzött, sírt, szabadjára engedte indulatait. Érthetetlen, hisz tudott a forgatásról. A mostani videón semmilyen kifogásolható anyag nincs, korrekt, teljes körű tájékoztatást ad. Mindehhez hozzátartozik, hogy „a szerepléséért járó honorárium jelentős hányada közpénzből származik”, tehát a kisembernek joga van látni a közszereplését. Arra szeretném biztatni Boldog Zoltán, hogy továbbra is hasonló konoksággal, öntudatossággal álljon ki az igaza mellett, és ne engedje, hogy akarnok „nagy írónők” akadályozzák a munkájában.

Aki mindenkié,
már senkié sem,
nincs távol, vagy közel,
érinthetetlen.

Leperegnek róla
a mozdulatindák,
mintha páncél óvna
egy trópusi liánt.

Tovább morfondírozva a felvetett témán, egyre inkább az jut eszembe, minden vitában ajánlatos mindkét felet meghallgatni a végleges ítélet megalkotása előtt, s különösen mielőtt indulatilag feltúráznánk magunkat, másokat (mivel nyilvánosan kommentelünk, még ha „versenyből” is – egyébként ezért a rejtjeles felhasználónév)... Itt az egyik érintett fél álláspontját ismerjük meg csupán. Aki igyekszik árnyaltan fogalmazni, de akinek azért az érintettsége nyilván a legjobb akarattal is beszüremkedik. A bosszúsága az elvesztegetett munkaórák miatt. Bizonyára tökéletesen igaza van, és számára érthetetlen, követhetetlen, ami történt. Én mint kívülálló csak pislogok, valaminek lennie kell a háttérben, amiről nem tudunk... Jó lenne a videón kívül hallani, látni, olvasni, Tóth Krisztina ezt hogy élte meg, pontosan mi játszódott le benne, mi motiválta. Vajon elmérgesedett már ez az egész annyira, hogy ezt sose tudhatjuk meg, és marad a valójában mindenki számára romboló ellenszenv, indulat, neheztelés? Én úgy vagyok ezzel, hogy rövid ez a kis földi pálya ahhoz, hogy egymást igazából nevetséges dolgokkal is kínozzuk: az élet ad valódi, kemény pofonokat, amik elől nem lehet kitérni, mi a fenének játszunk egymással mi is?

Már soha nem fogjuk megtudni, Neszlár Sándornak milyen további kérdései lettek volna az írónőhöz.

Mindegy Tóth Krisztinának, csak reklámja legyen.
Jó vagy rossz, az teljesen mindegy.

Kár volt letiltani, kár volt közzétenni. Nem mintha nem lennének méltányolható érvei mindkét félnek. Csak épp egyik fél sem akarta tovább méltányolni a másikét - pontosítok, az IJ nyilvánvalóan akarta, aztán most meg már nem akarja. És mi lesz ebből? Egy újabb haragszomrád, egy újabb bulvártéma - naná, hogy én is megnéztem a felvételt, naná, hogy elvégeztem roppant mélypszichológiai elemzésemet -, és akkor mi ebből a tanulság? Talán annyi, hogy legközelebb előre meg kellene kérdezni, hogy felvételt készíthetnek-e a beszélgetésről, és hogy az illető hozzájárul-e annak közzétételéhez. Mert hát ha valakit beengedek a lakásomba és használhatja a vécét, az még nem azt jelenti, hogy én megleshetem közben és aztán szétkürtölhetem, hogy milyen büdöset... Így van ez nálunk, kultúrnépeknél! :-)

Most látom, Lévai Attila igen. Követem példáját.
Az előző kommentet én írtam.

Tóth Krisztina szép, sugárzó, filigrán, csinos, és ízlésesen volt felöltözve. Összességében a huszas, harmincas nők 90%-nál jobban néz ki.
Szerintem a legjelentősebb, legolvasottabb magyar kortárs írónő. Sok kritikát is olvastam műveiről, elmarasztalót nem. Megérdemelte a díjakat, amiket kapott.
Én úgy gondolom, ha olyan információkat osztott meg az aktuális közönséggel, amiket csak nekik szánt, a világ elé nem szeretné tárni, akkor igaza van, ha reklamált, és jó lenne, ha a „kis újságíró” (akit különben kedvelek), megértené a nagy írónőt.

És kinek nincs hibája?
Én inkább a kommentelő „olvasóiban” csalódtam.
Felvállalnám a nevem, de itt senki nem szokta. Sajnos.

Így elég egyoldalú. Jó lenne tudni, mi járt a fejében, vagy hivatkozott-e valamire Tóth Krisztina a letiltásnál. A dobozos ital leverésénél már kissé felkapta a vizet. "Tudtam, hogy ez lesz a vége. Meg kéne inni."
Azt írják, nem nézte vissza a felvételt, de ha mégis, a riporter viselkedése 13.05.-től elég érdekes. Miután nem sikerült egy bekérdezése, tíz másodpercen keresztül úgy unatkozott, nézegetett körbe, mint aki már a következő alanyt keresi. Nem volt annyira feltűnő, mintha nyomott volna pár egykezes fekvőtámaszt, és persze nyári tábor, meg lazaság, csak gondoltam, hátha.
Olvastam, hogy nem az első eset, nem is értek egyet az ilyen döntéssel, de néha apróságokon múlnak a dolgok. Egy kívülállónak a tárca címe is lehet akkora szálka, mint maga a riport letiltása.

Végre. Össze lehet gyűlni, ráböfögni a monitorra. Na, ez is egy milyen egy....nekünk aztán meg van a véleményünk mindenről. Mi vagyunk a véleményalkotás császárai: a kommentezők.

egy hisztis nő

Nekem az ügyben az is szomorú, hogy ismét okot adott arra, hogy valakik elkezdjék fújni, mint csak utánzásra képes, fantázia és kreativitás nélküli, gondolattalan, teremtmények, azt a már nagyon ciki, nagyon ócska, nagyon unalmas sablont: hogy nő, hát akkor ez hiszti, hisztis nő, mert minden nő hisztis stb. Eltekintve attól, hogy minden általánosítás butaság, ez gyenge érvelés, inkább az érvek hiányát jelzi, amikor a vitában az egyik fél elővesz ilyeneket és vagdalkozik, azt is fejbevágva vele, aki mondjuk nőként maga is megdöbben egy ilyen viszonyuláson és nem tartja nőhöz méltónak, mert mondjuk az ő vidékén a nő erős, tartja magát, nem panaszkodik, nem sír és toporzékol, hanem megoldja a gondokat, mert századokon át azt tapasztalta a neméhez tartozó, hogy nincs mire-kire várni, a könny helyett a kemény helytállás az egyetlen hathatós érv... Szomorú ugyanakkor, hogy egy tehetséges alkotó az emberi gyengéivel elhomályosítja a saját tehetségét, elvonja a figyelmet a mindenkori lényegről, az alkotásról.

Aki a főnöke könyvéről közöl kritikát a főnöke volt alkalmazottjának lapjában, az lehetőleg ne feszegessen szakmai etikai kérdéseket, mert a Jóisten hasfájást kap a röhögéstől.

Ha a tábort ő finanszírozta volna, akkor megszabhatná, hogy hol jelenjen meg róla tudósítás, hol ne. Az államfizetők pénzéről van szó.
Egy közéleti személyiség (a fenti szövegben példa a politikus) nem szabhatja meg, mikor ki és hol írjon róla. Ő sem, ha nyilvános szereplést vállal.

A végletekig prezíc írónő érzelmi bepánikolása számomra is érthetetlen: könnyedén, nőies eleganciával "leradírozza" vagy ha tetszik "lenyomja" a riporter non verbalitását és szakmai tudását. Izgalmasnak tartottam a fordítói műhelytitkokat is, amit azt hiszem, meg kéne becsülni, hiszen ritka, hogy az alkotó adott esetben ilyen részletesen beavatja az érdeklődőket. Az interjú pedig nemes küzdelem...jó, hogy kikerült a videó!

Ez olyan, mintha az írónő azt mondaná, te olvashatsz, hallgathatsz engem, te meg nem.
Ezentúl én sem leszek kíváncsi rá.

Engem nagyon elszomorított ez az egész ügy.

A videóval minden rendben, nem értem, mi a valódi oka a költőnő kifogásának. Ilyesmivel mindeddig még nem találkoztam. Teljességgel érthetetlen. Ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalhatjuk,az emberek mindent elkövetnek, hogy nyilvánosan szerepelhessenek.

sajnálatra méltó nő

Nagy és nemes költők örülnek, ha kapcsolatba kerülhetnek az olvasókkal. Nekik minden szereplés egyenlő a népszerűsítéssel.
Tóth Krisztina kiábrándító mint ember, annyi bizonyos. És nem nagy költő.

A pénzt, gondolom minden gond nélkül felvette, hazavitte. Önmagát bekeretezte, és felakasztotta (a falra), művészetét a vízcsapba irányította, hogy lakásainkba jusson, ott kiöntsön, és betöltse tudatunkat. Mert a költőNŐ azt hiszi, már költő, pedig fényévekre van N. N. Á-től vagy Szécsi Margittól, akik költők, nem lufik.

Megnéztem. Semmi olyasmi nincs a videón, ami rossz fényt vethetne rá.
Jól néz ki, okosakat mond. Nem értem...

Érthetetlen számomra ez az egész história.
"Második alkalommal fordult elő, hogy Tóth Krisztina perrel fenyegetőzve egy nyilvános eseményen készült tudósítás törlését kérte szerkesztőségünktől."
Ha mondjuk az Élet és Irodalom számára készült volna a felvétel, akkor is így viselkedik?
Miféle író az ilyen? Miféle ember?

A nők nem szeretik közszemlére tenni öregedő vonásaikat, meg lehet őt is érteni.

Nő szeszély, van ilyen. Annyira nem ostoba az írónő, hogy ne ismerné az olvasó és író szimbiózisát.
Vagy ennyire ostoba lenne?
10:32-től hallható a szövege. Neszlár Sándor a Vonalkód fordításáról kérdezi. Unott válaszba kezd, aztán belemelegszik, nem is szívesen adja vissza a szót, ilyenkor N.S. habog, majd nekirugaszkodik a következő kérdésnek, félrenéz, aztán lemond róla. T. Kriszta példája fordítás nehézségére (a "bumburnyák magyar fiú" és az amerikai lány kontaktja) érdekes volt.

Van egy egyszerű megoldás: nem kell meghívni, nem kell felvenni.