A helyzet egy kicsit jobb lett a nagy járvány idején. A kofferes ember majdnem egy évig nem jött, az üres lakásokban csend volt, a lakók fellélegeztek, éjszaka aludtak, napközben egymással pöröltek. Aztán újrakezdődött minden. Az öreg Feri bácsi, aki hatvan éve lakott a házban (ebből negyven évig házmester volt), lottózni kezdett, hogy elköltözhessen. Nem sokkal később elköltözött, végleg. A fia, a Kisferi akkor indult útnak. Azóta várták vissza a lakók.

Kisbognár tagja volt annak a csapatnak, amelyik ’74-ben ikszre hozta a Dózsát a Magyar Kupában, hazai pályán, úgy, hogy félidőben még ők vezettek Tokodi jól elsült balosával, valahonnan a vakondtúrásos tizenhatos tájékáról. Az egész járás hangosan tapsolt. A fővárosiak, a második nagy generáció tagjai, a disszidáláson gondolkodó ászok, az aranylábúak, nem hitték el, hogy egy kis világvégi csapat gólt szerezhet ellenük. De hogy még vezessen is!

Fekszem az ágyon, várom a Széchenyi-hitelt, és Valentinon gondolkodom, a nagymamámat a múlt héten temettük el, mindig újabb hiánypótlásokat kérnek, közben a negyedéves főkönyvi kivonatból is újat kellett küldeni, még kabátban mentem, amikor igényeltem, és azt mondták, két héten belül utalják, mikor is lehetett ez, hány 30 napnál nem régebbi cégkivonatot küldtem be újra és újra?

Merdre! – a legendás Übü-trilógia első szava azóta is visszhangzik! Alfred Jarry bábfigurákra írt szatír(a)játéka nagy túlélőket is többszörösen túlélt felmutatás, színháztörténeti szellemjárás, fekália-fröccsentés, és miegymás… Az obszcenitás csak (báb)játékos eszköz, ami túlmutat a kifordított panoptikumokon, a történelmi jelenetek és jelenések bonctermein: ahol polgár- és királyvarangy pukkasztás groteszkumok zajlanak tömény pfinánc-meghurcolással és fokozott agytalanítással…

Akar a fene összegezni, ezek után. Pedig néha muszáj lenne. Csak hát nem mindig olyan könnyű, mint a futás esetében, amelyhez csak el kell indítanom az órán a megfelelő programot a megfelelő időben, a gép mér mindent: távolságot, emelkedést, pulzust. De mi méri azt, hogy milyen az életem apám után? És egyáltalán: van-e olyan, hogy apám után?

Halat már egyáltalán nem lehetett kapni, pedig karácsonyra mindig azt készített. A bejglikre ránézni is rossz volt, de már nem lesz ideje újat sütni. Pedig a lánya mindig megdicsérte: „A te bejglidnek nincsen párja!”

Szergej csak oroszul kommunikál. Viktor tudna oroszul is, magyarul is valamelyest, ha megerőltetné magát, de csak ukránul hajlandó beszélni. Daria csak ukránul tud, állítólag. A három nővér oroszul, ukránul és magyarul is tud, sőt ketten leginkább észtül. Taavi észtül és oroszul, de utóbbi tudását nem szívesen fitogtatja. Tamás észtül, oroszul s egy keveset magyarul. Vera magyarul, ukránul s oroszul is valamelyest. Olyan közös nyelv, amit mindannyian jól bírnak, nincs.

Melegem van. Fűtenek. Le akarom venni a sálam, rángatom, de anya nem engedi. A hideg istállóban. Énekelnek. És tényleg, mintha remegnének a hidegtől, össze vannak görnyedve ott a papírház alatt, mintha fölöttük nem lenne plafon, mintha beesne a hó. Olyan, mintha elhinnék. Szerintem azt hiszik, hogy a hideg, az igazi.

Tanítva kiteker. Tikaram betakar. Bikaram tovakar. Kanítva biteker: kezdte volna búú-vezető mondókáját a Rekedelmes Rezonánsok Formá(tlan)ció, ám ekkor, földrengést és zűrzavart indukálva: egy fekete-fehér tehéncsorda rontott be a Kávétlan Házba…

A mise három és fél órásra nyúlt, közben odakint a tömeg a médiának pózolt, odabent a belopott ereklye (Horthy-fej) az illegalitásban pihent. Kamerámat elkobozták, nehogy távozás után fölösleges ribilliót keltsek a felvétellel, s amikor már nem volt több himnusz és ima, a csönd megtelt hallgatással. Akkor rádöbbentem, hogy a helyi viszonyokat soha nem fogom teljesen megismerni, legföljebb átérezni, s csak összehasonlítani tudtam azzal, amit idehaza naponta átélek, hogy ugyanazon nyelven más jelentéssel beszélnek – ugyanarról.

A nyári nap forrón tűzött apámék fejére, ahogy a löszös úton, vagy pontosabban dűlőn mezítláb lépkedtek az akácok lyukacsos árnyékában. Egyre melegebb lett. Egyikük, talán Gyula, kitépett egy kukoricaszárat az út menti rögök közül, és maga után húzta. A kukoricaszár kígyózó nyomott hagyott a porban, mintha egy vízisikló tévedt volna arra. Alig várták, hogy elérjék a tó hűsítő vizét, amikor az egyik bekötőútról egy tehéncsorda vágott eléjük. A tehenek láthatóan ugyanarra tartottak, amerre ők.

A legjobban az tetszett a Szabad Földben, hogy Weöres Sándor több versét is olvashattam benne: fut, robog a kicsi kocsi, éj-mélyből fölzengő, suttog a fenyves. Nagyon tetszettek, a fülembe másztak, és bár óvodába nem jártam, ahol a kisgyerekek megismerkedhetnek ezekkel a versekkel, az újságon keresztül én is hozzájuk juthattam. A mi falunkban ugyanis nem működött óvoda. Szüleim idejében igen, de akkor meg még nem volt Weöres Sándor. Pósa bácsi volt – hiába, semmi sem tökéletes ezen a világon.

Hegyi Patrícia vagyok, 2004-ben születtem Csornán. Az ELTE kémia szakán, illetve az Előretolt Helyőrség Íróakadémián tanulok. Természetes élőhelyem a csornai zeneiskola, ahol kilenc éve hegedülök, legtöbbször zokniban.

Százhatvannyolc órát töltöttem mesekönyvolvasással, hogy megnyugtassam magam. Immár készen állok szembenézni a kutatóközpont halottaival. Taszít a mulandóság gondolata. Talán ezért is sietek annyira, hogy helyreállítsam megrongálódott alkatrészeim. Hetes végtagot végül le kell vágnom, az áramellátása kritikus tartományban labilis.

A modernkori agora, a cselekmény középpontjában álló, a szereplők által már-már szakrális erővel felruházott szekér gurul, de a bürokrácia útvesztőiben döcögni kezd. A körülötte gyűrűző bonyodalmak, amelyek felborítják a narrátor-főszereplő nyugodt mederben folydogáló életét, próbára teszik a családját is. Ebben a világban minden karakter egy különálló (Gutenberg-)galaxis – esendők, mégis emberiek, szerethetők.

​​​​​​​A kilencvenes évek végén Prospero, a kiégett műsorvezető egy szerzői kalandfilmet akar forgatni a távoli Nádbogár-szigeten. Még a családját is magával viszi, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a szigeten véres diktatúra tombol, és polgárháború közeleg. Velük tart a stáb is, köztük egy drogfüggő metódusszínész, egy latin pornószínésznő, egy legendás operatőr és egy maszkmester, aki a legbrutálisabb munkáit a saját arcán viseli. A forgatás lassan pszichedelikus rémálomba fordul, a környéken elszabadulnak az invazív fajok és a szigetet uraló állatistenek is, nem beszélve az őrült balzsamozóról és a pszichopata gyerekéről, aki a helyi gyerekeket tartja rettegésben. Ha ez nem lenne elég, Prospero lánya a közeli terrorszervezetben akar kiteljesülni, a fia pedig bukásra ítélt szerelembe esik egy falubéli statisztalánnyal.
Ebben az abszurd kalandregényben parodisztikusan szépirodalmi, végtelen hosszúságú mondatokba folyik a retróval átitatott popkultúra, a filmművészetnek íródott szerelmi vallomás, a túlzó erőszak, a maró irónia és az öko-társadalmi reflexió. Mint egy kilencvenes években készült családi tévéfilm, mindent felzabáló nádbogarakkal, gyilkos százlábúkkal és rengeteg hallucinogén békával. 

Kintsugi! Minden törés megannyi rész-egész. Szen no Rikjú esztétikája nyomán: az eltört cserepek (teáscsésze, üveg, arcképek, csontok, maszkok…) összeillesztése, aranyozással egészítve ki a törésvonalakat. Össze-kötés, újjáteremtés!

Ott állt a tank. A hajnali félhomályban alig látszott a csöve, de mi azért tudtuk, hogy van csöve, és tudtuk azt is, hogy éppen a házunk felé irányítják. Nem mondom, hogy lőni is akartak, de a cső, az a vastag acélcső mégiscsak úgy meredt felénk, mint amire ráírták, hogy halál…