Hermann Hessét a huszadik század gazdag német irodalmának legnagyobbjai közé sorolja az utókor ítészeinek hada. A Narziss és Goldmund, valamint a Nobel-díjat nyert Az üveggyöngyjáték tökéletességre törekvő remekművek. Pályája korábbi szakaszában írt két kurtább regénye a széles olvasóközönség kedvencévé vált az elmúlt évszázadban.

Nemzedékek nőttek fel Varga Katalin helyesírást gyakoroltató mesegyűjteményein, a Gőgös Gúnár Gedeonon és a Mosó Masa mosodáján. Ezek a könyvek ma is népszerűek, haszonnal forgathatóak, de szemléletük mára kissé didaktikusnak hat. Ezért semmiképpen sem ártott a vérfrissítés. E célból született meg Lovász Andrea szerkesztésében a Hottentotta, alcíme szerint: Szórakoztató mesegyűjtemény a helyesírás gyakorlásához.

Talán Umberto Ecotól, többek között A rózsa neve című híres regény szerzőjétől származik a mondás: a prózamesternek úgy kell ismernie és úgy kell megrajzolnia a helyszínt, mint egy topográfusnak. A „nem messze a sarokháztól” kijelentés helytelen, az vagy tíz, vagy tizenkét méterre van tőlünk.

Domonkos László válogatott elbeszéléseit olvasva a jeles olasz szerző intelme ötlik fel bennünk. A tizenhét rövid, tömör írás helyrajzai, idő- és térmeghatározásai pontosak, megbízhatóak, majdhogynem útikalauzként is használhatóak.

Babérkoszorús írónk legújabb regénye különleges alkotás. A könyvet maga a főhős, Tamás „írja” őszintén, kendőzetlenül, egyrészt saját életének azon eseményeiről, amelyek közvetlenül a kötet megírása előtt történtek vele, másrészt ezzel párhuzamosan fájdalmas gyermekkori emlékeiről.

Három esztendővel ezelőtti verseskötete, a Világharang után megjelent Rónai Balázs Zoltán új verseinek könyve, az Egy középkori polgár. A címek egybevetésekor is gyanakodhatunk arra, hogy hangváltásnak lehetünk a tanúi, a gazdagodó lírai életmű új színeivel.

Az elsőkötetes lett író, Andris Kalnozols regénye egy fiatal autista fiú önkeresésének és magára találásának megható története, amelyre valószínűleg sokáig emlékezni fognak az olvasók. A naplóformában írt könyv egy évet mutat be Oskar életéből, aki Naptárnak nevezi magát, és hétről hétre, napról napra beavatja az olvasót különös sorsába, csetlő-botló fiúból határozott férfivá érésének folyamatába.

Miért akarta, hogy Naptárnak szólítsák?

John Barth (1930–2024), a tavaly elhunyt, matuzsálemi kort megért amerikai novellista, regényíró hosszú pályáját realistaként kezdte, majd posztmodern ikonná vált, aztán saját metafikciós stílusában alkotott, végül egyetemi esszéíró lett belőle. Dolgozatom a spekulatív irodalmi stílusba is sorolható impozáns negyedik regényével, a Giles Goat-Boy: or, The Revised New Syllabus cíművel foglalkozik.

Varga Melinda nehezen beskatulyázható szerző. Hat verseskötet után a Szellőcske meseregény, mint első prózakötet, ismét új színt hoz az írói palettán.

Bene Zoltán új könyve konklúziójában szinte Madách-i mélységekbe-magasságokba ér. De ne vágjunk az események elébe!

Sinka István önéletrajzi ihletésű regénye túlélte a vészkorszak tiltólistáit, és sok évtizednyi hányattatás után – Medvigy Endre szerkesztői munkájának köszönhetően – immár az eredeti változat került a könyvesboltokba. Azért is fontos ez, mert az olvasó előtt csak így tárulhat fel tisztán az a közeg, az a miliő és érzésvilág, amelyet az író megélt. A könyv ugyanis valós élményeken alapszik, és drámaian pontos képet rajzol arról a nyomorúságról, amelyben Sinka – az édesapja tragikusan korai halála után – a gyermeki lét minden örömétől megfosztva nevelkedett.

A dr. Cseporán Zsolt, dr. Grad-Gyenge Anikó és dr. Sápi Edit szerzőhármas Színház és szerzői jog című kötete a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete megbízásából és kiadásában jelent meg 2025-ben a Fundamenta Profunda sorozat 13. darabjaként. A Fundamenta Profunda (Mélyalapozás) című sorozat azt a célt szolgálja, hogy általános jelleggel az MMKI művészetelméleti és módszertani témájú kutatási eredményeit hozza nyilvánosságra.

Az utóbbi években számos történelmi regényről írtam (rajongóként persze csak az olvasottak töredékéről), többek között Gál Vilmos remek Báthoryjáról is. A történész és muzeológus szerző tudományos munkája mellett fogott szépírásba: a nagyívű, élénk, cselekményes Báthory köteteivel egyéni hangú, jellegzetes karakterű írót ismerhettem meg, aki munkásságával új színt hozott a kortárs magyar történelmi regény nemrég kezdődött és napjainkban is tartó reneszánszába.

A kortárs magyar képzőművészet egyik legjelentősebb alakja Stefanovits Péter. Számtalan kiállítása, művészeti életben való aktív részvételét, valamint oktatói tevékenységét mind a szakma, mind pedig a közönség jól ismeri. Grafikus, ám

Két novelláskötet után Erőtér címmel regénnyel jelentkezett Prax Levente, aki egyébként verseket is ír a maga egyéni, frappáns és nyers hangján. Új műve is különös, és nem túlzás, hogy kilóg a sorból...

Az orosz széplány valóban jó könyv volt. Annyira jó, hogy irigykedtem az íróra, de persze tudtam, hogy az orosz széplányról csak egy orosz író tud ennyire jó könyvet írni. Ma már nem is nagyon emlékszem rá – hiszen ez majdnem harminc éve történt –, csak az élményre. Azóta is lelkesen vásárolom a szerző, vagyis Viktor Jerofejev műveit, de szomorúan kell megállapítanom, hogy egyik sem éri el Az orosz széplány színvonalát. Lehet, hogy én lettem nyűgösebb, vagy a szép lány volt túl szép. Nem mintha a szerző többi könyve érdektelen lenne. Csak nem olyan. Főleg, hogy nem regény, ahogy ez a mostani sem az.

Valamikor a magyar középkorban bolyongunk remeteként a Pilis hegyei között, megriadt szarvasként vágtázunk az erdőben, mint kiéhezett ló térünk haza a királyi birtok istállójába, farkasokat űzünk, vagy farkasként menekülünk.

Finy Petra legutóbbi regénye több szempontból is rendkívül bátor, nem mindennapi, merész vállalkozás. Egyfelől olyan korszakról ír, amelyet ő maga személyesen még nem élhetett át, másrészt az 1968-as prágai események és annak magyar vonatkozásai, valamint a hatvanas évek „fridzsider-szocializmusának” korszaka még bőven tartalmaz „fehér foltot” íróknak, történészeknek egyaránt.

Emlékszünk még a Rózsaszín Cicákra? Vagy Tom Jones híres számára, a Delilahra, amit mi magyarok, csak Dilájláként emlegettünk? Az orosz órákra a suliban, a jelentésre, amelynek a szövege mindig távárissal (elvtárssal) kezdődött?

A mű első változatát, gondolom, sokan ismerik. Mikor először (2008-ban) az Ulpius-ház gondozásában megjelent, sokat beszéltek róla kritikusok és olvasók egyaránt, s azóta – a szerző közlése szerint – több mint 9000 példányt adtak el belőle itthon (értem alatta Erdélyt és az anyaországot). Népszerű külföldön is, lefordították németre, románra, oroszra, franciára, angolra, a legnagyobb sikere ez utóbbi nyelven volt, megjelenésekor a hónap könyve lett.

„Kávéház nélkül nincs irodalom” – írta Márai Sándor és valóban: a 19. század második felétől a II. világháború végéig tartott a magyar kávéházak reneszánsza. Az aranykor kávéházi rengetegében pedig mindig volt öt-hat olyan hely, amit „irodalmi” vagy „művészkávéháznak” nevezhetünk. Nyáry Krisztián ezeket a helyeket veszi sorra, kitágítva ezt a közel százéves időszakot kétszáz évre: Berzsenyitől Kertész Imréig.