„A személyes trauma repetitív módon újra és újra felbukkanó motívuma mellett e költészet nemzedéki életélményt is megfogalmaz, mégpedig a 2010-es évek kaotikus társadalmi-politikai-gazdasági körülményei között felnövő, igen sok esetben bizonytalan élethelyzetben létező magyar fiatalság öndefiníciójának kísérletét, én- és boldoguláskeresését, a sehová sem tartozás és a jövő teljes bizonytalanságának tapasztalatát.” – Dezső Kata Akiket hazavártak kötetét Kántás Balázs mutatja be.

Az egészségesen rügyező fák fordított tüdőlebeny alakúak
az emberi természet mellett szükségszerűen van természeti ember
aki szelíd a bokrokkal állatokkal szemben
tiszteli a kontinenseket mozgató vizet a fagy formáló erejét
tudja hogy a közösségek összetartása szempontjából
első a szálerdő majd a ritkás az utolsó a család

Bizonyosság vagy mint a halál
mondta nekem elmozdítva ujját
a szívtől a kulcscsontok
közötti mélyedés felé
keresve a helyet ahol
a lélek távozik

a mezőt végül feltoltuk az égre,
és néztük hosszasan, mint távolodik.
üstökös lesz majd, időnként visszatér.
csóvája füvekből lesz. meg skorpiókból.

(Spekulációk Bíró Tímea anya-verseire)

kiteregetett halottaim nektek hány
kenyérkatona jutott egy napra
amíg a föld felett éltetek
a konyhában várom be a gyalogosokat 
vontatottan és kiszáradva érkeznek
mindnek megvan a sejtbe illő helye

Mocsarak tüzelik fel a vágyat aranyszín lelkemben...
Távol kongása Másfajta Harangoknak... Alkonyfényben
Sápad a szőke búza... Lelkemben a hús borzongása kél

Babics Imre megírt mintegy nyolcszáz oldal prózában tördelt hexametert. Ezzel a munkával akkor is foglalkoznia kellene a média irodalomra szakosodott vékonyka szegmensének, ha a könyv egyik gondolatmenete nem éppen a „szakrális terror,” más szóval a „líraviláguralom” bevezetése lenne.

Rövidnadrágban és papucsban indultam Csepelre, mintha a szomszéd utcába mennék. Leszartam, hogy nem elég szép a lábam.

A lapból kinő egy szó-növény, fehér üvegből egy kérdőjel. Majd lassan, kis lépésekben, megépül egy térbeli mondat.

Olykor energia a beszéd. A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb.

A süldő rókán, mely ellopta kenyerem,
átsütött az isteni,
ki Napban megnyilatkozó, s úr éteren,
s ahogy elfutott, bundája s lelke lángolt.

Versében él a költő,
csudálkozik, ki látja,
tollából mit növesztett
Mátyás bolond diákja.
(Számadás. Mások lelkéhez)

Egyszer láttalak, akárcsak atyád az anyádat,
de, csibém, sose bánd, bár nem emlékszem nevedre,
atyád ha ébred – éjjel –, és netán audienciát ad,
térden állva pályázom kis kezedre.
(A pápa lányához)

Az Öreg Villonja óta nincsenek igazi átköltéseink. Nemcsak a PEN szándékáról beszélünk tehát, hogy a Janus-kultuszt megerősítsük, hanem egy hagyomány újragondolásáról: a poétikai teljesítményre, amit várok tőled, évszázadonként legalább egyszer szüksége van a magyar költészetnek. (Szőcs Géza)

Óhatatlan vonz, ami való,
és érzékeny semmivé igéz.

Voltak írók, akik bebeszélték maguknak, hogy az ő nőjük pinája úgy tágul, mint a világegyetem.

Pogány László 2013 júniusában védte meg tervezőgrafikai diplomamunkáját a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. A mű egy 28 grafikai lapból álló művészkönyv, mely az Irodalmi Jelen Kiadó Verstörténés című antológiájából válogatott versekre épül. (M.E.)