Irodalmi Jelen

Az undor morálja (I.) – Petri György és kora, 1943–2000 között

2008. december. 08. - 11:38

"Petri számára a világnak ez a realitása eltűnt, együtt a személyiségnek a felfoghatóságával. A vers által alkotott világ a reflexió személyességén keresztül létezik. Nem mint Én-kultusz, mivelhogy az Én is csak ezekben a relációiban van jelen. Ezért válnak képtelenséggé a számára olyasmik, mint tanítás, vagy világegész." – írja Miklóssy Endre Petri Györgyről szóló esszéje első részében.

Miklóssy Endre

Az undor morálja (I.)

(Petri György és kora, 1943–2000 között)

                                                                 Aki dudás akar lenni,
                                                                 annak pokolra kell menni.
                                                                 Ott kell annak megtanulni,
                                                                 Hogyan kell a dudát fújni
                                                                                   József Attila,
                                                                                   a közismert népdal után.

Az út, amelyen megyünk, mintha valóban az idézet megjelölte irányba vinne. Egyre pokolibb. József Attila számára még csupán idegösszeroppanás volt, személyes létének a válsága. Ám azóta.

Van valami rejtélyes összefüggés a nagyváros két alulra került nagy költője között. Petrit ez nyomaszthatta is, ars poeticájában tiltakozik ellene, mondván hogy József Attila költészete nem folytatható, például az ilyenek :

    „Én egész népemet fogom
    nem középiskolás fokon
taní-
    tani.”

Születésnapján a 32 éves Attila még egyszer és utoljára Kakuk Marci álarcát veszi fel, amit annak idején olyannyira nehezményezett Németh László. Helyzet-meghatározása – a közösséghez tartozás mint feladat – a Tanítók Nemzedékének alapvetése. A világ olyasvalami, amit meg kell formálni, és ebben benne foglaltatik az, hogy meg is lehet. Ekképpen része a költő a Világegésznek, és ebből az életszemléletből fakadnak még a legtragikusabb versei is. Van valami, ami megmarad minden személyes veszteségen túl - mutatja ez a költészet.

Petri számára a világnak ez a realitása eltűnt, együtt a személyiségnek a felfoghatóságával. A vers által alkotott világ a reflexió személyességén keresztül létezik. Nem mint Én-kultusz, mivelhogy az Én is csak ezekben a relációiban van jelen. Ezért válnak képtelenséggé a számára olyasmik, mint tanítás, vagy világegész. Egy olyan világban, egy olyan világ ellenében, amely azt állítja magáról, hogy objektív, mitőlünk független törvények szerint van elrendezve, és ilyesformán a tanítás sem egyéb, mint a kioktatás szinonimája.

Petri éppen ezért nem „tanít”, ellenben tanúsít. Hiányoznak belőle a másikra vonatkozó normatív ítéletek – azokat az ábrázoltakból a befogadónak magának kell megállapítania. Érdekes, hogy a kötelező világnézeti előírások korszakában a fiatal költő miképpen talál rá arra a korszerű antitézisre, amely egyedül alkalmas az emberi szuverenitás helyreállítására: „teneked kell döntened.”

Amiről tanulságot tesz, az pedig nem lehet a „világ”, hanem csak önmaga. Igaz, hogy mégiscsak része annak a világnak, amiről talán Schopenhauer átírásával azt mondhatná: „A világ nem akarat és elképzelés, hanem undor és szemétdomb”.

A pályakezdő költő számára a vers itt az a menedék, ami relativizálhatja ezt az alig elviselhető valóságot – az „igazat szólván, nemcsak a valódit”, hogy megint József Attilához folyamodjam. A költői utód már nem épít, lehetőséget erre nem talált – de diagnosztizál. Mindenek előtt önmaga helyzetét.

„Nem áll össze szellemem,
Roncsok nemzenek roncsot agyamban.” ¹

Ezek a roncsok őnála nem az ösztönös „vadzsenik” válogatatlan szóhasználatából és nem a szürrealizmus tudatalattijából származnak. Ellenkezőleg. Költői indulása éppen ahhoz az ősi orpheuszi reménységhez fűződik, hogy a jól megválasztott szavak még akkor is elvezetnek a világ harmóniájához, hogyha a József Attilát követni képtelen költő ezt nem „teremti meg magában”.²

A nyelv híd a múlt és a jelen között, de ehhez a jelenhez kell alakulnia. Ezért a szavaknak egyrészt a köznapi valóságból kell származniuk. Másrészt azonban kapcsolódniuk kell a nyelvnek a legmagasabb szinten megformált alakjához – a költészet Nagy Hagyományához is. Ezért Petri szándékoltan parlagi nyelve ne fedje el, hogy programjában Dante, Arany, Mallarmé nyelvművészetét kívánná megidézni úgy, hogy hiteles legyen itt és most. Poeta doctus tehát, de olyan, aki nem a vers „trükkjére” kíváncsi, ami az epigonok jellemzője, hanem a lényegére. Éppen ezért tanult filozófiát. És ha nem is a leghitelesebbet - hol találkozhatott volna ezzel a ’60-as évek Magyarországán? – ez úgyszólván mindegy. Hiszen a filozófia lényege a kíváncsiság, mint azt már Szókratész megmondta. És aki kíváncsi, azt jégre vinni igazából sohasem lehet.

A szerencse az érdemet szokta jutalmazni. A „Dichtung und Wahrheit”, költészet és valóság alapkérdése már Goethét is foglalkoztatta. Petri, az eszmélkedése kezdetétől hallatlanul tudatos költő, Dantéban találta meg a maga módszertani kalauzát. Dante a középkori egyensúly egyedülálló géniusza, páratlan összhangot tudott teremteni az európai gondolkodás két atyja, Platón és Arisztotelész, az Ég és a Föld filozófusa között. Számára a költészet azt jelenti, hogy Beatrice, a föld porában örökre elveszített Kedves kalauzzá nőhet a földön túli világokban, ott, ahol a sorsot szövik, és ahol az beteljesedik. Költői fordulatának a műve, a Vita Nuova ezt szerkezetileg oly módon oldja meg, hogy a leírt élettörténet a versek ihlető kerete, másik oldalról nézve pedig hitelessé teszi a versben kifejtett eszményt. Amit például Dante egyik előfutára, a trubadúr-líra nem tudott megtenni.

Petri éppen ezért építi fel első kötetét e dantei mű analógiájára. A „Magyarázatok M. számára” a címében még némileg iskolásan tartalmazza ezt a kettősséget. Maga a kötet viszont olyan páratlanul kiérlelt, ami első kötetben nagy ritkaság. A versek a Dante nyomán választott módszert sikeresen megvalósítják. Íme, egy remekmű a pszichoanalízisről. Freudnak, az Atyamesternek a Vergiliustól kölcsönzött alapmondata szerint („Flectere superos non possim Acheronta movebo” – Az égieket nem tudván, megmozdítom az Alvilágot) az analitikus

    „Úgy járt-kelt bennünk, mint elhagyatott
    rosszemlékű ház pincéiben, hol felette
    gyanús dolgok eshettek hajdanában.”

Majd az analízis végén megtörténik a vissza-varázsolás, „ez csak játék”, és a „varázsló” összerakja megint a való élet világát, aminek a megjavításáról szólt volna az egész. Ámde semmi ilyesmi nem történt. Csúf játék volt, semmi sem következett belőle, viszont hátrahagyott valami mocskot maga után. Hamis teremtés, lélek-romboló destrukció. (Itt megint József Attila juthat az eszünkbe, akinek egyébként is labilis pszichéjét istenigazából éppen az analitikusok tették tönkre.)

Miért nem vezethet sehová az efféle? Ez a kérdés itt homályban marad, és ez a homály mindazon filozófiák fogyatékossága, amelyekkel Petri megismerkedhetett. De a költőnek, mint mondtuk, nem feltétlenül feladata az, hogy magyarázzon, hanem csak az, hogy megmutasson. Maga a vers, aminek az eddigiek csupán előkészítő magyarázatai voltak, a következő:

    „Szeme gyűrűfordulás,
    Szava varázskondulás,
    Érintése vad delej,
    Csalhorog, méregkehely,
    Hangja magnetismus és
    Aki hallja éri kettős
    Fura átlényegülés.”³

Világos tehát az eljárás célja: az emberi lénynek az alávetése. Könnyű észrevenni a Cipolla-áthallást Thomas Manntól (sőt a Gyűrűk Ura fekete máguskirályának az előérzetét is), mint ahogy az egész kötet tele van oly párbeszédekkel, amelyeket régibb korok költőivel folytat. „Egyetlen ablak megvilágosul” Franz Kafka nyomán⁴, „cipruslombok” Petőfi után⁵, „Isten horgán” Pilinszkyt követve⁶, „senki gondolatává lenni”, ahogyan Rilke írja a sírversében⁷, Kirké disznai, akár Homérosznál⁸, Kavafisz, Hölderlin, Catullus, Kleist, Vörösmarty, Simone Weil. Látható itt egy másik mester is, a 20. század egyik nagy konzervatív forradalmára, T.S.Eliot. Konzerválni annyi, mint megőrizni – ez az alapja Eliot költői munkájának, ekképpen kívánja beépíteni a művébe a teljes emberi hagyományt azzal, hogy élővé teszi, itt és most érvényessé, és ehhez szükséges számára a montázs-technika is. Bizonnyal meghökkentő a kocsmázó vagabund Petrit ehhez a szmokingos kimért banktisztviselőhöz hasonlítani, pedig így van. Két moralista találkozik a szemétdombon.

Eliot így összegez⁹:

„A világ így ér véget,
Nem bumm-al, csak nyüszítéssel.”

Petri meg ekképpen rímel rá :

„Nem, nem volt robbanás,
csak összeomlás”¹⁰

Ezek az áthallások nem epigon-hivatkozások, hanem szuverén, és lidércnyomásosan a korunkról szóló versek szerves részei, olyasformán, ahogyan Szabó Lajos beszél az alkotók idő feletti párbeszédéről. Mindenesetre jól megmagyarázzák Petrinek azt a sóhaját, hogy „Mért nem lehettem régi költő?”¹¹

Ilyen szuverén módon bánt költői anyagával Dante is, a nagy példakép. De Petri klasszicizmusa nem vezethetett a világkép költői szintéziséhez, még annyira sem, mint Elioté, csak a törmelékek leltárához. Igaz, ez a leltár kőbe van faragva. Petri, amíg féken tudja tartani a depresszióját, hallatlanul tömören és plasztikusan ír Dante korszerűsödött Pokláról, ám a purgatóriumba vezető ösvény reménysége nélkül, aminek látomását a széthullás évszázada nem engedi meg. (A Pokol Danténál is úgy jelenik meg, mint az egyetemes törmelék világa, amin még csak változtatni sem lehet. Igen alkalmas költői terepe tehát Petri világlátásának.) Nell’mezzo dell’ camino”¹², az emberélet útjának felén a nagy, sötét erdőben mestere nyomán így találja meg a tovább vezető útját :

„Megtanultál
Elfogulatlan élni. Eredj, járj.” ¹³

Lázár feltámasztásának a szavai ezek a Bibliából. A jelentésük az, hogy íme, a költészet Nagy Hagyományából megkapta mindazt, amitől önmaga lehetett. És erre azért volt szüksége, mert amíg az ember legalább beszélni tud a világáról, addig nincs neki teljességgel kiszolgáltatva. Ámde van ennek egy feltétele: amit mond, annak hitelesnek kell lennie. Tévedés lehet benne, sőt a filozófusok szerint¹⁴ éppen ennek a lehetősége vezet minket tovább az igazság felé, egy talán végtelenül hosszú úton. Hazugság viszont nem lehet benne. Ez nem más, mint kinyilatkoztatás egy nemlétező világról. Az útja önmagát tovább erősítő út, az igazságtól való folyamatos távolodás kényszerűségével, a végpontja pedig a paranoia, ami hatalomra kerülve világpusztító erővé válik. Petri egész költészete, minden látszólag benne rejlő destruktivitás ellenére folyamatos harc a világhazugság minden felmerülő formája ellen, vagyis lényegében teremtő gesztus.