Egyszer húztak itt egy vonalat
a folyóra. Mégis megmaradt.
Azóta itt folyik az a vonal,
két part között, és mindent betakar.

Téged is kettészakítottak.
És megtömték szánkat hallgatással.

Elpusztítanak! Megfojtanak minket a kisebbségiek! Megölnek minket!
Ezt kiabálja román nyelven a belváros forgalmas utcáján egy jól öltözött, de meglehetősen kapatos úr.

Kislányaim – kezdte –, természetesen ti is tudjátok, hogy idén minden igaz szívű román kötelessége és öröme megünnepelni hazánk újraegyesítésének századik évfordulóját.

Vesztettünk mi már földeket itt-ott a világban,
s nyertünk is helyettük újakat.
Volt erőnk mindig belakni az újat,
és felhúzni rá házat s várakat.

Mítoszokkal már nem lehet értelmezhetővé tenni azt, ami értelmezhetetlen, ma már a vesztesek története csak téveszmeként élhet tovább. Csak a hatalom mítoszai uralkodhatnak, csak a győztesek történelme lehet univerzális. – Gaál József kiállítása és Béki István Gúzs című performansza a Godot Galériában Trianon emlékére.

Érzed a végtagokat? Még századokig bizseregnek.

amíg a vesztesek
a győztesek
a hóba fagyva
sárba fúlva
itt hagyták
a fű között bomolva
halottaik
halottaink
csizmáját látcsövét
a kekszadagjukat

Fekete madár piros csőrével kopogtat a kórház ablakán.

magyarokat is elárultak Trianonban,
vörös forradalmat varrtak a nyakunkba,
szeletnyi ország, mi megmaradt,
és a kongó harangok hangja bennünk és mindenütt.

Előttem fekszik a szőlőtőke alatt a mózeskosárban. Gesztenyebarna haja és pufók arcocskája van. Hat hónapos. Békésen szuszog, de ha ébren lenne, akkor sem láthatna. Nézem, sírhatnékom van, de az angyalok nem tudnak sírni.

BOGDÁN LÁSZLÓtól búcsúzik az Irodalmi Jelen.
Júniusi, Trianon-számunkban látott napvilágot Minek vér és halál? című verse. Ezzel emlékezünk jeles szerzőnkre.

Drága Mariskám, néném!

Közvetlenül a második világháború után született nemzedékemnek nem adatott meg, hogy az előttünk járó, az előző kisebbségi helyzetben eszmélkedő korosztályok valamennyi meghatározó egyéniségét személyesen is megismerhesse: háború, menekülés, hadifogság, hidegháború és a „román Gulág” egyaránt megtizedelte őket.

„Nyakig pólyába bugyolálva, fehér tuskóként heverek, hintázom tenyeres-talpas, széles arccsontú, ízig-vérig kun-magyar nagyanyám ölében, ebből gondolom, hogy a nagy erdélyi árvíz után, 1970 június–júliusában készülhetett a kép, a romániai szocializmus konszolidált időszakában…” – Balázs Csilla Kinga prózaesszéje.