„Nyee, bari, bari...” érződött, hogy szakállas, és fehér inget viselt, „holnap nagypéntek”, folytatta Ilona, „arra gondoltam, le kéne játszuk ezt az embereknek, meg a bárányoknak”, és megegyeztünk, hogy a legjobb hangforrás Alibaba és Feri ablaka, pont szemben laktak a piac jobb és bal oldalán, készítettünk egy másolatot a szalagról, ők ketten eltették a kazettákat, és hazamentünk.

Nagypénteki szerenád

Pajkos április, nagyhét közepe.
Elfáradtam a kiáltásban, kiszáradt a torkom, de nem hallottak, megiramodtam, utolértem őket, és négyen sétáltunk hazafelé, Feri és Alibaba Ilona jobbján, én a bal oldalán, Ilonát senki nem becézte Icának, vagy Iluskának, se akkor, se később, mikor mindenestől közelebb került másokhoz, maradt ő Ilona, vagy bogaram, angyalom, hosszú, fekete haját kibontva viselte, és ünnepnapokon vörös pántlikát font egy tincsébe, ingei majdnem mind fehérek voltak, csipkés gallérral, és nem szeretett nadrágban járni, csak hosszú, piros, vagy fekete szoknyákban, melyekre farkasfog zsinórokat varrt, és tarka virágokat hímzett, és mindhárman írtunk verseket Ilonához, dícsértük arcának bájos mértanát, mert ő volt a város legszebb lánya, türelmesen elolvasta valamennyit, majd a lapokat az éjjeliszekrényébe rejtette, és ránk mosolygott, mint amikor Mária Magdalénát játszotta a hittanteremben, emlékszem, a szerény passiójáték előtt napokig könyörgött Kroner tisztelendőnek, engedje, hogy ő legyen a Krisztus, őrá ragasszák a szakállat, az ő fejére tegyék a töviskoronát, és elmélyíti hangját, tényleg el tudta mélyíteni, de az öreg Kroner hallani sem akart róla, hisz ott van Tamáska, mondta, ő már három éve Krisztus és nagyon jól csinálja, verejték gyöngyöz homlokán, és szemében csábos délibáb a két világ hídja, hát persze, hogy jól csinálta, mikor én voltam a feszítő, és úgy rábogoztam a keresztre, hogy sziszegett, mint egy kígyó, de én azt mondtam neki, a tisztelendő utasítása, és Tamáska nem merte számonkérni tőle, aztán követelőzött Ilona, hadd legyen bár a Szűz Mária, de arra ott volt Fórika Marika, aki szintén három éve Szent Szűz, és nagyon átélte Tamáska szenvedését, hisz a nővére, úgyhogy amit Kroner tisztelendő mondott, abban volt valami, és én örvendtem is neki, mert Ilonát képtelen lettem volna tisztességesen megfeszíteni, és maradt ő Mária Magdaléna.
Aztán megérkeztünk a szögletes u-alakú tömbházsorhoz, ami azért épült, hogy eltakarja a piacot a huszönöt méterre lévő megyeházától, Feri és Alibaba az u betű egy-egy szárában laktak, Ilona és én az aljában, az ablakból olykor átkiabáltunk és integettünk egymásnak, most, nagyhéten rózsaszínűre hámozott bárányok hevertek egészben és félben a betonstandokon, és mielőtt elbúcsúztunk volna, azt mondta Ilona: „Később gyertek föl”, amit furcsállottunk, mert tanulás után mindig fölmentünk hozzá, hívás nélkül, és vagy ott maradtunk, vagy elkóboroltunk valamerre, és aznap hat óra huszonötkor kiálltam a lépcsőház elé, mert nem akartam egyedül menni, és megvártam Ferit és Alibabát, ők is együtt jöttek, azon tanakodtunk, vajon be akarja Ilona jelenteni, hogy elköltöznek? szörnyű csapás! vagy ami még borzalmasabb, apáca akar lenni, és lakat kattanna egy édes világra, és akkor kinek írunk, egy apácához verseket írni olyan, mint a sivatagban pisilni széllel szemben, meddő homok csikorog fogaid közt, és a lábszáradat sókristály-pikkelyek pöttyözik, hát kissé sápadtan álltunk az ajtó előtt, és kezem tétován mozdult a csengő felé, megnyomtam a kisujjammal, és Ilona szinte azonnal ajtót nyitott, vidámnak látszott, föltűnhetett neki levertségünk, mert azt mondta, „olyanok vagytok hárman, mint egy komplett gyászmenet”, bementünk a szobájába, láttam az ágyán több tucat friss pitypang szanaszét, és megnyugodtunk, sőt egészen földerültünk, mert aki költözni készül, az nem szórja tele gyermekláncfűvel az ágyát, és egy leendő apáca sem viccelődik a gyásszal, hála az égnek, megmarad Ilona, majd csevegtünk, és már elég későre járt, mikor elővett egy kazettát, „kint voltam nagyapámnál az esztenán”, mondta,  „hallgassátok meg milyen felvételt készítettem”, és lejátszotta a szalagot, három percnyi fehér, fekete, tarka bégetés, minden hangfekvésben, gyapjúsuhogás, apró lábak sebes topogása és egy öregember hangja: „Nyee, bari, bari...” érződött, hogy szakállas, és fehér inget viselt, „holnap nagypéntek”, folytatta Ilona, „arra gondoltam, le kéne játszuk ezt az embereknek, meg a bárányoknak”, és megegyeztünk, hogy a legjobb hangforrás Alibaba és Feri ablaka, pont szemben laktak a piac jobb és bal oldalán, készítettünk egy másolatot a szalagról, ők ketten eltették a kazettákat, és hazamentünk.
Másnap, először Ferinél, majd Alibabánál föltettük a hangszórókat az ablakpárkányra, eléjük húztuk a függönyt, a legnagyobb hangerőre állítottuk a készülékeket, és abban maradtunk, hogy pontosan egy óra múlva bekapcsolják a magnót, és találkozunk a piac közepén, aztán szétszéledtünk, én fölmentem, ettem, még nem telt le az egy óra, de lesétáltam, elvegyültem a vásárlók között, aztán jött Ilona, egyik fekete szoknyájában, hajában a vörös pántlika, és pitypangkoszorú a  fején, egyenesen középre tartott, nem vett észre, és akkor megszólaltak a hangszórók körülbelül két másodperc különbséggel, egyik a másiknak visszhangja, a standok közt összegubancolódott a két irányból jövő bégetés, mintha alulról, fölülről és minden égtáj felől szólna egyidőben, fürkészték az emberek az eget és egymást, gyanakodva pillantottak az asztalokra terített bárányokra, de azok csak ugyanazt bámulták, mint annak előtte, kongó tekintettel, az eladók vállukat vonogatták, „én nem tudok semmiről, semmiről”, láttam, Ilona egy pár méterre tőlem lassan pörögni kezd, és énekel: „íme, az isten báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit...” és felé fordultak, közelebb mentem én is, mindenki megkönnyebbülten kacagott, végre megvan az oka és magyarázata ennek az egésznek, és Ilona körözött, forgott, rettentő szaporán, éjszín haja fátyol, ki se látszott szeme, szája, de tudtam, mosolyog, letelt a három perc, elhalt a tarkán topogó bégetés, mellém penderült, elkapta kezem forró kezével, és szaladtunk minél távolabb, még hallottam egy árus belekiált a hátrahagyott csöndbe: „Hej, bari, bari! Innen vegyenek emberek, ezek a bárányok mind feketék voltak!”