Jelige: ARCKÉPCSARNOK – Szent István INSTITUTIO, DÉDAPÁMHOZ, A GYÜMÖLCS

Jelige: ARCKÉPCSARNOK

Temetni a dombra, völgybe vízért jártak.
Hőség és villámlás fénye közt
találtak mázsás istenükre,
szülték meg az imát.

SZUBJEKTÍV – Kis Magyar –  ARCKÉPCSARNOK

Szent István

INSTITUTIO

Fiamhoz, Imre herceghez

Végtelen éjjel csillagmezsgyéjén át lépdel a lelkem.
Szédül, fárad az elme, pihenni se rakja le terhét.
Titkos, örök, végső kérdésnek kéne felelnem,
Ontani hercegi ifju fejedre ma bölcs okos eszmét.

Éjnél is feketébb a hatalmas sors szerenádja,
égő kínt fuvolázó és ezer útja veszélyes.
Mázsás szikla se bántó, boldogan Őt ki imádja,
isteni hívő bőrén krisztusi tüske sem éles.

Bármi viszály széthúzás hergeli, bontja a békét,
vedd fel a templomi kelyhet, majd vele fogd a keresztet,
zsarnoki kard élének tollpiheként veszi fényét,
hogyha Te tartod a kormányt, és soha el nem ereszted.

Tétova boldogságot hint a hitetlenek álma,
vágyát kergeti árnyak tátongó üregében.
Csüggedt földi halandó vérző lángpalotában,
nyugvó lélek imáját holtig hordja szivében.

Bimbózó üde gyermek, magzatom, el ne feledjed,
zsenge az emberi szív, átszelheti lét kerek öblét,
ördögi önzés árját és száz mély szakadékot,
hogyha az otthoni ének dallama repteti lelkét.
 

DÉDAPÁMHOZ

Dombay Jánoshoz
 

Múltat fejtettél lent a gesztenyésben.
Nem ismerhettelek.

Föld, homok, lösz, agyag,  
pergett ujjaidon érett avar között.
Megdöbbentő lelet,
hogy azok is voltak.
Szerettek, öltek,
szültek, öleltek és háborúztak. 
Kezed felettük perceikben kutat,
ős-szenvedélyekben lélegző titkokat.
 

Láttam én az uramról,
hogy ilyen  szelíd,
ősemberek közé való. –
Mosolygott dédanyám,
ki minden nyolc évben
szült egy gyermeket.
Kezében fehérbe mosakodtak
a hámozott krumplik, délután,
mintha csak ma volna,
ebédet álmodik a kertben.
A lugas rózsái csendben
bólintanak, szemében huncut fény
– még ma is így ül képzeletemben,
 s a sztráda szélén ülve így töprengek én
cukorillatú fotográfián.

Együtt olvastátok éjszakákon át:
nucleusz, löszbaba, milosi obszidián.
Összeszámoltátok,
hány, meg hány tervük volt.
Temetni a dombra, völgybe vízért jártak.
Hőség és villámlás fénye közt
találtak mázsás istenükre,
szülték meg az imát.
Lepkefényű látszat,
löszbe bábozódott mozdulat-kópiák,
várták a nap első sugarait.        
Mezítelen csontokra virágzott
szerelem, áhítat dobogtak
tavak mélységében.  Te álltál ott.

A sírok bontása megfelelő, mondtad,
hol csigolyák csöndjében a kétségbeesés
az életbe körkörös ütemet rágott.
Békét zenél most a megtalált mező,
évezredes telükre végül ez hiányzott.
Napvilágra hoztad fagyott álmaik,
hajnal óaranyát ihatja most megint
honfoglalás kori ősi temető.

Lepkeél-pillanat,
föld, homok, lösz, agyag,
ahogy keverednek,
réz-, bronz- és ón-idő -
Földbe némult ének hévforrás torkukon,
megtalált harangként kondul
újra  bennünk.
Ujjaim simítom kihűlt lábnyomukon.

*
A dőlttel szedett szövegrészek Illyés Gyula Naplójegyzetéből (1946-1960) származnak.

A GYÜMÖLCS

Fiamhoz

Nem tudtam még,
hogy Te leszel.
Furcsa, de nem ismertelek.
Azt sem tudtam, hogy leszünk Mi,
mint égből pottyant angyal eszel,
eszel majd engem eleget.
S mint kismacska dorombolva kérded -
Ki festette kékre a szemem?
Meglepő kérdés egy szárnyatlan magtól,
ki nemrég még ott bent szunnyadt,
bíbor dióbél kastélyom
ringatott vállat, ujjat,
 kivédett gyilkos teleket.

Most az évszakok és Te közte,
ízes almácska, lédús körte -
mikor nő délre dús nyarad?
Látod már honnan, merre és mennyi.
Tudod, a hamis húrt hogy kell leszedni,
s a megvilágosodás egébe
napsütés helyett úszik be lassan
hó bőröd, szalmaszín hajad.

Nem ismertelek akkor régen,
de nagyon vágytam, hogy tükör légy.
E sáros, rút világnak csapda,
mi beléragad a következtetésbe
 nyomában tiszta tér maradna.
Tiszta tér vezérlő eged, látom
 ahogy nyúlsz, lépésed jövőszín,
hópehely-fészek tenyered.
Nem ismertelek akkor régen.
És ahogy most, akkor sem féltem,
mégis ahogyan egybeér
kék-barna tekintetünk,
tudom, egy ős-férc gondosan
csillagujjával összevarrta
régen-egészlő lényegünk.