Most a hányinger – gondolta, és csakugyan: gyomra összerándult, s alattomos fecskendőként támadott az asszonyra (köpdkiringyó!), de rohama idő előtt elhalt.

Ebédszünet

A mennyezet félhomályban maradt az interlockok lámpái felett. Julika igyekezett lábfejére erőltetni teste minden remegésingerét: órák óta varrt, megállás nélkül, s jó ideje égette zsebét a műszak kezdetén kapott száraz, de vastag pogácsa.
Egy óra tájt jól fésült fiatalember jelent meg a csarnok bejáratánál, és húsz perc ebédszünetet rendelt el. Julika a dohányzóig csoszogott, s kulcscsomót csörrentve benyitott a füstös szobába.
Amint leült a faltól-falig díványra, a faliórára nézett, és megvárta, hogy ugorjék egyet a percmutató. Még tizennyolc – mondta. Órák óta most először hallotta a saját hangját; erőtlen volt és vékony.

Gyűrött papírdobozból kézzel sodort cigarettát vett elő, meggyújtotta és erősen megszívta a vékonyan tömött szálat…
Viszolygó nyelvcsapásokkal megkavarta a füstöt…
Tüdeje megtelt…
A sűrű piszoktól köhögő rohama támadt…
Krákogva küzdött a keserű utóízzel…
És nyelt…
Most a hányinger – gondolta, és csakugyan: gyomra összerándult, s alattomos fecskendőként támadott az asszonyra (köpdkiringyó!), de rohama idő előtt elhalt.
Testének nem maradt más fegyvere, Julika győzött: túl volt rajta.
Aztán újabb csaták következtek; az asszony gyors egymásutánban söpört le két-három ostromot, mire észrevette, hogy idők közben majd’ harmadáig elharapta már cigarettáját. Az órára nézett. Még tizenöt – suttogta. Túl gyors. Így túl gyors! Hangját könyörgő indulat feszítette szét a szobában. Lassabban, Juli! Lassabban! Hamutartóba nyomta, fújdogálta, lepöccintette a parazsat.
Nemsokára újra rágyújtott.

Mire elperzselte a dohányt, és a mosdóban eltelítette gyomrát csapvízzel, alig két perce maradt a pihenőből. Átvágott műanyag edényből habzsoló kollégái közt, s visszaült varrógépéhez. Nem nézett körül; mellénye szegélyét orrlyukára szorította, hogy a tömény füstszag elnyomja az ételek illatát.
Elővette zsebéből a pogácsát, és megforgatta tenyerében: Örülni fogsz neki, Zsófikám? Persze, hogy örülni fogsz! – suttogta. Táskájába csúsztatta a süteményt, és ismét munkához látott.