Irodalmi Jelen

Elveszett testvéreink nyomában - Ujgur Pen-konferencia Budapesten

2011. február. 27. - 14:00

Hogy megtudjuk, kik is azok az ujgurok, bizony három nap sem elég. Az első magyarországi Ujgur PEN-konferencián február 20-24. között mégis sikerült mélyreható betekintést nyernünk a legkeletibb török népcsoport, e távoli rokonaink történelmébe, szellemiségébe és lelkébe – Sári Júlia helyszíni tudósítása

Elveszett testvéreink nyomában

Ujgur Pen-konferencia Budapesten

S nem csupán a tudományos előadásoknak és felolvasásoknak hála, hanem elsősorban a csaknem tizenöt különböző országból érkező ujgur vendégek jóvoltából, akik barátsággal és rendkívüli szívélyességgel avattak be minket életükbe, irodalmukba és muzsikájukba.

Isztambul és a kirgizisztáni Biskek után nem véletlenül hozták Magyarországra az Ujgur Pen kulturális találkozóját. Hiszen azon túl, hogy az ujgurok bizonyos elméletek szerint együtt éltek a magyarok őseivel, az unugurokkal a mai Mongólia északi részén, s ezt a rokonságot őrzi a nyelvi és a zenei hagyomány, történelmük és sorsuk is sok mindenben hasonlít a miénkhez. Területüket – a mai Kína nyugati részén fekvő Ujgurisztánt vagy Kelet-Turkesztánt – a 19. században szállta meg Kína, és azóta is a kínai hatalom elnyomása alatt élnek. 1955-ben ugyan hivatalosan megalakult a Hszincsiang Ujgur Autonóm Tartomány, ám ezzel korántsem ért véget a legnépesebb kínai etnikum, a hanok betelepítése. Így aztán ma már a 10-12 milliós muszlim ujgur nép kisebbségben él a területen, és a földgázban, ásványi anyagokban és termőterületekben gazdag vidéknek alig látják gyümölcsét.

A felgyülemlett sérelmek 2009-ben komoly lázadást gerjesztettek Urumcsiban, a tartomány székhelyén, az emigráns ujgur írók pedig 2010-ben elindították a Free the Wild Pigeon kampányt, amely a bebörtönzött társaik kiszabadításáért harcol. Ennek a mozgalomnak is kiemelt eseménye volt a budapesti Ujgur Pen-konferencia – amelyre írókon kívül az ujgur ügyért buzgólkodó üzletemberek is érkeztek a világ minden tájáról –, ám szerencsére a három nap folyamán nem csupán ilyen szomorú kérdésekkel foglalkoztak. A Magyar Írószövetség Székházában és a President Hotelben felolvasás, irodalmi eszmecsere, muzsikálás, ismerkedés és közös mulatság erősítette, ha nem is feltétlen a rokoni, de a baráti köteléket biztosan.

Az első nap nyílt ülései során így aztán azon túl, hogy ízelítőt kaphattunk a kortárs ujgur irodalomból, Szörényi László irodalomtörténész, az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatója az ujgur-magyar közös múlt szálait is segített felgöngyölíteni, elsősorban a zenei és a nyelvi hagyomány mélyére ásva. Ennek kapcsán Bartók Béla abbéli törekvéséről beszélt, hogy kiterjessze kutatásait a magyar zene ősi rokonsága ügyében Keletre – méghozzá micsoda eredménnyel! Törökországban folytatott gyűjtése során, 1936-ban az Osmaniye nevű kis faluban ugyanis csodálatos felismerésben volt része, amikor egy öreg paraszt énekét hallva azonnal ráismert egy magyar nótára. (Később így számolt be erről a pillanatról: „Alig hittem füleimnek: uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar dallamnak változata volna.”) Az ezt követő kutatómunka során pedig még rengeteg olyan dalt talált, amelynek létezik magyar megfelelője, illetve a népdalok strukturális és stílusbeli hasonlóságaira is sikerült rávilágítania. Ez különösen azért hihetetlenül nagy felfedezés, mert abban az időben már pontosan tudták a legkorszerűbb kutatási módszertannal dolgozó őstörténészek, hogy a zenei rokonság még a nyelvinél is mélyebben megmarad a népi hagyományokban.

S hogy mindezt magunk is átérezzük, a kiváló népzenész, Kobzos Kiss Tamás előadott három dalt – a Fehér László lovat lopott, a Le az úton és az Üveg az ablakom, nem réz című nótákat –, méghozzá egymás után a tradicionális magyar és török szöveggel. De Szörényi László azt is elmesélte, hogy amikor Stein Aurél 1900-ban az ujguriai Kasgár városában járt, maga is felismerte a magyar és ujgur dallamok hasonlóságát. A legendás keletkutató – Szörényi szavaival: orientalisztikai csodagyerek – könyvéből idézett passzus beszámol róla, hogy a kasgári férfiak és gyermekek a szőlőföldekről énekelve térnek haza, s ezt hallván Stein Aurélnek a következő tűnt fel: „Az énekük nagyon melodikusnak tűnt, gyakran furcsán emlékeztetve engem a dalokra, amelyeket hosszú évekkel ezelőtt hallottam az utak és folyók mentén Magyarországon.”

Hasonló élményben lehetett részünk később aznap este, amikor is a London Uyghur Ensemble adott koncertet a konferencia részvevőinek és érdeklődőinek a fényűző President Hotelben. Az ujgur népi muzsikát játszó, négy személyes formáció ugyan fele arányban britekből áll, ám a tradicionális hangszerek – mint a koboz és egy különleges, három húros vonóshangszer, a ghijajk –, és elsősorban az ujguriai születésű énekesnő, Rahima Mahmut csakhamar feledtették ezt a furcsaságot a közönséggel. A hitelesség nem lehetett kérdéses, hiszen nem telt bele sok idő, és a hallgatóság is rázendített, s valamennyi ujgur együtt énekelte a gyönyörű népdalokat. Persze a hangulat akkor hágott a tetőfokára, amikor az énekesnő felhívására néhányan táncra perdültek, s máris egy hamisítatlan ujgur mulatság kellős közepén érezhettük magunkat: mellcsapkodással, hejjehujjázással és ritmustapsolással. (A legszebb táncot pedig ki más lejtette volna, ha nem az Ujgur Pen elnöke, Kaiser Özhun, de a magyar Pen-elnök, Sumonyi Zoltán sem vallott kudarcot!) Így aztán a maradék kétségünk is tüstént eloszlott a két nép rokonsága felől, hiszen nyilvánvalóan nemcsak a zenei hagyományban, de a zene élvezetében, a mulatozás művészetében is osztozunk ujgur testvéreinkkel.

De még ennél is mélyebb bizonyságot nyerhettünk két nappal később, a találkozó búcsúestjén. A kis csapatot Halmosi Sándor költő vendégelte meg a lakásán, ahol a finomságok mellett persze a jó magyar borok és pálinkák sem hiányozhattak. Az immáron felszabadult barátkozás és lelkes koccintgatás kisvártatva közös muzsikálásba csapott át, s körbe ülve ujgur és magyar népdalokat tanított egymásnak a társaság. Akinél nem volt hangszer, az is hamar kért valami lábost, műanyag dobozt vagy kanalat a házigazdától, hogy kivegye a részét az örömzenélésből. Ekkor már szó sem volt őstörténeti elméletekről, történelmi paradigmákról: lelkiekben bizony rokonságban állunk, csak ők mintha valamivel jobban megtartották volna a képességüket, hogy a lelkükkel éljenek. Szívélyesen, szenvedéllyel, nem lankadó erővel, még az olyan nehéz időkben sem, mint a mai, amikor sokan közülük nem térhetnek vissza a hazájukba. (Újra) eltanulhatnánk mi is.