Nem csak a szomszédok meséi – Závada Pál Harminchárom szlovák népmese című kötetéről
„Závada tolmácsolása az eredeti nyelv ismeretében ad ízelítőt a szlovák népmesekincsből. Az élmény ahhoz hasonló, amelyet Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséje a magyar, illetve Az Ezeregyéjszaka meséi a világirodalomból nyújt.” – Varga Ágnes írása
Nem csak a szomszédok meséi
– Závada Pál Harminchárom szlovák népmese című
kötetéről
A szerző eddig megjelent műveinek – szépirodalmi és szociográfiai írásainak egyaránt – közös vonása a társadalomrajz igénye. A Jadviga párnája és a Milota című regényei éppúgy a magyarországi szlovák közösség hétköznapjait is megjelenítik, mint legújabb könyve, a Harminchárom szlovák népmese. Závada, nyilatkozata szerint, a világhálón talált rá a Samuel Czambel és Pavol Dobšinský által a XIX. és a XX. század fordulóján összegyűjtött Zlatý fond (Aranyalap) című gyűjteményes kötetre, és ebből választotta ki legkedvesebb népmeséit. Ezeket dolgozta át saját írói hangjára.
2010-es válogatáskötetével tehát a népmese műfaja felé fordult. Arra törekedett, hogy meglássuk, a szlovák és a magyar népköltészet között sok az azonosság. Ilyen, például, Mátyás király és az okos lány alakja. De míg a magyar népmesékben okos lányból csak egy van, addig a szlovákoknál majd minden esetben feltűnik egy eszes asszony, egy jó kardforgató nő, és, persze, a férfiak sem nélkülözik a furfangot. A csavaros észjárás döntő tényező A megcsalt király, A legnagyobb hazugság, az Ének az ellopott bikaborjúról vagy a Rókabőrbe bújtatott kisasszony című népmesékben.
A kötet kompozícióját szétfeszíti a műfaji, tematikai sokszínűség. Található közöttük bolond- vagy hazugságmese, reálmese, állatmese, tündérmese. Visszaköszönnek bennük – akár a magyar népmesékben –, az elrabolt vagy fogva tartott királykisasszonyok, a szerencsét próbáló királyfik, a sárkányok, az ördögök, az okos legények és a kapzsi urak.
Egy interjúban hangzott el a szerzőtől: „Ugyanazt a mesét mondták, csak éppen más nyelven”. Závada is ugyanazokat a meséket mondja el, megőrzi a mesélő hangnemet, nyelvileg mégis modern, mert a dialektus, a tájszólás feloldódik a „népmesélő” szerző hangjában. Mozzanatról-mozzanatra világítja meg az eseményeket, szociológusként követi nyomon a szlovák társadalom belső, külső alakulását és dolgozza fel menet közben az adatokat, mert az ismeretlen igék, főnevek, melléknevek után – néhány kivétellel (raport, véknya) – közli a jelentést (szekera-szekerce, kérincsél-kéreget). A magyarázatok olyan szépen belesimulnak a történetekbe, hogy az olvasó nem veszi észre, mikor a mesélő egy pillanatra kilép a szerepéből, és közvetítő lesz: „Egyszer volt egy úri házaspár, s azoknak több gyermekük nem volt, csak egy gyönyörű leánykájuk. Pekná kisaszonka, így mondták...” A narrátor eggyé válik karaktereivel, mindig az aktuális hős szemszögéből beszél, és ha mégsem, csak azért, hogy eltávolítson a butaságtól vagy a kegyetlenségtől. Megkímél az otrombaságtól, ezért nem engedi csúfolódni hőseit, szókészletüket megkurtítja, mert mérgükben, például, csak annyit mondhatnak, hogy ilyen-olyan asszony! Az egyszerű ember akkor szitkozódik, ha baj van; akkor fajul tettlegességig, ha mást már nem tud tenni, hiszen a szép szó nem használ: a fonni nem akaró lány kihozza a sodrából mostoháját A három fonóasszony című népmesében.
Závada tolmácsolása az eredeti nyelv ismeretében ad ízelítőt a szlovák népmesekincsből. Az élmény ahhoz hasonló, amelyet Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséje a magyar-, illetve Az Ezeregyéjszaka meséi a világirodalomból nyújt.
Felmerül a kérdés, hogy a különbségek eltávolítanak-e szomszédainktól, vagy izgalmasabbá, vonzóbbá teszik őket? Már a kellemes tapintású borítón találkozhatunk az első szlovákokkal, és egyfajta egyveleget kapunk a kötet tartalmából Kun Fruzsina illusztrációi révén. Závada újraolvas, fordít, újramond. Egyszerűen mesél a XXI. században, így a népmesék megszokott közlésmódjában nem történt változás. Elhiteti velünk, hogy halljuk, nem pedig olvassuk ezeket a meséket.
Varga Ágnes
Kapcsolódó anyag:
Interjú Csernik Szende mesemondóval
