Digitálentumok

Digitális bölcsészet, avagy a számítástechnika és a humán tudományok találkozása címmel rendeztek konferenciát Szegeden 2011. november 24-én. Szó esett online önreprezentációról, a közösségi médiáról, a sorozatokról, a médium dekonstrukciójáról és arról, hogy felhasználókként buborékokban élünk.

Digitálentumok

Ma már közhelyszámba megy, hogy a bölcsész egyre ritkábban vesz a kezébe könyvet, és főleg üvegen olvas, maga is alakítja a tartalmat, miközben a tartalom, a médium is visszahat rá. Sőt. A médium maga az üzenet, szól Marshall McLuhan agyonidézett aforizmája. A szegedi bölcsészkaron működő Digitális Kultúra és Elméletek Kutatócsoport a Magyar Tudomány Ünnepe rendezvénysorozathoz kapcsolódva próbálta meg továbbgondolni az előbbi, jól ismert tudományos aforizmát – öt előadást szentelve a számítástechnika és a humán tudományok találkozásának.

A több mint egy évtizedes lemaradásról Dragon Zoltán, az önkéntesen szerveződött kutatócsoport vezetője beszélt összefoglaló előadásában, mint ahogy azt is megemlítette: jelenleg Debrecenben és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen létezik egyetemi keretek között a „digitális bölcsészet” MA-képzés. A részdiszciplína története egészen 1941-ig nyúlik vissza, amikor is Robert Busa olasz jezsuita szerzetesben megfogant egy olyan adatbázis ötlete, amely Aquinói Szent Tamás szövegeit teszi áttekinthetőbbé, kereshetőbbé, összelinkelhetővé (Index Thomisticus). A kezdeményezés mögé 1949-ben állt az IBM – lyukkártyákkal és mágnesszalagokkal. 1978-ban már intézményesülve találkozhatunk a digitális bölcsészettel, amikor megszületett az Association for Computers and the Humanities, egy máig létező szervezet, amely konferenciákat szervez a digitális bölcsészet témakörében. Maga a kifejezés (digital humanities) pedig 2001-ben kanonizálódott hivatalosan. Lemaradásunk leginkább az oktatás terén érzékelhető, ahol még mindig elhanyagolható a humán tudományok oktatásának és az informatika lehetőségének összekapcsolására tett kísérlet (digitális tananyag hiánya).

Gollowitzer Diána és József Attila

A történeti összefoglaló és a hazai látlelet után Gollowitzer Diána beszélt a sorozatokról, amelyek korábbi, napirend-meghatározó szerepükhöz képest a letöltések miatt és a személyre szabott digitális tévézés keretein belül már számos új fogással élnek. Egyrészt népszerűsítik saját magukat, másrészt az összes többi sorozatot, ennek pedig az lesz a következménye, hogy kialakul a sorozat-geek, a sorozatfüggő embertípus. Ezzel párhuzamosan pedig magát a médiumot is promotálják, és igen nagy szerepük van a tömegmédiumok létrejöttékben – a 18. századi folytatásos újságközlésektől (l. Charles Dickens regényei) egészen a televíziózás koráig. De manapság a népszerű sorozatokkal számos más termék is eladható, a pólóktól kezdve egészen a telefonos alkalmazásokig. A 21. századi néző azonban nemcsak a sorozatokra figyel, hanem a multitasking jegyében egyszerre tévézik, használja a számítógépet (csetel vagy közösségi oldalakon böngész), esetleg még telefonál is. Ezt egyébként az egyes programok, operációs rendszerek is ösztönzik, hiszen a Windows7 felhasználói felületének áttűnése lehetővé teszi, hogy több dolgon tarthassuk rajta a szemünket egyszerre. Ezzel párhuzamosan egyre inkább webesedik a televíziózás is, ami annyit jelent, hogy személyre szabhatjuk a műsorkínálat bizonyos elemeit (ITV). A sorozatok – akár a televíziózástól elszakadva is – olyan kumulatív világot építenek fel, amely minden téren próbálja megnyerni a nézőt, felhasználva a Facebook, a számítógépes játékok és az online világ számos lehetőségét.

Mátyus Imre, József Attila és az online önreprezentációt prezentáló dia

Mátyus Imre főleg a digitális térben zajló identitásalakításról beszélt. A 20. század előtt az a közösség hatott ennek formálására, amelyben születtünk. Mára a közösségek identitás-meghatározó szerepe csökkent, helyét főleg a média és a fogyasztás vette át. Ez egyrészt a mintaközvetítésben merül ki (milyen életeket képzelhetünk el), másrészt eszközöket biztosít a magunkról kialakítandó kép formálásához. Ennek kapcsán olyan szerepeket öltenek magukra a felhasználók, hogy gyakran érdemes külön hálózati énről beszélni. Ennek szeleteit pedig megjeleníthetjük bizonyos helyeken, például a Facebook-on is – nem felejtve el azt, hogy itt főleg a baráti kapcsolatok dominálnak, és ennek megfelelően választjuk meg a közölt tartalmat. Ebből adódóan különböző színtereken kell reprezentálnia magát a felhasználónak, hiszen más képet alakít magáról egy olyan közegben, ahol munkatársaival érintkezik. Az identitás pedig hozzáidomul a feltételezett közönséghez, valamint a médium lehetőségeihez, hiszen annyit tükröz vissza magából, amennyit az látszani enged.

Kelemen Zsolt mint felhasználó üzenete

Kelemen Zsolt gondolatmenete a bevezetőben idézett McLuhan-i axiómát a „felhasználó maga az üzenet” tézisével formálta tovább. Előadása főleg Eli Pariser elgondolását mutatta be (The Filter Bubble), amely szerint mint felhasználók buborékokban élünk. Ezek a buborékok azonban nem személyre szabhatók, hiszen a Google, például, egészen más tartalmakat kínál a Tienanmen térről Kínában, mint Európában. Ennek praktikus előnye, hogy egy keresésnél mindenki az adott területhez kapcsolódó információkat érheti el először. Ez pedig létrehozza azt a zártságot, amely ideológiailag már egyáltalán nem semleges. Az Internet neutralitása tehát illúzió, nem is beszélve azokról az adatokról, amelyeket maga a rendszer generál rólunk – a mi tevékeny közreműködésünkkel, vagy akár anélkül. A felhasználóról szerzett adatok pontossága azonban erősen vitatható, hiszen a hozzánk a kattintásaink alapján érkező reklámok is gyakran célt tévesztenek.

Gerencsér Péter záró előadása a Joan Heemskerk és a Dirk Paesmans alkotta Jodi művészeti csoport tevékenységét elemezte, amelynek lényege a World Wide Web egyféle művészi szétzilálása (dekonstrukciója). Erre számos variációt láthattunk, amelyek elérhetők a csoportról szóló Wikipédia-szócikknél is.

A Digitális Kultúra és Elméletek Kutatócsoport konferenciájának egyik legfontosabb eleme is maga az önreprezentáció volt, hiszen a húszperces előadások csak felvillantották azokat az irányokat, amelyekkel a tagok elmélyülten kívánnak foglalkozni. Bár a kezekben már feltűnt egy-egy e-bookolvasó, de az ilyen formában történő olvasásáról, a humán tudományokhoz kapcsolható új élményekről és lehetőségekről kevés szó esett – akár az IPhone-on és Ipad-en történő bölcsésztevékenységekről.

Bújtatott e-book

A konferenciát követő kerekasztal-beszélgetésen viszont felmerültek a legfontosabb hazai projektek, digitalizációs programok. Ezek értékmentő tevékenysége azonban – Tóth Benedek, a csoport külső munkatársának meglátása szerint – önmagában nem elég a megnyugváshoz, hiszen a most felnövekvő generáció már nem nyitott egy 16. századi kép vagy kódex digitális formája előtti elidőzésre. Főként azért, mert elvesztette azt a kontextust, amelyben érdekessé válhatna számára az adott tartalom. Így egyre inkább elvész annak az esélye, hogy bölcsésszé váljon – digitális profizmusa ellenére. Bár, amint a konferencián láthattuk: a bölcsészek sem utolérni szeretnék őket és magukat, csak megérteni – elméletileg kellőképpen felvértezetten.

Fotók és szöveg: Nádudvari Zoltán