Diurnus naplójegyzete: Még egy elfelejtett, kiváló aradi

Elég esetlegesen váltak be a gyors tehetségkutató tesztek. Szelídebben szólva: már nem hiszünk bennük vakon. Igaz, előny, ha fontos döntések esélyei hamar felmérhetők – de aligha van gyorsteszt, mely árnyaltan hiteles választ ad. Arra igen, hogy X. reflexei jók – arra kevésbé, hogy ez mire teszi a legalkalmasabbá: küzdősportban, labdajátékban, sürgősségi sebészetben, katasztrófa-elhárításban…?

Az Aradon 1928-ban született Deák Tamásról már iskolás korában föltételezhető volt, hogy művész lesz. Ígéretes zongoraművésznek indult, és végül ragyogó próza-, dráma- és esszéíró lett, s műfordító. Ötvennyolc éves korában, utolsó esszékötetének korrektúrája közben, Budapesten bekövetkezett haláláig keményen dolgozott művein és önmagán. „A történet értelme” című, „Válogatott és bizalmas esszék” alcímű kötetét Szigligeten kölcsönadtam Somlyó Györgynek, aki elolvasta, és azt mondta: számára nem kétséges, hogy Deák Tamás a század legnagyobb magyar esszéírója.

Halála esetére Tamás rám hagyott levelében az állt, hogy ha beleszólhat, azt szeretné, ha Székely János búcsúztatná. Felhívtam Jánost Vásárhelyen: aligha van esélye – mondta – útlevelet, vízumot kapni. Mivel emlékeztem gyönyörű portré-esszéjére, melyet Tamás (talán ötvenedik) születésnapjára írt – javasoltam: abból szerkessze meg búcsúztatóját, s felkérek egy Pesten élő, jó erdélyi színészt, olvassa fel. Rajhona Ádámot választottam.                                
A társadalmak olykor jelzik: mely szakmában van telítettség, illetve hiány. Kiváló tehetség mindig kevés van, de hiányuk megfoghatatlan. Hirtelenében nem ismerek arra példát, hogy valahol Európában kikiáltották volna: nagy költőkre lenne szükségük. Jó focisták Nobel-díjnál nagyobb összegekért cserélnek gazdát, de a legjobb írók is, gyakran egyetlen nemzedéknyi időtávon is, elfelejtődnek. Igaz: nem mindegyik örökre. Arad valójában sose tartotta számon nagytehetségű szülöttjét, Deák Tamást, talán mert Temesváron tanult (a piaristáknál), írói  munkásságát pedig végül Kolozsváron fejtette ki, majd (egy időre életmentő) szívműtéte után Pesten. Első darabja, a Fictus és Laodiké ősbemutatóját (1963) a Budapesti Egyetemi Színpad vállalta örömmel, nagy sikerrel, „A forró sziget” díjat nyert, a nagyváradi színház ősbemutatója előtt Bukarestben és még két román színházban is előadták. Az érsek imájából 1974-ben a most Kanadában élő Bokor Péter rendezésében TV-bemutató is lett (Hillarius), „Egy agglegény visszaemlékezései” c. irónikus-szellemes, pajzán regényének román fordítása is nagy példányszámú sikert aratott. A Kriterion világirodalmi sorozatában, a Horizontban Goethe, Goncsarov, Borch, Mansfield, Gogol, Poe, Thomas Mann, Dosztojevszkij, Borges és Ibsen műveihez Ő írta a kísérő tanulmányt. Előbb-utóbb életmű-kiadást érdemelne.