A műfaji önleleplezés felé – Tárca a tárcaírásról
A tárcaíró, miközben több személyiség egyszerre, valójában éppen annyira képlékeny figura, mint Krúdy bármely, hangulatokból szőtt szereplője. Az írás nélkül ő sem létezik, csupán lehetősége egy hangnak, melyet sokan hamisnak, zavaróan élesnek, éppen hallgathatónak vagy talán élvezhetőnek találnak születése után. Nem tartja magát irodalmi hősnek, de a valóságban fellelhető alaknak sem, akivel a nyájas olvasó kedvére fölényeskedhet vagy számára ismeretlen, de talán divatosnak mondható okból leköphet az utcán. Ebből adódóan dicsérni sem lehet a dolgos hétköznapok véletlen találkozásai közepette.
De a szerzőt többnyire csak a papírlapon és a monitoron keresztül lehet nyakon csípni, bár ott sem igazán. Mert valójában a hangot kellene megszorongatni egy másik, hasonló tónussal, hisz a tárcaíró végső soron maga a stílus, ami néha egy kicsit sem maga az ember. A nálánál sokkal okosabb lexikonok egyébként is úgy határozzák meg a tárcát, hogy könnyed, játékos hangvételű, aktuális témájú kisesszé. Nem említik róla, hogy tanulmány, frissen csöpögő vérre áhítozó vezércikk vagy titkos hangfelvételekkel sakkozó tényfeltáró riport. Rendkívüli odafigyeléssel azt is megjegyzik, hogy a tárca a tárcarovatban jelenik meg, hogy irányt adjon az olvasónak, aki bármely szerzőnél iskolázottabb jellemével és bármely cinizmusnál fölényesebb hangjával gyakran számon kéri az előbb említett műfajok sokaságát, csak éppen azt nem, amely szeme előtt születik.
Márpedig a tárca gyakran a határidő nyomása alatt születik, és tizedannyit gondol önmaga jelentőségéről, mint amennyit az olvasó szán neki. Bár a tárca fogantatása azzal a képességgel ruházza fel alkotóját, hogy másképp tekint a világra, amely ezentúl tárcatémára és nem tárcatémára oszlik. Aztán persze befut a levél a szerkesztőtől, hogy sürgősen kell az írás, méghozzá egy népszerű, kommentelők százait felcsigázó, olyan, ami ütős.
A tárcaíró ilyenkor pihenni küldi a benne lakozó személyiségeket, hogy néhány nap erejéig életre keljen egy hangban, egy témára komponálva, amely pillanatnyi örömmé változhat annak, aki hajlandó ünnepként olvasni, és bosszúsággá annak, aki magára veszi. Megsértődhet rajta, ha vaj van a fején, ha irigykedő szemekkel néz a szerző bukszájába, vagy mert fogalma sincs, hogy a valóság és fikció elegye nemcsak hamissá teheti a jelent, hanem elviselhetőbbé is. Pőre kimondásával, cinizmusával, túlzásaival és hibáival.
A tárcaíró tehát félresöpri a kritikus elől a recenzálandó Békássy-kötetet, a tanár elől a másnapra készülő próbaérettségi kérdéseit, a könyvtáros elől a leltárba nem vett könyvek tömkelegét, és a témába vág. Szavakat keres, melyek feltüzelnek, melyekre harapnak és odafigyelnek. Reméli, hogy meglátják a szöveg mögött a témát, a szerző mögött a tárcát.
Hisz csakis azért látogat el a szenzáció bordélyházába, hogy megmutasson valamit a züllöttségből. Abból, ami körülveszi, és amelyről szépen beszélni már nehéz. Hallgatni meg nem érdemes, mert egy olyan korban, ahol lehetőség van a kimondásra, hallgatni cinkosság. És mivel a tárcaírónak a hang ad életet, némasága egyenlő lenne a halállal. Vajon hányan kívánják ma ezt?
Az illusztráció René Magritte festménye
