Enyhület

Január elsején az üvegveranda ferde tetején megcsúszott hártyavékony jégterítő sarkai úgy lógnak túl az üveg szélein, mint horgolt csipketerítő kis háromszögei az asztallapról. E mestermű sormintáján keresztül nézem ébredés után a darabka eget, ami látszik az ágyból. Csöpög a csipke, az időnk valahová elillan, ahol senki sem érheti utol.

A jég minden formáját csodálattal figyelem gyerekkorom óta. A házunk eresze akkora jégcsapokat növesztett a fagyos napokon, hogy a seprű nyelével kellett óvatosan leütögetnem, ha kézbe akartam venni. Vattakabátot terítettem alá a földre, abba hulljon, és ne törjön össze, ha az eresz enged a szorításból. A méteres, karomvastagságú darabot úgy tartottam keresztbe fektetve, mint valami csecsemőt. Ebben az időben birtokolni és óvni szerettem: az volt az enyém, amire magam vigyázhattam. Az óriáscseppkő méretű jégcsapot aztán elástam a ház mögötti hóba, hogy naponta ellenőrizzem, békésen alussza-e téli álmát. Ha enyhült az idő, semmivé lett a fehérségben – még a tél végét sem várta ki, nemhogy örökre enyém maradt volna. Így gondoltam el az akkor még elgondolhatatlant is: mi történik azzal, akit eltemetnek.

A nagyszüleimnél a páncéllá fagyott udvaron én törhettem fel a jeget azzal a szerszámmal, ami csak az ilyen különleges alkalmakkor került elő a pincéből: a nevében is félelmetes jégtörővel. Valójában egy görbület nélküli éles lapát volt, súlyos vasból, a mozdulatot pedig nagyapám tanította meg: függőlegesen jó erősen odacsapni, és nem csak böködni ám! A jégtakaró, ahol vastagabb volt, csillag alakban repedezett; ahol könnyebben megadta magát, hatalmas kontinenseket tudtam különválasztani, közéjük apró szigeteget ütögettem, itt-ott meghagytam egyetlen országnyi földrészt magában álló ritkaságnak, és volt, hogy kíméletlenül elválasztottam egymástól családokat és nemzeteket. Néztem, ahogy integet és kiabál a jégtáblák széléről egymásnak anyuka és lánya, egyik testvér a másiknak, mert ebben az időben hatalmat szerettem játszani: vaskézzel és vaslélekkel véghezvinni tervet és akaratot pompás dolog, annyi szent. Közel egy órás vaskezű csapkodás után többnyire annyira kifáradtam, hogy az eltakarításra már nem maradt erőm, az udvarra is csak másnap dugtam ki az orrom. Itt aztán nem egyszer az enyhület várt. A kontinenseim óceánokon úsztak tova és szét, vagy épp újraegyesültek egyetlen földrésszé, a családok egymásra találtak, kicsiny folyók és patakok tarkították immár az antarktiszi tájat, a tócsákból cinkék ittak. A jégtörőnek itt már semmi haszna nem volt, akár a pincébe is visszavitethettem nagyapámmal. A rossztalpú csizmámba beszivárgott a víz, és megdöbbentem, hogy van az én hatalmamnál is nagyobb hatalom.

A házunk kapuja előtti lejtős kis járdaszakasz kicsúszkálása is remek szórakozás volt. Ha a felszíne már csillogott, nekifutásból el lehetett csúszni akár a ház sarkáig is. Tíz csúszás után tükörjeget garantáltam a kapun belépő gyanútlan látogatóinknak, magamnak meg egy fülest apámtól, aki nem győzte felszórni a járdánkat a kazánból kiszedett hamuval. Egyébként is sokat morgott, dohogott, dühöngött mindenen: morózussága szilárdabbnak és érthetetlenebbnek tűnt a föld forgásánál is. Ebben az időben figyelni szerettem: megneszelni legalább valamit abból a sok rejtélyből, amit a kérlelhetetlen szigorúság visszatart a gyerekszemek és -fülek elől. Aztán egyszer apámnál is megláttam az enyhület titkos pillanatát. Ő nem tudta, hogy látom. Csak egy egész kicsi lendületet vett, és épp csak egy-két métert csúszott, ilyen távolság a mi versenyeinken a környék gyerekeivel fabatkát sem ért, de az ámulatom afölött, amit láttam, minden díjat felülmúlt. Akkor az apám nem volt sokkal idősebb, mint én vagyok most.

Idén karácsony után két nappal megcsúszott a kerti lépcsőn és lábát törte. A fekvőgipsszel való ügyetlenkedős küzdelemben valahogy hirtelen összement, erőtlen lett, elesett és bágyadt, segítségre szoruló. Soha nem tűnt fel, hogy öregszik. Fogalmam sincs, mikor és hova siklott ki a talpunk alól ez a pár tíz év. Fekszik az ágyon, én ülök a széken mellette, odakint olvad, csöpög az eresz. Szórakoztatom, mert unja magát, most nincs kert, főzés, tetőjavítás, bevásárlás. Nem nagyon beszélgettünk eleddig, pedig idő lett volna. Pillanat nem adódott. Hát most itt van, a jég hátán érkezett, és együtt hagy minket hosszan az enyhületben. Apám keménysége elpárolgott, lelket kell belé önteni. Egy lábtörés nem a világ vége. De hisz régen nem törte volna össze magát, sóhajt, és még meg is hatódik saját magától. Ritkulnak a csontjaink, vékonyodik a jég. S aztán úgy foszlik szét, mintha soha nem is lett volna. Egyre többet ér minden év. És a legtöbbet mindig az, ami épp most van.