Bevezetés a himnológiába

Mivel a nemrég befejezett londoni olimpiai játékokon ötven ország szerzett aranyérmet, számos alkalom nyílt arra, hogy meghallgassuk különböző nemzetek eddig nem hallott himnuszait. Ami a dallamokat illeti, a legtöbb déli nép himnusza törhetetlen optimizmust áraszt – a görög, az olasz és a brazil himnusz egyaránt Verdi-nyitányokat, vagy indulókat idéz. Szövegüket nem ismerem, de dallamuk alapján úgy tűnik, nem lett mindennek vége Thermopylénél. Nekem személy szerint talán a lengyel himnusz a legrokonszenvesebb, mert arra még táncra is lehet perdülni, lévén az Dąbrowski tábornok mazurkája. A „Nem veszett el Lengyelország…” a tizennyolcadik század végén, Polónia utolsó felosztása után keletkezett és a Bonaparte oldalán, olasz földön harcoló lengyel légiók optimizmusát tükrözi: majd ők fel fogják szabadítani elnyomott hazájukat. (Úgy tudom, a régi Jugoszlávia himnusza is ugyanerre, vagy egy nagyon hasonló dallamra íródott).
A himnuszok szövege általában kétfajta: öndicsérő, vagy önsirató. A nagyobb népek természetszerűleg az előbbit kedvelik. A kisebb népeknél újabb alcsoport az országukat természeti szépségük miatt dicsérő himnusz: ilyen a dán és a cseh is. Előbbi utal ugyan a hajdani harcos vikingekre, de a lényege az, hogy: „Ősi Dániánk fennmarad, míg a bükkfák csúcsát kék hullám tükrözi”. A cseh himnusz meg egyenesen „földi paradicsomnak” állítja Cseh- és Morvaországot. (Történelmi szempontok, a fehérhegyi csatával együtt, szigorúan mellőzve). Az önsiratásban viszont nehéz felülmúlni a peruiakat. Olvasom, hogy egy ottani vállalkozó nagyobb összeget helyezett kilátásba annak, aki újraírja a perui himnusz nagyon borongós, fájdalmas szövegét. Nem tudom szó szerint idézni, de valami ilyesmi van benne: ó, mennyit szenvedett ez a nép, rabszolgasorban évszázadokon át! Ráadásul még olimpiai éremből sem igen jutott Perunak – igaz, a sokkal szerencsésebb és civilizáltabb Ausztriának sem.
A nagy népek közül az új német és orosz himnusz dallama változatlan. A „Deutschland über alles” első két verszakát törölték, ma, pontosabban 1990 óta, a régi szöveg harmadik versszaka énekelendő. Ebben nemes eszmények mellett tesz hitet az új Németország, kiáll az „egység, igazság és szabadság” mellett. Az új orosz himnusz viszont nem mentes a szovjet himnuszból átmentett nagyorosz gondolattól. Idézzük (a legtöbbek által már elfelejtett), de pompásan szárnyaló szovjet himnusz kezdő sorait: „Szabaddá lett népek / örök szövetsége / s a Nagy-Oroszország / szent műve e frígy”.
Ahány szó, annyi álságos pöffeszkedés. Az új szövegben – a területileg valóban roppant terjedelmes – Oroszország változatlanul nagy és más népekkel testvéri, jóllehet jelenlegi politikája nem annyira szellemi nagyságáról, mint évszázados imperialista beidegződéseiről tanúskodik.
És hát itt van a Londonban nyolcszor elhangzott szép, szomorú magyar himnusz. Kezdete még az angol, illetve a Haydn által komponált osztrák császári himnuszhoz igazodik, azzal a különbséggel, hogy nem a királynőre, vagy Ferenc császár-királyra kéri Isten áldását, hanem a magyar népre. Ezzel nincs is baj és még a következő sorok is kiegyensúlyozottak, mert „védő kart” kérnek a magyarra, tehát nem támadó szándékúak. Dehát tudjuk, a hangnem a dallammal együtt elkomorul: belép a Balsors. Amely régen tépi, szaggatja a Kölcsey által, történelme alapján kissé idealizált, de ugyanakkor (pártos széthúzása miatt!) ostorozott „magyart” – s amely a jövőben sem fogja békében hagyni. Itt a Himnusz első versszaka nyilvánvalóan átbillen az „önsirató” kategóriába. Csodálom, hogy valamelyik kincstári optimizmussal kecsegtető politikusunk eddig még nem jelentette be igényét Kölcsey versének „kiigazítására”, más szóval teljes „nemzeti szellemben” való újraírására.