Kontextusok márpedig vannak – Válasz Bíró-Balogh Tamás jegyzetére

Bíró-Balogh Tamás Nőírók és írónők. Irodalmi és női szerepek a Nyugatban című kötetről szóló recenziómra írt, helyreigazítónak szánt jegyzete többek között azt a reprezentációelméleti problémát veti fel, hogy van-e relevanciája, értéke egy montázs, egy hamis kép elemzésének. Ennek kapcsán pedig azt, hogy mennyiben kérhető számon egy műalkotáson (amilyen egy fotó is) az eredetiség, az igazság/hamisság értékkritériuma? Nem akarnék elméleti szerzőket citálni, mert még az a vád érne, hogy autoritásokkal takarózom, csak két dologra hívnám fel a figyelmet.

Az első, kérdés formájában megfogalmazva: vajon a kötetben szereplő „eredeti” fotók dokumentumértékén nem csorbít-e a retusálás, a belenagyítás, a képkivágás utólagos manipulációja, a képválogató személyes döntése, vagy akár a kamera mögött álló fotós egyéni beállítása? A második „tény” pedig az, hogy a kötetben több is szerepel a bemontázsolt arcok forrásfotói közül, úgyhogy a tárgyismeretekre utazó olvasó könnyen viszonyba tudja helyezni „eredetit” és „montázsoltat” kedvére „eltájékozódva” az „igazság” és „hamisság” erdejében, ha így tartja ízlése. Mivel „a magyar irodalomtörténet-írás egyik alapművének” borítóján a nőfejes montázsverzió szerepelt, én ezt tartottam érdemesnek részletesebben elemezni a kötet tartalmának vonatkozásában. (Nyilván a szerzők, szerkesztők sem véletlenül választották ezt a változatot címlapfotónak.) De megköszönve a fotóboltozás problémakörének felvetését, utólagosan beemelném a montázs idézésgesztusát a teatralitással kapcsolatos gondolatmenetembe: a címlapfotó is úgy tesz, mintha…

A másik beidézett szövegrész kapcsán, melyet Bíró-Balogh arra használ, hogy tárgyismeret-hiányosságomat bizonyítsa („a Nyugat nőszerzői […] szmokingban sorakoznak egy zongora mögött, céltudatosan, ellágyulva, számonkérőn, kacérkodva stb. néznek a kamerába […], saját létüket igyekeznek igazolni, jelmezváltásukkal leleplezve a kor ideológiáját”), Kulesov és Pudovkin filmelméleti kísérletére emlékeztetnék, melyben ugyanazt a férfiarcot különböző snittek közé vágva elérte, hogy az arc a néző számára más-más érzelmeket kifejezőnek (nagyszerű színészi tehetséget felmutatónak) tűnjön. Így lehetséges, hogy más tekintettel néz ránk (másról „árulkodik”, mást „leplez le”) egy írónő egy igazolványkép magányában és mással egy csoport tagjaként „férfiszmokingban”. Az, hogy a vágás e hatáseffektusára való ráébredés a könnyesre nevetés reakcióját váltja ki, számomra azt bizonyítja, hogy a bölcsészkedés nemcsak száraz detektívmunka, hanem az értelmezés, a reflexió, az analízis örömteli játéka.

Mindazonáltal megkövetem az olvasót és minden félreértőt azért, hogy nem tettem egyértelművé a borítókép montázsoltságát (megjegyezve, hogy nem hiszek semmiféle egyértelműségre irányuló garanciában).