A felismert felelősség – Gondolatok a hallgatni nem tudó Márairól

Az Irodalmi Jelen történészeket kért fel arra, hogy értékeljék Márai Sándor Hallgatni akartam című művét. Esszésorozatunk második részeként Pihurik Judit írását olvashatják. Lapunk 2014. június 3-án 17 órakor kerekasztal-beszélgetést tart a művel kapcsolatban felmerülő irodalmi, történelmi kérdések megvitatására a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Márai Sándor kötete a történész számára „szubjektív forrás,” még ha műfaji meghatározása szerint vallomásos esszéregény is. A honi bolsevizálódás miatt az emigrációt választó író nem sokkal az országból való távozása után nekilátott megörökíteni az Anschlusstól számított tíz esztendő történéseit. Gyakorlatilag azt a folyamatot rögzítette, amely ismételt otthonkereséséhez vezetett, immáron végső elszakadással nem csupán szülővárosától-földjétől, mint Trianon után, hanem hazájától, annak nyelvi-kulturális közegétől is. Mindenesetre kettős traumát dolgoz fel a kötetben, mert a látszólag Ausztria német megszállásának következményeit taglaló oldalakon rendre visszatér az 1920 utáni magyar állapotok elemzésére, és interpretációjában az 1938-as év Európa számára ugyanazt jelenti, mint a történelmi Magyarország szétesése: egyben a polgári viszonyok, értékrend végét is. 1945 után pedig – reményei ellenére – hazájában nem a világ „helyrezökkenése” következik be, hanem egy újabb, a polgárságot már nem a náci, hanem a kommunista ideológia alapján támadó rendszer kiépülése kezdődik meg. Számára így nem marad más út, mint a „járhatatlan:” nyelvi, kulturális, érzelmi kötődéseivel magyar íróként idegen környezetben boldogulni.

Talán ez magyarázza, hogy ha Márai naplójának és visszatekintésének szövegét összehasonlítjuk, igen kevés párhuzamot találhatunk bennük. Napi feljegyzései is kevésbé reflektálnak az aktualitásokra, inkább irodalmi pályája tükréül szolgálnak, és a Hallgatni akartam lapjain sem összefüggő eseménytörténetet idéz fel, hanem a polgár, az értelmiségi töprengéseit örökíti meg. Ő inkább szemlélője, elemzője saját korának, bár nem kívülállóként szólal meg. Kötetét nemcsak ez – és szerzőjének személye – emeli ki a memoárok sorából, hanem az is, hogy életművében kitüntetett helye van: az Egy polgár vallomásai folytatásának első két fejezetéről van szó, melyek külföldi közlésétől a szerző elzárkózott. Így a magyar olvasók – akiknek ezt a „vádiratot” szánta – a „Föld, föld…” bevezető részeit ismerhetik meg e visszatekintésből. Márai saját magára kirótt feladata egyrészt annak végiggondolása, hogy van-e, lehet-e még történelmi szerepe a polgárságnak, másrészt a magyar társadalom – főként a középosztály – felelősségének vizsgálata.

Évtizedeken át érlelt gondolatok és a közelmúltra vonatkozó közvetlen reflexiók váltják egymást a lapokon, időnként vissza-visszakanyarodva egy témára. Az ő korrajza sem mentes sztereotípiáktól és tévedésektől, melyek jellemzően felbukkannak a visszatekintésekben – némelyikük máig tartósan rögzült a köztudatban is. Ezek közül a legtöbb vitát kiváltó a német befolyás irányának és mértékének a feltételezése, ami főként a zsidótörvények és a hadbalépés kapcsán kerül szóba, de a hadüzenet kifejezés használata és Bárdossy László miniszterelnöknek, mint a háborús szerepvállalás egyedüli felelősének a megnevezése ugyancsak gyakran ismétlődik mások írásaiban is. Az igazán figyelemre méltóak mégis azok a textusok, melyek egyedivé teszik megközelítéseit. Ilyen a polgár (vagy „burzsoá”) és a kapitalizmus fogalmának különválasztása, a szélsőjobb és a szélsőbal hasonló vonásainak számbavétele, a hatalom és a propaganda működésének, az egyén és a csoport viselkedésének leírása.

A visszatekintés kiindulópontja Ausztria német megszállása – innen datálja Márai az értékvesztés időszakát, „Európa végét.” Időkezelése sajátos: vissza-visszatér az Anschluss napjához, egyre terjedelmesebb, utólagos tudást ágyazva a nap történetébe. Ez abból adódik, hogy az események jelentősége sokszor csak később válik nyilvánvalóvá: „…Hitler most vonul be Bécsbe. A bástyasétány ezen a napon is olyan nyugodt volt, tisztára sepert, mint más tavaszi napokon. […] …az ország ezen a napon is ugyanúgy látható volt, egy repülőgépről vagy egy költő lelkében, mint állami és geográfiai valóság és mint vízió is.” (Vajon ismerte-e Márai a Nem tudhatom-ot, vagy véletlenül rímel gondolata Radnóti versére?) Ennek ellenére azt állítja, ő már akkor bizonyosan érezte a változás jeleit, bár hozzáfűzi, hogy a történelmi pillanatokat csak utólag ismeri fel az ember: „A történelem ritkán éri ’történelmi készültségben’ a kortársat: legtöbbször pizsamában vagy beretválkozás közben tudjuk meg – újabb korban a rádióból –, hogy valaminek visszavonhatatlanul vége a világban.” Ez a gondolat később kiegészül azzal, hogy az emberek szeretik azt hinni, őket nem érheti el a „történelem”, velük nem történhet meg az, ami másokkal, s megfogalmazza legértékesebb következtetéseinek egyikét: „milyen szánalmasan és nevetségesen tájékozatlan a kortárs a maga sorsát illetően.” A dolgok fontossága legtöbbször persze utólag tudatosul, az emlékek felidézése közben eszmélve jelentésükre.

Márai írásának összevetésére másokéval két kortárs kínálkozik: Bethlen István és Bibó István. Az antiszemitizmus és a középosztály szerepének megítélésében Márai véleménye olyannyira összhangban van Bibó Istvánéval, hogy talán a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után (1948) ismerete is feltételezhető részéről – vagy csupán arról van szó, hogy a jelenségek megfigyeléséből a tudós és az író hasonló következtetésre jutott. Mindenesetre egyformán ítélik meg – és el – a magyar politikai rendszer felépítését és működését, a szegényparasztság helyzetét és ennek társadalmi-politikai következményeit, valamint nagy jelentőséget tulajdonítanak a demokratikus hagyományok hiányának. Akár az író kiindulópontja is lehetne a középosztály viselkedésének leírásában Bibó helyzetértékelése, mely szerint a zsidótörvények végrehajtása a társadalom erkölcsi süllyedésével járt együtt: „E törvények ugyanis széles középosztályi, kispolgári és kispolgárosodó rétegek számára azt a lehetőséget jelentették, hogy személyes erőfeszítés nélkül, az állam jóvoltából, mások kialakult egzisztenciájának a rovására maguknak új, sokkal előnyösebb egzisztenciákat alapíthattak, anélkül, hogy mindennek valami igazi és átfogó társadalmi cél valami komolyabb igazolást adott volna. […] Ettől kezdve szokták meg a magyar társadalom széles rétegei azt, hogy nemcsak munkával és vállalkozással lehet egzisztenciát alapítani, hanem úgy is, hogy valaki másnak a már kialakított egzisztenciáját kinézi magának, s aztán az illetőt feljelenti, nagyszülőit kikutatja, állásából kidobatja, üzletét kiigényli, őt magát esetleg internáltatja, egzisztenciáját pedig birtokba veszi. Ezek a lehetőségek egyrészt napfényre hozták, másrészt tovább súlyosbították a magyar társadalom erkölcsi süllyedésének folyamatát, s e társadalom tekintélyes hányadának mohó kapzsiságáról, képmutató gátlásmentességéről vagy a legjobb esetben is rideg törtetéséről olyan megdöbbentő képet mutattak, ami nemcsak az érintett zsidók számára jelentett el nem felejthető megrázkódtatást, hanem egyáltalán minden jobb érzésű magyar számára.”

(Forrás: antikvarium.hu)

Márai A teljes naplóban „a magyarság vádiratának” nevezi a Hallgatni akartam fejezeteit, és szóhasználata felidézi Bethlen István 1944-es visszaemlékezését, melynek a Politikai tanulmány vagy vádirat alcímet adta, és melynek szintén markáns része a középosztály szerepének vizsgálata. Az író kevés történelmi személyiséget említ, de Bethlenről meglehetősen differenciált – emberi és politikusi karakterét különválasztó – jellemzést ad, és a korszakról alkotott képükben vannak érintkezési pontok. Mindketten jelentősnek és károsnak tartották a titkos társaságok befolyását a politikai életben, és volt azonosság a középosztályról és a politikai antiszemitizmus szerepéről alkotott véleményükben is. A párhuzamok mellett eltérések is vannak felfogásukban, mert Bethlen a középosztály egy részének – főként a tradicionális rétegeknek – idegen befolyás alá kerülésében, eszközzé süllyedésében látja a bajok gyökerét – azt, hogy a magyar történelem mélypontjának tekintett német megszállást mint „megváltó tényt” ünnepelték. Márai abban a témában nyilvánít egyértelmű, markáns véleményt, ami a magyar társadalom számára a legnehezebben elfogadható felismerés: a zsidókérdés 1944 előtti kezelésének alapja a szerzésvágy volt. A hatalom hagyta felkorbácsolni az antiszemita indulatokat, majd ennek nyomására hivatkozva hozta meg a zsidótörvényeket, bűnbaknak jelölve a társadalom teljes jogú tagjainak egy csoportját, megvonva tőlük védelmét egzisztenciális és jogi szempontból is. Az állam azt is kijelölte, ki, milyen alapon számít zsidónak és nem zsidónak, döntött állampolgárságuk, kamarai tagságuk megadásáról vagy elutasításáról, már a német megszállás előtt névjegyzékeket és vagyonleltárakat készíttetett, számon tartva személyüket és minden tulajdonukat, beleértve a lakberendezési tárgyakat, használati eszközöket, ruházatot is – a babakelengyétől a takaréktűzhelyen át az ingatlanokig és egyéb javakig. E folyamat meg nem állításában és bizonyos mértékű kihasználásában látja Márai részesnek a polgárságot is (a polgárság, a középosztály és az értelmiség fogalmát időnként egymás szinonimáiként alkalmazva).

A Horthy-korszakról az író egyértelmű bizonyítványt állít ki: hiányzott a szabadság, mert kritikusait megfélemlítették, bolseviknak bélyegezték, emiatt eufemizmus a rendszerhez szellemi, társadalmi, gazdasági szabadságot társítani. Legfőbb problémának a földkérdést tartotta, a másfél milliós nincstelen réteg sorsának kilátástalansága miatt: „…amíg cseléd marad, sorsában, függőségében, alázatos-gyanakvó, megrettent és bosszúálló érzéseiben, én sem vagyok egészen szabad, a polgár.” Úgy véli, a polgári írók nem azzal vádolhatók, hogy nem álltak oda szűrben-gatyában népieskedni, hanem azzal, hogy nem hallatták hangjukat az úr-cseléd helyzet fennmaradása miatt. Ám fel is menti őket, mert ismét leszögezi: nem is tehettek volna semmit, hiszen „a hivatalos Magyarország azonnal torkára forrasztotta volna a szót” annak, aki a kérdésről „beszélni merészelt” (mint tették azt például Kovács Imrével, a Márai által nem sokra becsült népi írók egyikével).

A kötet keletkezési ideje, körülményei magyarázzák, hogy Márainak 1949–50-ben nehéz leírnia azt a kijelentést, hogy „a magyar polgári társadalom nagy többsége 1938-ban rokonszenvezett a nemzetiszocialista eszmékkel” – hiszen ez éppen ekkor fogalmazódott meg az egész társadalommal szembeni vádként a kommunisták részéről. Úgy véli azonban, hogy a társadalom számosabb része vagy nem is ismerte, vagy félte a nemzetiszocializmust, csupán a polgárság (itt inkább lenne használható a középosztály meghatározás) köréből kerültek ki a nácizmussal rokonszenvezők. Másutt, e réteg felelősségéről szólva talán nem véletlen az „értelmiség” használata: „A magyar értelmiség ebben az időben valóban ’reakciós’ volt, a demokrácia igazibb értelméről, az egyén jogairól – ami soha nem lehet származási vagy társadalmi előjog –, az igazi kereszténységről, amely nem ismer faji felsőrendűséget, sem alacsonyrendűséget, a szabad versenyről, amely nem ismer más törvényt, mint a tehetség, a tudás, a kínálat és a kereslet természetes törvényét: nem akart tudni.”

A szélre sodródás gyökereit a Tanácsköztársaságra való „re-akcióban” találja meg, mert ez tette lehetővé, hogy „Horthy, a ’szegedi gondolat’-nak nevezett neobarokk fasizmus valóban ’reakciós’ uralma” kialakuljon. Az író nemcsak a kommunistákat ítéli el, hasonló nyomatékkal szól a „türelmetlen, a kereszténység és a nemzet nagy eszméit a gyakorlatban politikai kapzsisággal kihasználó” titkos társaságok létrejöttéről, a demokratikus fejlődés elutasításának következményeiről. Horthy rendszerét félfasisztának nevezi, de leválasztja az azt követő Szálasi-diktatúráról. Szóhasználata egyértelművé teszi véleményét, bár közvetlenül nem hivatkozik azon körülményekre, melyek családjának életét befolyásolóan bizonyították a közel negyedszázadot felölelő Horthy-korszak jogsértő, és a zsidóságot érintően embertelen politikai gyakorlatát. Időbeli és ténybeli tévedései sem változtatnak azon, hogy sikerült megragadnia a folyamat lényegét: „Negyedszázadon át parázslott a magyar életben az a heveny zsidógyűlölet, amely az anschlus[sic!] napját megelőzően [sic!] zsidótörvényekben, s e nap után egy eszeveszett és féktelen rablóhadjáratban kapott alakot. Ezen a napon minden értelmes ember tudta, hogy a lappangó zsidógyűlölet, amely intézményes antiszemitizmusban, zsidótörvényekben, társadalmi elzárkózásban nyilatkozott meg eddig a magyar zsidóság ellen, most, amikor a Gestapo rohamcsapatai [sic!] a Lajtánál állanak, s a német zsidóság megsemmisítése után gyors munkatempóval láttak neki az osztrák zsidóság kipusztításának: Magyarországon sem maradhat többé tétlen. Ez a valóság egyik arca. Volt, aki zsidó patikáról ábrándozott, más a zsidó lakásról. A fajvédő, antiszemita sajtó megfújta az uszító kürtöket. A változó kormányok vonakodva, de végül engedelmesen végrehajtották, amit az uszítás követelt. A végső cél a Magyarországi[sic!] zsidóság megsemmisítése volt.”

Az „igazság másik arcaként” azonban Márai – mint kortársai közül sokan – állítja, hogy 1944-ig „a magyar zsidóság nagy tömegében sértetlen maradt,” és „a valóságban megmaradt a nemzeti élet keretein belül állampolgári státuszában.” Életük valóban nem volt közvetlen veszélyben – kivéve például a kamenyec-podolszkiji tömeggyilkosság vagy a délvidéki razziák zsidó áldozatait, a munkaszolgálatuk során megölteket. Mint ő maga is leszögezi azonban: „A zsidótörvények megalázták az emberi méltóságát, alattomosan csorbították állampolgári jogait, korlátozták jövedelmét.” Igaz, hozzáteszi, hogy ezt lakásában maradva, polgári foglalkozását folytatva élhette meg a magyar zsidóság, ami viszont a tényeket tekintve egyszerűen nem igaz. A foglalkozási kamarák működéséről, a zsidó tulajdon iránti igényekről és számos más, egzisztenciájukat, jogaikat veszélyeztető tényről az írónak is tudomása volt, említ is kényszernyugdíjazásokat, a zsidók alkalmazásának korlátait és a munkaszolgálatot. Emellett tudjuk, hogy éppen állampolgárságuk elismerése – különösen a visszacsatolt területeken élőkre vonatkozik ez – sokaknak nem adatott meg.

A magyarországi zsidótörvények következményeit csak a holokauszthoz viszonyítva lehet úgy értelmezni, hogy a „valószínűleg szívükben is őszintén antiszemita” magyar hivatalos körök mégiscsak „megmentették a németek és magyar cinkosaik elől a nyolcszázezer lélekszámú magyar zsidóságot.” A magyar holokauszttal kapcsolatban máig gyakran hallott érv ez, mert kétségtelen tény, hogy a megszállásig nem szolgáltatták ki a zsidóságot a németeknek. De a hat éven át követett antiszemita politika előkészítette a zsidóság kifosztásának, gettósításának és deportálásának a gyors lebonyolítását. Ennek felelőssége a magyar állam és a társadalom vitathatatlan terhe, és ez a tény teszi nehezen feldolgozhatóvá a kortársak és az utókor számára is az ország felelősségét a magyar zsidóság nagy részének elpusztításában.

Az antiszemitizmus megítélésében nehéz eldönteni, hogy a felesége családja révén érintett Márai miért tesz ellentmondásos kijelentéseket is. Magam arra hajlok, ebben az esetben is annak tanúi lehetünk, hogy mennyire erős volt a propaganda hatása, milyen mélyen gyökeret vert az előítéletes, sztereotípiákban való gondolkodás. Bizonyítva az 1938-tól a német megszállásig tartó hat esztendő antiszemita politikájának a társadalom minden rétegébe mélyen beszivárgó hatását, 1943–44-es naplójában Márainak is vannak megkérdőjelezhető kijelentései. Elítélően ír arról, hogy Weiss Manfréd és családja megmenekült, de „nem jutott eszükbe,” hogy saját szabadságuk mellett megpróbálják gyermekek életét is megvásárolni – racionális következetességet kérve számon az irracionális helyzetben lévőktől. A felelősséget az áldozatra hárító módon nyilatkozik meg 1944 őszén: „S a zsidók ne csodálkozzanak, ha egy kapzsi társadalom, mely nem kis részben az ő üzleti mohóságuk és szellemi igénytelenségük – pontosabban ál-igényük – miatt műveletlen maradt, erkölcseiben is megromlott, s aztán elkövette mind a bűnöket, melyek végül a zsidóság nagy tömegeinek vesztét, s legvégül az egész magyarság pusztulását okozták. Mert a műveltség nemcsak hősiesség; a műveltség erkölcs is. A zsidók legyenek hősök, ha igazságot akarnak; legyenek igazán műveltek és igényesek.” Kevéssel később megértés nélkül ír arról, mi volt ebben a rövid nyugalmi pillanatban „az emberek válasza az idő és a pillanat kérdéseire”: biztonságot adó hétköznapi cselekvések, mint a lakásfestés, sőt, az egyik, internálásból kiszabadult zsidó a télre operabérletet igényelt. „Természetesen semmit nem tanultak, ők sem.” – fűzi hozzá a holokauszt után leírhatatlan mondatot. Ám messzemenő következtetéseket Márai gondolkodásmódjára vonatkozóan azért nem vonhatunk le a Napló soraiból, mert az író, a megmaradt zsidóság és a társadalom is traumatizált helyzetben volt 1944 őszén, cselekedeteik és reakcióik ebből fakadtak.

Ribbentrop, Hitler és Horthy Klessheimben, 1943 (Forrás: http://mek.oszk.hu)

Visszatekintésének meghatározó passzusa mégiscsak az, hogy „Magyarországon egységes faji képletet csak a tébolyodottak követelhetnek.” Megfellebbezhetetlen kijelentése pedig világos összefoglalása álláspontjának: „…vannak helyzetek és erkölcsi posztulátumok, amikor nem lehet alkudozni, hanem minden következménnyel ’nem’-et kell mondani. Ezt a ’nem’-et a magyar zsidókérdésben nem mondotta ki a magyar társadalom, sem a hivatalosság. S ebből az ódzkodásból következett, hogy egy napon a félreérthetetlenül ki nem mondott ’nem’ helyett a németek kikényszerítették – ebben is, más kérdésben is – a tragikus és félreérthetetlen ’igen’-t.” Keserűen állapítja meg: a nácizmus feladta az erkölcsi leckét a polgárságnak, és ők elégtelenül feleltek – végül a kommunisták ennek ürügyén ültették őket a vádlottak padjára.

Hogy miért nem mondatott ki ez a „nem,” arra részben maga Márai ad választ. A hatalom és egyes csoportok számára nem talál mentséget a felsorolt vétkek alól, de itt mentesíti a társadalom nagy részét, leszűkítve a tettesek és együttműködők körét: „Tudom, hogy mindarra, amit a magyar társadalom egyes csoportjai ez években a magyar zsidóság, majd később az újvidéki szerbek, Ukrajnában egyes szadista osztagparancsnokok a zsidó munkaszolgálatosok és a lakosság ellen, s végül a magyarság egésze, önmaguk ellen elkövettek: nincs mentség. Mindezért viselnünk kell a felelősséget, azok helyett és nevében is, akik valóban bűnösök voltak: néhány korrupt, rövidlátó és karrierhajhászó, szószátyár politikus, a régi hadsereg fegyelmezett, emberiesebb szellemét már nem ismerő, a Gömbös-korszak zupásőrmesteri hadfiasságának és nyegle, törtető becsvágyának szellemében nevelt új tisztikar, az elmulasztott földbirtokreform bástyája mögött felépült, a ’szegedi gondolat’ neobarokk fasizmusának igéi szerint szervezett hivatalnokság s a trianoni Magyarország keretei között helyét szűkösnek találó ’keresztény’ értelmiség rosszhiszemű, kapzsi összjátéka múlhatatlanul felidézte ezt a bűnös tragédiát.”

Kutatva a jelenségek okait, Márai a trianoni döntés következményeit is sorra veszi. Az érthető, hogy e témához nem tud elfogulatlanul közelíteni, és kassai polgárként nosztalgiával, fájdalommal tekint vissza a régi Magyarországra. Számára is traumát jelentett, hogy szülőföldje, -városa idegen államhoz került, és egyben elveszett a felvidéki, erdélyi, délvidéki városok szellemi teljesítményt értékelő polgári rétege is. E tényből fakadhatnak keserű ítéletet hordozó sorai a trianoni Magyarországon élőkről és a „pesti bugrisságról”, tagadva ezek elkötelezettségét a nemzet szellemiségéhez: „A Duna–Tisza közti zsírosparaszt, a dzsentri, a pesti ügynökölő, kereskedő polgárság zöme nem tartott őszinte kapcsolatot a magyar műveltség ügyével…” De revíziós vágyai nem teszik elvakulttá, jól látja azt is, hogyan lett a változatlanság hivatkozási alapjává a területelcsatolás: a szociális és demokratikus fejlődés elodázásának okaként hivatkoztak a hatalmon levők arra, hogy a veszteségek miatt nincs mód a helyzet javítására.

A nemzetiségi tematikát az író szász gyökerei miatt meg sem kerülhetné, hiszen példaértékűnek tartja saját családja és ő maga magyarrá válását nyelvében, identitásában. Véleményét láthatóan befolyásolják kötődései, például tévesen az ország lakossága kétharmadának elveszítéséről ír, holott 57 százaléka került az új határokon túlra (és ennek a népességnek közel 70 százaléka nem magyar volt). Tagadja a „nemzetiségi elnyomás” meglétét – azon az alapon, hogy a történelmi Magyarországon osztályelnyomás valósult meg. Ebben van igazság, csakhogy a kérdés ennél bonyolultabb, mert kétségtelen, hogy a szegényparaszt nemzetiségétől függetlenül volt kiszolgáltatott, de a kisebbségek a népességi arányukhoz mérten nagyobb részét tették ki ennek a rétegnek, mint a magyarok.

Várakozása ellenére Márai öröme nem felhőtlen az első bécsi döntés után: tisztában volt azzal, hogy a változás nem a nagyhatalmak belátásán, hanem a pillanatnyi német–olasz érdekeken múlott, bár azt is joggal jegyzi meg, hogy ezt a lehetőséget semmilyen pártállású kormány nem utasíthatta volna vissza. Csökkentették lelkesedését a szülővárosába való visszatérésének körülményei is: a hadsereget kísérve tartott Kassára, és egy „gömbösi szellemben” nevelt tiszt katonai alakzatban, díszlépésben vonultatta be a civileket is a városba. Ez a réteg, ez a mentalitás idegen volt még számára is, aki az anyaországból érkezett vissza, így tiszában volt azzal, hogy a helyi lakosság számára még inkább az: „Nagyon rövid idő múltán a város őslakosai is úgy érezték és ki is mondták, hogy az a Magyarország, amelyhez most hazatértek, nem egyezik a régi hazáról őrzött emlékképpel.” A nemzethez tartozás tudata kevésnek bizonyult, mert a felvidéki magyarok kisebbségi létben, de megismertek egy demokratikusabb életformát, az anyaországból érkezettek között pedig volt, aki ott döbbent rá, hogy az itthoni társadalmi rend felett eljárt az idő. Márainak különösen az fájt, hogy a katonai közigazgatás úgy rendezkedett be, „mintha nem is haza, egy magas műveltségű, urbánus, a demokrácia alapfogalmaival már megismerkedett magyar közösség életébe térne meg, hanem valamilyen gyarmati területre, ahol korbáccsal, pálinkával és kereszttel kell a bennszülötteket móresre tanítani.” A fentieket tipikus példával illusztrálja: „…egy részeg fiatal tiszt mámoros, hazafias indulatában meg akarta pofozni a szálloda öreg portását, aki – az italos hadfi szerint – ’megsértette őt’, ’nem köszönt tisztességgel’, ’szemtelenül válaszolgatott’ stb. ’Majd megtanítlak én téged demokráciára!’ üvöltözte, boros csuklások közepette, a fiatal katonatiszt.” Nem lett sokkal különb a polgári közigazgatás rendszere sem, erről Márai mellett – éppen rá hivatkozva – megemlékezik Kovács Endre, valamint Reviczky Imre, Kádár Gyula, Újpétery Elemér is.

Kitekintve a háborús politika színterére, saját kortársi vakságának-gyanútlanságának felismerése nem akadályozza az írót abban, hogy a politikusokon számon kérje a jövőbelátás képességét. Szarkasztikus megjegyzéssel illeti halogató politikájukat – tán arra vártak, hogy csoda történik, és Hitlert megüti a guta – de azt az inkább igaznak tűnő megjegyzést is hozzáteszi, hogy az idő hozza majd el azt a pillanatot, amikor már nem lehet a döntést halogatni: „A nagy emberi tragédiáknak van valamilyen belső menetrendjük, melyet nem lehet megváltoztatni: meg kell várni, amíg minden megtörténik, és az elkerülhetetlen bekövetkezik, és akkor, egy pillanattal sem elébb, lehet cselekedni.” Egyedüliként Churchillt említi, mint aki felismerte a pillanat jelentőségét és azt, hogy a halogatás értelmetlen – a náci Németország terjeszkedése folytatódni fog, és hiábavaló abban reménykedni, hogy a bolsevizmus legyőzésének eszköze lehet: „az ördögöt nem lehet Belzebubbal kiűzni” – idézi a „parasztigazságot”. Máraival együtt számosan tették fel azóta is a kérdést: meg lehetett volna-e előzni a háborút, ha gátat vetnek Hitler fokozódó igényeinek?  Képes lett volna-e Churchill, ha már a hatalom birtokában, és nem ellenzékből fogalmazza meg figyelmeztetéseit, megelőző lépéseket tenni, vagy így kellett történnie mindennek? Hol a határ a felelősségben, milyen mértékig hárítható át Hitler habozó ellenfeleire? Az író felteheti ezt a kérdést – a történész nem.

Márai legtöbb „elírása” az 1941-es év kapcsán fedezhető fel a szövegben. Teleki Pált többször, kellő tisztelettel említi, de haláláról téves képet alkot: öngyilkosságát azzal okolja meg, hogy a német hadsereg a kormány tudta nélkül lépte át a magyar határt a Jugoszlávia elleni támadáshoz. Ez azonban nem így volt, és a Délvidék visszacsatolása kapcsán tévesen állapítja meg azt is, hogy „legalább a magunk erejével, harcok árán szereztük vissza,” mert bár a helyi lakossággal voltak fegyveres összecsapások, a jugoszláv hadsereggel a bevonuló magyar alakulatok már nem találkoztak.

A hadba lépés körülményeinek leírása ugyancsak vitatható, de nem feltételezhetjük, hogy az ország lakossága erről elegendő információval rendelkezett. Csak annyit tudhattak, amennyit közöltek velük, később pedig szárnyra kaptak különböző elképzelések, melyek nem mindegyike felelt meg a valóságnak. A háborús szerepvállalás kapcsán az író megidézi 1941 nyarát, amikor Bárdossy László miniszterelnök bejelentette, hogy Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, mégpedig vélekedése szerint kizárólag saját akaratából, törvénysértő módon, kész tények elé állítva az országgyűlést. Ám azt is hozzáfűzi: „Amely bizonyosan német parancsra történt.” Ma már tudjuk, hogy Bárdossyt a kormányzó állította kész tények elé, aki a Honvéd Vezérkar főnökétől kapott tájékoztatás alapján szovjet támadásként értékelte a kassai bombázást (aminek említését a kassai író következetesen elkerüli), és élve a kormányzói jogkör biztosította lehetőséggel (1920:XVII. tc.) elrendelte a magyar haderő határon túli, fegyveres részvételét a Szovjetunió elleni német támadásban. Másnap a minisztertanács hozzájárulásával a hadiállapot beálltának a bejelentése történt meg, és ezt néhány nappal később az országgyűlés mindkét háza támogatta, így a döntés minden formai kritériumnak megfelelt. A Márai által is említett távirat ismeretének – melyben a moszkvai magyar követ Molotov külügyi népbiztosnak az üzenetét közvetítette, benne a szovjet állásponttal: nem akarnak Magyarországgal is hadiállapotba kerülni – azért nem volt jelentősége, mert a magyar politikai és katonai vezetés casus bellinek tekintette Kassa – valóban sok áldozattal járó – bombázását, és német nyomás nélkül döntött a hadba lépésről.

A kivégzett Bárdossy László volt miniszterelnök, 1946. január 10. (Forrás: mek.oszk.hu)

„Mintha egy társadalom hirtelen eszét vesztette volna…” – írja Márai, visszaadva a háborús hangulatot. Vélekedése szerint a magyar hivatalnoki és katonatiszti kar („a ’polgárinak’ nevezett társadalom”) vakon hitt a német győzelemben – és neki az a legnagyobb büntetés, hogy közéjük tartozik, s velük együtt bűnhődik majd ezért. Az író helyzetelemzésében éppen azt a lehetőséget veti fel kívánatos alternatívaként, ami valójában történt: Németország a Szovjetunió elleni támadás után egyedül a gazdasági megállapodások teljesítését várta el Magyarországtól, ekkor még nem tartottak igényt fegyveres szerepvállalásra. 1942 januárjában azonban Hitler már valóban követelte a nagyobb arányú részvételt, és ezt az önkéntes hadba lépés után nem utasíthatták el. Téves tehát az a megközelítés, hogy az ország nem alkotmányos akarattal vett részt a háborúban, hanem német kényszernek engedelmeskedett, és az is, hogy magyar részről egyedül Bárdossy miniszterelnök felelőssége állapítható meg, mert ebben a felelősségben osztozik vele a kormányzó és a magyar politikai és katonai elit is. A magyar háborús szerepvállalásnak ezen interpretációja azonban jól ismert, gyökerei 1944-ig nyúlnak vissza. A vereség árnyékában kezdett kirajzolódni, a felelősség áthárításának a céljából, és a propaganda sikerességét bizonyítja, hogy az emigránsok körében is gyökeret vert.

Márai nem ejt szót az államfőről, aki egy határokon túli katonai szerepvállalás esetében a döntést valójában meghozhatta, és nem esik szó róla a német megszállás és a magyar zsidóság deportálásának tárgyalásakor sem. A kormányzót csak néhány alkalommal nevesíti a kötetben, ám ezen említések nem arról árulkodnak, hogy az íróra az a kritikátlan tisztelet lett volna jellemző, mint némely kortársára, aki szerette volna a napi politizálás mocsarából kiemelni Horthy alakját. De az a vehemens bírálat sem jelenik meg nála, amit egyes emigráns szerzők (mint Barcza György, Fenyő Miksa, Kovács Imre) vetítenek elénk, kérlelhetetlenül elítélő képet alkotva Horthyról (szándékosan nem az itthoni, hatvanas-hetvenes évekbeli, ideológiai alapú, „kötelezően” negatív véleményekre hivatkozom).

Márai közvetett módon bírálja a kormányzó személyét: minden, a politikai-társadalmi berendezkedésre és a történtekre vonatkozó kritikus megjegyzése egyben az államfő működésének kritikája is. Egy memoárban nemcsak az a fontos, amiről szó esik – az is, amiről alig, vagy csak burkoltan, áttételesen ír a szerző. A hiány tehát, amit Horthy mellőzése jelent, csak látszólagos. A korszak jellemzésére használt „a királytalan királyság fellengzős panoptikuma” kifejezés például a földkérdés megoldatlanságával kapcsolatban íródik le, és más szöveghelyen is felbukkannak hasonló fordulatok. Ahol említi, ott az alakjához fűződő legendák is megjelennek – Kassára „hagyományos fehér lován” érkezett, „németes kiejtéssel, bizonytalanul beszélt magyarul” – utóbbi a fennmaradt hanganyagok alapján igaztalan vád, és mint a leírásból is kiderül, a visszacsatoláskor nem ez volt a legnagyobb baj, hanem annak az avítt rendnek a ráerőltetése a felvidéki magyarságra, amit a kormányzó képviselt. Márai naplóját kell segítségül hívnunk, ha illusztrálni akarjuk, mi volt az író legfőbb elvárása egy államfővel szemben – és mit hiányolhatott Horthy esetében. Ferenc Józsefről írja, hogy bár egy zupás őrmester és egy bécsi házmester stílusában fogalmazott: „És mégis császár. Tudja, hogy uralkodni annyi, mint szolgálni, kötelességet teljesíteni. Vérfagyasztó, kissé virzsíniaszivar-szagú udvariassága mögött megközelíthetetlen. Mindenki tudta a monarchiában [sic!], hogy él egy ember, egyetlenegy, aki soha nem bocsátja meg, ha valaki tisztességtelen cselekedetre vetemedik. Nem volt okos, nem volt művelt; mégis értett, a maga bürokrata módján, az uralkodás művészetéhez. Egyéniség volt, színtelenül is az; s tudta a maga egyéniségéhez igazítani a színes, változó élet esélyeit. Értett az emberekhez: uralkodott.” – még ha utólag könnyebb is higgadt véleményt formálni Ferenc Józsefről, felvetődik a kérdés: írhatta volna ezt Horthyról?

Az államfő szerepének megítélését nehezíti, hogy alakjának felidézésekor általában keveredik az ember és a politikus jellemzése. Sokan nem tudnak mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy az oly sok rokonszenves, tiszteletre méltó tulajdonsággal rendelkező kormányzó hogyan hozhatott végzetesnek bizonyuló politikai döntéseket. Az is kétségtelen, hogy még a Horthyról pozitív véleményt vallók közül is többen – számos jó tulajdonsága mellett – kiemelik befolyásolhatóságának káros következményeit. Meglátásom szerint Márai – annak ellenére, hogy nem mondja ki közvetlenül a kormányzó felelősségét – nem tartozott azok közé, akik szerint Horthy tudta nélkül és/vagy akarata ellenére történtek meg azok a lépések, amelyek következményeként közel egymillió áldozata volt a korabeli Magyarországnak a második világháború időszakában, és százezrek kerültek fogságba. Több szempontból vizsgálja azon társadalmi-politikai viszonyokat, melyek a civileket – legnagyobb számban, az áldozatok felét kitevően az ország zsidó lakosságát – és a hadsereg tagjait érintően ekkora veszteséget jelentettek, de azon lelki deformálódást is számba veszi, ami elvezetett odáig, hogy a magyarok egy része tettessé vagy tettestárssá váljon ezen tragikus eseményekben. Az általa félfasisztának nevezett rendszer kritikája pedig átháramlik annak első emberére is.

***

Hallgatni szerettem volna. Nem írni esszét Márai megszólalásáról, hanem tenni a dolgomat: kutatni, írni, tanítani. De nem tehettem, mert átérzem félelmeit. Elrajzolásai, tévedései könnyen igazíthatók, s történészként ez lehet megtisztelő feladat. Csak félelmeit nem tudom aktualitásukat veszített mentalitástörténeti tényként kezelni. Márai írásának legnagyobb, felbecsülhetetlen erénye, hogy nem elhárítja, hanem felismeri a felelősségét. A polgár, a polgárság – másokkal megosztott – társadalmi felelősségét a történtekben, és azt, hogy ezért nekik éppúgy viselniük kell a következményeket, mint azoknak, akiké a politikai felelősség volt. Ezt figyelembe véve meggondolandó kijelentése: „Ha akad egyszer magyar történetíró, aki az elmúlt emberöltő magyarságának társadalomtörténetét pártatlanul megírja, bonyolult feladat lesz számára, elemezni a ’jobboldaliság’ igazi értelmét.”

Pihurik Judit

Tekintse meg legújabb pályázatunkat!