Egy lépéssel önmaga mögött

Grecsó Krisztián Megyek utánad című új regénye monomániás emlékezetmunkát ígér. A narrátor a főhős szerelmi kapcsolatain keresztül mesél a múltról, hogy végül annak lezárásával egy minden eddiginél boldogabb jövő felé tekintsen.

A háromszáz oldalt is meghaladó kötet nyolc nagyobb fejezetre tagolódik, melyek hét női karakter és a főalak, Daru köré szerveződnek. Az elbeszélő tulajdonképpen a szakításokkal és egymásra találásokkal alkotja meg a regény jól áttekinthető, nem túl szövevényes szövegterét.

„Daru én vagyok. Illetve voltam, húsz évvel ezelőtt. Ma már nem vagyok az. Senki sem hív így, de nem ezen múlik, hogy már nem vagyok. Akár hívhatnának is így, attól még semmi se lenne meg bennem belőle” – olvashatjuk a könyvben.

A Flaubert óta irodalmi közhelyként funkcionáló „Bovaryné én vagyok” formula újraértelmezésének felismerése mellett megidézhetjük a szerző Mellettem elférsz című, 2011-es regényét is. Abban a könyvet bevezető Kassák-idézetek épp ezt az identitás és a múlt közötti, különös viszonyt emelték ki, amely szerint vagy „nincs bennem semmi a múltból”, vagy pedig „a múlt az, ami jelenemet és jövőmet nagyban meghatározza.” Az új kötetben színre vitt szerelmi relációk sem egyetlen dimenzióban zajlanak. Az egyéni sorsokat át- meg átszövik a korábbi generációk, úgymint apák, anyák, nagyszülők döntései, útmutatásai.

Daru kapcsolatainak alakulásában a szülőknek erős befolyása van. Ha hangjukat nem is hallatják, néma szólamukkal tüntetnek valami mellett vagy ellen. Példa erre, amikor Daru nem érti barátnője, Petra édesapjának és édesanyjának tartózkodását, iránta tanúsított szigorúságukat, amíg ki nem derül, hogy a mélyben nagy titok lappang: „Nézi Petra szüleit, most nem törődnek vele, az élő lányukkal sem törődnek. Pedig gyanakodott. Levert, sivár és fájdalmas volt minden szépség náluk. Csak meg kellett volna kérdeznie. És akkor tudta volna, hogy nem vele van baj. Hogy nem ő a kevés. Hogy a szülők minden reggel belehalnak az ébredésbe. Petra előveszi a kiskapát és az egy napig élt, középső nővére sírjához lép. Nincs más tanú. Nincs más tanú a múltra és a jövőre, csak ez a lány. Virágzik vadul az akác, a fehér fürtök hintáznak a szélben. Daru most először nincs zavarban.”

A Megyek utánadra fejlődésregényként is tekinthetünk, ugyanis a kis Daru az óvodából indulva a regény végére a felnőttkor első szakaszának záró fejezetéhez ér. A múltbeli események elrendezése azonban újabb problémát vet fel. A folyamatos időkezelés rendre megszakad, körkörösségbe, ismétlődésbe, legrosszabb esetben egy helyben toporgásba csap át.

„Akkor tizennyolc volt. Most harmincnyolc. Hogy lehet, hogy mindig ugyanaz történik, ugyanott fordul be és ugyanaz jön szembe. És ő mindig ugyanúgy reagál. Milyen szőnyeg alá söpörte be azt a sok mocskot, amit az idő nála hagyott? Miért nem változik, gyarapszik, fogy, miért nem más már legalább egy kicsit?”

Az elbeszélő múltbeli énje iránt tanúsított magatartása nem egyértelmű: hol lojálisnak bizonyul Daru figurájával, hol pedig ostorozza egykori önmagát felelőtlenségéért. Így sok a szenvelgés, a memoárirodalomra jellemző, utólagos mentegetőzés a szövegben. Az elbeszélő Daru belső tudatában igyekszik mélyre ásni, de az önanalízisben épp a szerelmi érzések összetettsége vész el, egyoldalúvá válik megjelenítésük.

A regény női szereplői egytől egyig tetszetős, ám jellemükben voltaképp üres figurák, gondolataikról szinte semmit sem tudunk meg, csakis ami Daru személyiségén keresztül átszüremlik belőlük. Daru pedig nem nevezhető sem éles szemű megfigyelőnek, sem éles eszű mesélőnek. A következő idézet akár a mű szinopszisaként szolgálhatna, s az önkényes, nárcisztikus felhangokat sem nélkülöző gondolatfutam segíthet a cím értelmezésében is:

„Azon a késő délutánon én voltam Daru. Sára meg sem próbált hívni. Sajnáltam magam nagyon. Ültem az üres szobában, és füvet szívtam, sok füvet, egyedül. Bezsongtam, és megint elindultam a jövőbe, jöttem utánam, láttam a zsalukat, melyek elhatárolják a napjaim, ezt a füstös, kénszagú létet, a lábfogókat, tűzlétrákat, láttam és érintettem húsz évre előre mindent, hogy miért és kinek fogok fájdalmat okozni, és miféle lányoktól várom majd, hogy elfelejtsem ezt a sok fájdalmat, amit okoztam. Hogy mennyire korlátolt és ostobán kitaposott sorsot jelöltem ki magamnak, melyet bármikor és bármilyen könnyen föladhatnék, de tiszta fejjel arra sincs erőm, hogy észrevegyem.”

Daru nem tud igazodni a tempóhoz, amelyet az élet diktál. Megkérdőjelezhető az emlékezés hitelessége is, méghozzá az elbizonytalanodó narrátor miatt. Vajon tényleg az történt a valóság terében, amiből a fikció is táplálkozhat, és ami elsőre még nyelvileg olyan tökéletesen megalkothatónak tűnt? Például hirtelen Petra alakja kéredzkedik vissza a cselekménybe, megbontva a harmonikusnak látszó (egy fejezet = egy lány) egységet. Daru lába alól egy pillanat alatt kicsúszik a talaj.

„Kezd az egész helyzet kifordulni. Mintha nem ez a Gábor nevű illető akarná megismerni őt, hanem ő tartana felvilágosító órát Daru életéből, elmondaná, amit Daru nem tud. Mintha Darunak nem lenne köze a saját múltjához. Mert a saját múltja csak részben az övé, a másik részében azoké, akik szerették. És akik szerették, nem voltak mindig őszinték vele, vagy csak ő nem vett észre mindent.”

Az idősíkok látványos egymásra csúsztatásán kívül a helyszínek váltakozása is figyelmet érdemel. Ahol csak teheti, az elbeszélő földrajzi címkékkel ruházza fel (folyó-, utca-, intézmény-, tájegységnév) a településeket, melyek így, közvetett módon azonosíthatóvá válnak, ugyanakkor egyfajta mitikus, időn túli, de legalábbis tágabb perspektívába kerülnek.

A különböző szakításokat végigkísérő elbeszélői és szereplői tekintet megragad, elidőzik egy-egy szomorú képnél, amely vigasztalanná, melankolikussá teszi az alföldi városok hangulatát. Ehhez az atmoszférához szorosan tapadnak a nyolcvanas, kilencvenes évek popkulturális utalásai a The Cure, a Depeche Mode vagy épp Tracy Chapman albumain keresztül.

Gyakori, hogy a szereplők által felidézett múlt, a gyerekkor szinte elérhetetlen távolságra van a jelentől. Ilyenkor szükségszerűnek tűnik a felejtés. Az egykori identitás semmisül meg egy-egy település létezésének megtagadásával.

„Nem említette volna a lánya, hogy ő is abban a faluban nőtt fel, ahol Daru? Gréta a tányérba néz, sötétbarna, szinte fekete haja ráborul, mint egy függöny, aztán szégyenlősen néz föl. Az a falu, mondja magyarázatképpen, nem a valóság. Daru nevet, egyetért, valóban nem a valóság. Mármint neki sem az. Az a falu mese.”

Nehéz átfogó struktúrát találnunk a regényben. Külön-külön a fejezetek megállják a helyüket, hol erősebb, hol gyengébb nyelvi és logikai megformáltsággal, sajnos rengeteg közhelyszerű jelenet kíséretében, ahol bosszantóvá válnak a túlcsorduló érzelmek. Megkockáztatható, hogy az utolsó szerelmi szál – eredeti ötlet híján – kifejezetten elnagyoltra, lektűr jellegűre sikeredett. A regény egészén végigvonuló, nem ritkán modoros, a vágyat és a testi létezést állandóan metaforizáló mondatok egyszer gyönyörködtetik az olvasót, míg máskor a szereplő kiszolgáltatottságának érzékeltetését csupán öncélúan szolgálják.

„Petra visszanéz. Szebb, mint egy terhes angyal. Szebb, mint a teremtés reggele. Sima az arca, nyugodt és lemondó. Hallgat, aztán kinéz az ablakon, ki a letaposott, szomorú viharsarki határra.”

Az olvasó együttérzése folyamatosan növekszik, mígnem fény derül arra, hogy ebbe a kapcsolatrendszerbe átmenetileg akármelyik lány beilleszthető. Ennélfogva a végzetszerű, nagy kijelentések elvesztik hitelességüket. A regénycím így kerül végképp új megvilágításba: a cselekmény megy önmaga kiteljesedése után, az elbeszélő saját, egykori identitása után, a főhős a szerelmei, saját és mások halottai után, a szövevényes kapcsolatrendszerek mikéntjére keresve választ. De minden téren lemarad, egy lépéssel önmaga mögött.

Grecsó Krisztián: Megyek utánad. Magvető, 2014.

Tinkó Máté