„Az emberi lény érdekelt”

Békéscsaba után Szegedet választotta Szilasi László új regénye, A harmadik híd helyszínéül. A könyv személyes élményeken alapul: 2002-ben költöztek Szeged alsóvárosi részébe – mesélte Szilasi László az est kezdetén Darvasi Ferenc szerkesztőnek –, itt ismerte meg Lőrincz Sándor sorsát, aki egy átlagos életvitelből szép lassan csúszott le a hajléktalanságig. „Az foglalkoztatott, hogyan maradt ez az ember életben” – magyarázta az író.

Szilasi nem titkolta, hogy az előző regényhez képest véres verejtékkel született a mű: nem lehet „átvinni” a tapasztalatokat egyik regényből a másikba. Ahogyan Michelangelónak fogalma sem volt a Sixtus kápolnában, hogyan lehet vakolatra festeni, és kazettáról kazettára kellett újra kidolgoznia, ugyanígy van a regényírásnál is: a szakmai tapasztalat nem adódik össze. Az anyaggyűjtés során mindent meg lehet tanulni, aztán jobb mielőbb elfelejteni – idézte fel Szilasi az élményeket, amikor a szegedi hajléktalanok világában kellett elmélyednie. Ezt részben egy felügyelő barátja, részben a hajléktalanokkal foglalkozó szakemberek segítségével tudta megvalósítani.

Bár maga az anyaggyűjtés rettenetes pillanatokat, felismeréseket is tartogatott számára (például a női szálláson tett látogatások), a legfontosabb tanulság – hangsúlyozta Szilasi – az, hogy nincs hajléktalanság; mint mindenütt, itt is csak egyedi történetek léteznek. „Az emberi lény érdekelt, hogy mi történik vele, ha bizonyos körülmények közé kerül” – mondta az író. Vagyis a szociografikus vonatkozásokon túl az a társadalmi jelenség, hogy a nyomorúságra jutottak is potenciális célpontjai lehetnek a közutálatnak.

Darvasi Ferenc Borbély Szilárd Nincstelenek című regényét hozta fel fontos példájaként annak, hogyan lehet leereszkedés és idealisztikus elképzelések erőltetése nélkül beszélni a nyomorról. Szilasi szerint a népi írók, Móricz és a szociográfiák korszaka után hajlamosak vagyunk belerokkanni, ha látunk egy elesett embert. Csakhogy akiket ő megismert, korántsem tragizálják az életüket – számukra ez is egy életforma, és kész. Máig meghaladhatatlan irodalmi mintának Tömörkényt tartja (aki ráadásul szintén a szegedi Gutenberg utcában, az egykori „gettóban” lakott, mint jelenleg Szilasi), az ő „nem leereszkedő, egyenjogúsító részvéte” példaértékű az irodalomban. Már első elbeszélése, a Megöltek egy legényt zseniális mű – hangsúlyozta az író.

Megkerülhetetlen volt a beszélgetésben Békéscsaba és Szeged összehasonlítása, hiszen A szentek hárfája az előbbi, az irodalomban kevésbé feldolgozott helyszínen játszódik, s ennyiben talán könnyebb írói téma, míg A harmadik híd már az alaposan „megírt” Szegedet választotta színteréül. Bár Mórát nagyon nem kedveli – vallotta be Szilasi –, de amikor egy írásában „rekonstrukciós városnak” nevezi Szegedet, az telitalálat. Ezt a várost ugyanis „nem úgy verték szét, mint Békéscsabát”, hanem megmaradt a történelmi városrész, az egységes arculat, állnak még árvíz előtti házak, és sokkal kevesebb a beton. Mindazonáltal Szegedet sokkal kevésbé ismeri, mint szülőhelyét, vallotta meg az író, és az anyaggyűjtés során tett mentőautós utak a hajléktalantelepeken igazi városfelfedező túrák voltak számára. (A kötet belső borítótábláin egy-egy térképet is talál az olvasó.) „Minden városban az idő rétegei az érdekesek”, fogalmazott Szilasi, akinek kedvenc gondolatjátéka a város, amelyben még minden vadonatúj – az is, ami mára történelem lett. Ezért „van mindig elrontva a történelmi regény – magyarázta az író –, hiszen minden korban mindenki az idő csúcsán lovagol diadalittasan. Mindig mi járunk az élen, és ezt 1900-ban is pontosan így érezték az akkor élők.”

A regény középpontjába szándékosan állított egy volt hajléktalant, kulcsfontosságú volt ugyanis, hogy olyan személyt szerepeltessen, aki átélte a megpróbáltatásokat, de már túl van rajta. Darvasi arra is kitért, miért a Kanadából hazatérő volt osztálytárs, és a szintén külföldről, Németországból visszatelepülő nyomozó elbeszéléséből ismerjük meg a főhős történetét, aki viszont alig beszél. A külső szemlélők egyszerűen tisztábban látnak – válaszolta az író, és fel is olvasta a regényből egy volt kanadai emigráns monológját. A kerettörténet egyébként egy osztálytalálkozó 2012 őszén, ennek apropóján bukkannak fel sorra a múltból az emlékek. A találkozó valós élmény, tudtuk meg Szilasitól, mint ahogy az a döbbenetes felismerés is, hogy egykori osztálytársainak kétharmada külföldön él.

Ugyanakkor nem mehetünk el amellett – emlékeztetett Darvasi Ferenc –, hogy a regényben épp a hazatért emigránsok fogalmazzák meg: ott sem jobb. Szilasi némi önfricskával jelezte mosolyogva, rátapintottunk a lényegre. „Itt van a kutya elásva – ott jó, itt nem, és mégis hazajössz”. (Az író egy személyes történetet is megosztott külföldön tanuló lányáról, akinek Franciaországban minden jóban része van, mégis sírva kérte nemrég, hogy autózzanak már el egyszer Szegedről Törökszentmiklósra.) Szilasi szerint a nagy kérdés, hogy a mostani gimnazisták visszajönnek-e majd, vagy nekik már Európa lesz a hazájuk. Saját gimnazista éveire egyébként úgy emlékezett: legboldogabb időszaka volt, és legfőképp tudatosan megélt boldogság – tudta, hogy mindebből egyszer emlék lesz.

A szentek hárfája után nem megkerülhető a kérdés, ebben a regényben mi a szerepe a fiktív vagy módosított helyneveknek, különösen, hogy maga Szeged már „saját nevén” szerepel a műben. Békéscsaba átkeresztelését Árpádharagosra utólag elhibázott írói megoldásnak látja Szilasi. „Szegedet már lelkifurdalás nélkül leírtam” – jegyezte meg, de hogy ebben a műben is keveredik fikció és valóság, arra a közönségből Grecsó Krisztián világított rá egy kérdéssel: hogy is van ez most a valós Szegeden a nem-valós hidakkal? „Az, hogy az a híd beszakadt, engem is nagyon meglepett” – válaszolt Szilasi némi humorral a regény egy fontos mozzanatára utalva. Vagyis, mint hozzátette, szinte spontán formálódtak a keze alatt az események, melyek, ha fiktívek is, mindig kapcsolódik hozzájuk valamilyen múltbéli benyomás, élmény. Szilasinál a személynevek is nagyon egyediek, gyakran utalnak tájegységekre, nemzetiségekre. Így „baráti körben” el is árult egy-két titkot, honnan a különleges nevek (Zsarnóczy, Hodozsó, Steigerwald stb.). Az osztálytársak például édesanyja egykori érettségi tablójáról neveztettek el, kisebb módosításokkal.

És szó esett végül  a címről is, A harmadik híd ugyanis kiadói „nyomásra” született, az író a Hirám hajói címet tervezte eredetileg. Ez a regény egy látomásos leírására utalt volna, melyben megjelennek a Tiszán Hirám hajói, és hozzák az aranyat. A záró felolvasásban azonban egy realistább részlettel repítette el hallgatóságát Szegedre Szilasi László.

Szöveg és fotók: Laik Eszter