A múlt csapdái

Az Irodalmi Jelen történészeket kért fel arra, hogy értékeljék Márai Sándor Hallgatni akartam című művét. Esszésorozatunk negyedik részeként Kiss Zsuzsanna és Rab Virág négykezes írását olvashatják. Lapunk 2014. június 3-án 17 órakor kerekasztal-beszélgetést tart a művel kapcsolatban felmerülő irodalmi, történelmi kérdések megvitatására a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Két történész gondolatai Márai Sándor „Hallgatni akartam” című könyvéhez

Kísérlet és demonstráció

Ez az esszé kísérlet és egyben demonstráció. A kísérlet terepe történelem, irodalom és pszichológia metszéspontjában határozható meg, vagyis interdiszciplináris munka. Demonstráció, mivel az együtt-alkotás és együtt-működés szükségességére akarja felhívni a figyelmet. Ilyen értelemben kissé rendhagyó intellektuális utazásra hívja az olvasót.

Az esszé megírásának feltétele az volt, hogy a szerző(k) a történettudomány eszköztárával közelítsenek Márai Sándor könyvéhez. A „Hallgatni akartam” életrajzi mű, önvallomás, amelyben a szerző a nemzeti múlt egy darabját mutatja be keserű ön- és mi-kritikával. Ez az író dolga. „Az író, a művész éppen úgy ember, mint mindenki más, de […] mégis ők az emberek között azok, akiknek idegrendszere legközvetlenebbül, érzékenyen fogja fel az ember és a világ viszonyának minden változását.”[i] – írja Márai. Vagyis az író, akár egy szeizmográf, a zsigereiben érzi a történelem „történését”. Valószínűleg sok más ember is képes erre, ám  az erre való reflektálás szöveggé formálása már továbbörökített vagy tanulás útján megszerzett képesség. A gondolatok kimondása nagyon fontos. Sokkal fontosabb, mint gondolnánk, ugyanis az a képesség, hogy magunkról mesélni tudunk, az autobiografikus tudat kialakulását segíti. Az a gyermek, felnőtt vagy csoport, amely a hallgatást választja, tulajdonképpen akarva-akaratlan a felejtés útjára lép. A kommunikációs passzivitás tehát megakadályozza az emlékezést, megszakítja azt a kontinuitást, amelyre énünket felépíthetnénk.

A történésztől mint az emlékezés „szakértőjétől” általában azt várják, hogy a múlt objektív valós(s)ágát mutassa be, források alapján alkosson hiteles beszámolót. E feladatuknak, úgy gondoljuk, többségében tisztességgel eleget is tesznek. A társadalomtudományokban megjelenő posztmodern gondolat és később a kvalitatív paradigma azonban arra hívták fel a figyelmet, hogy egy adott eseménynek mindig van legalább egy átélt univerzuma, és ugyanakkor legalább egy vagy több értelmezési kerete. A 20. század története rengeteg olyan szubjektív írásos forrást hagyott az utókorra, melyek feldolgozása a történészekre vár. Ezek az írások azokat az átélt univerzumokat jelentik, melyek a nagy egész darabjait adják, vagyis azokat a pszichés valóságokat tárják elénk, melyek a kortársak észlelését és cselekedeteit meghatározták. E korabeli „szubjektivitások” feltárása mindenképpen több tanulsággal szolgál az utókor számára, mint az archívumok statisztikái. Az emberről szól az embernek, akár az irodalom és a pszichológia; és tegyük hozzá, valójában majd minden tudományos kutatás legfőbb célja ez. A történeti kutatás lényege, hogy bemutassuk, hogyan szövi bele magát az egyén a mindenkori jelenbe. Az ember mindig egy rendszer része, és valójában maga is az. E két rendszer folyamatosan hat egymásra, megszakíthatatlan dialógusban vannak. Vajon mit tudunk mi ezekről a folyamatokról? Van-e sejtésünk a rendszer mélyén ható logikákról, melyek afféle evidenciaként (Foucault kifejezésével) a dolgok „elgondolhatóságának” kereteit szabják meg? Elgondolkodtunk-e azon, hogy a múltképünket vajon mennyire határozza meg a gondolkodás nemzeti kerete, saját jelenünk és saját életünk tapasztalatai? A mindenkori jelen embere saját korszakát gyakran „különlegesnek” gondolja, a múlt eseményeinek kontinuitását alig-alig veszi észre. A történész egyik feladata éppen az, hogy ezeket a folyamatokat feltárja és tudatosítsa, hisz jelenünket csakis a múlt ismeretében érthetjük meg.

Emlékezni tehát – úgy tűnik – nem is olyan egyszerű. A száraz adatok mellett a sok-sok szubjektív valóság vajon hogyan kap teret ebben a megismerési folyamatban? Anélkül, hogy a relativitás (általában tévesen értelmezett) posztmodern útvesztőjébe vesznénk, ezen írás keretében éppen azokra a csapdákra szeretnénk felhívni a figyelmet, melyek az emlékezés útját kísérik, s melyekbe rendszerint bele is sétálunk. A csapdából való kijutásnak két elengedhetetlen feltétele van: az egyik a döntés arról, hogy ki akarunk jutni a kelepcéből, a másik pedig az irány meghatározása, amely – bármerre indulnánk is – végül csakis felfelé lehet. Ezért múlt és jelen fölé emelkedve, most egy történeti meta-perspektívából indulunk, hogy a csoport és az egyén (esetünkben egy író) választásait elemezve a jelenhez térjünk vissza. Márai könyvén és személyiségén keresztül mutatjuk be a választás fontosságátés a döntéssel járófelelősség súlyát.

Múltértelmezésünk csapdáiról - a választott múlt tanulsága

Az emlékezés az egyik legfontosabb pszichés funkciónk. Ha nem emlékeznénk, akkor elveszítenénk az önmagunkról való tudást, hisz a tudat folyamatossága (vagyis annak érzete) csakis az emlékezés által jöhet létre. Ám az, hogy mire emlékszünk és mire nem; illetve amire emlékezünk, arra hogyan emlékezünk, ez már újabb problémát vet fel, mégpedig a múlt konstruáltságának kérdését. A történeti tudás megszerzése a történész részéről folyamatos hermeneutikai munka,  sosem lehet teljesen semleges, hisz nemcsak a történész személyisége van benne, hanem a jelen teljes paradigmarendszere is. Vagyis a múlt, jelen és jövő viszonya sokkal inkább egyfajta holografikus mezőként írható le, ahol az egyik rész a másikba ágyazva rendeződik, és a tér minden szelete az eredeti információ egészét tartalmazza.

Az ember képtelen arra, hogy a múltat teljességében őrizze meg. A velünk és a nem velünk megtörtént eseményekből képtelenek vagyunk mindenre emlékezni. Ahogy Gyáni Gábor írja, a múlt nagyobbik része valójában élettelenül hever előttünk és senki sem birtokolja.[ii] Egyén és közösség ezért leginkább azokat az eseményeket tartja meg emlékezetében, amelyeknek relevanciája van a jelen számára, vagyis a „múltból” választani kell. Bár ami megtörtént, afölött nincs hatalmunk, vagyis nem választás kérdése, ám amit a megtörténtről gondolunk, valójában mindig egyfajta választásból következik. Ahogy egy trauma nem attól válik traumává, mert a borzalom megtörtént, hanem azáltal, amit gondolunk róla; a jelenség értelmezése (attribúció) alakítja traumává. Ez az attribúció pedig ettől a pillanattól kezdve megteremti az esemény pszichés valóságát, és elkezdi alakítani az egyén/csoport észlelését és cselekedeteit. A múlt választhatósága azonban nemcsak a múlt eseményeinek értelmezését jelentheti, hanem új origókat is, egyben történetek szelekcióját. Ez utóbbi legmarkánsabb eseteit példázzák a politikai rendszerváltások. Ez esetben az új rendszer képviselői úgy gondolják és érzik, hogy nyilatkozniuk kell arról, hogy kikkel és mivel vállalnak ideológiai kontinuitást. Ez már a fáraók korában sem volt másképp. Az előző fáraó nevét ugyanis, ha nem tetszett a rendszer, egyszerűen kivésték a közintézmények falából. Vagyis úgy tűnik, itt egy reflektálatlan emberi univerzáliával van dolgunk. A csapdát ez esetben az jelenti, hogy e közösségvállalások kizárólag ideológiai csoportok konstruált múltját jelentik. A „történelmi olló” használata ebből a szempontból teljesen logikus, ám csakis ebből a szempontból. A múlt értelmezésének egyik csapdája, ha azt gondoljuk, hogy ideológiai szempontból homogén közösségekben élünk. E téveszme vezet ahhoz az érveléshez, hogy a közös történetből ki lehet ollózni azokat a részeket, melyek nem illeszthetőek problémamentesen a közösség önmagáról alkotott képébe.  

Márai vallomása erről is szól. Egy emberről, aki visszatekintve átértékeli önmagát, és nyíltan leszámol azokkal az illúziókkal, melyek az Anschluss utáni tíz év politikai történéseit meghatározták. A múlt értelmezésének „nemzeti” és „keresztény” csapdáit mutatja meg kíméletlen, keserű őszinteséggel. Márait akár az a vád is érhetné, hogy nem elég patrióta. Csakhogy ez az ember 1939-ben nemcsak új nevet választott, hanem múltat és sorsközösséget is. Döntést hozott arról, hogy többé nem a magyarországi németekhez, hanem a magyarokhoz tartozónak vallja magát. Persze e döntés perspektíváját meg is fordíthatjuk, hiszen akként is érvelhetünk, hogy Márai mindig is magyar íróként írt és gondolkodott, névmagyarosítása így egy már előzőleg meghozott választás „hitelesítése” volt. Márai azt a közösséget választotta, amellyel sokkal inkább a hely kapcsolta össze, mint apáinak története. Nem tett mást, mint állampolgári jogát gyakorolva, múltat választott. Az ő története bármelyikünk története lehetne, hisz a családunkat (többnyire) nem választjuk, de azt, hogy mely közösség(ek) tagjaként határozzuk meg önmagunkat (nevezzük ezeket Benedict Anderson[iii] fogalmával elképzelt közösségeknek), már igen. A magyarországi németek közül sokan hoztak Máraihoz hasonló döntést vagy épp ennek ellenkezőjét. Ez is közös történetünk része. A társas identitásunk tehát mindig egyfajta választáson alapul.  

Választott szerepek – identitáscsapdák

Önmagunkról való tudásunk és folytonosságunk érzését az identitás fogalmával ragadhatjuk meg. Életünk lényegét adja, hogy kiként, miként határozzuk meg önmagunkat és hogyan reagálunk azokra a mindennapi kihívásokra, melyek e döntésünket kétségbe vonják. Azt a képet ugyanis, amelyet magunkról megalkotunk – akár egyenként, akár csoportként –, nap mint nap fenn kell tartanunk, ha összeomlik, újra kell építenünk. Ezek a mi mindennapi választásaink. E szerepeinkkel együtt olyan tulajdonságokat, érzelmeket, reakció- és gondolkodási módokat is átveszünk, melyek valójában a szerep részei és reflektálatlanok maradnak. Márai írását ebből a szempontból vizsgálva a „Hallgatni akartam” lapjain egy ember identitás-háromszöge rajzolódik ki.

Márai Sándor (Forrás: cultura.hu)

E triangulum első sarokpontja az írói szereppel való azonosulás. Márai számára e szerep különlegességét jelenti, hogy az írónak „előérzetei vannak” (9), zsigereiben érzi a változást és képes arra is, hogy egy „műszer” precizitásával rögzítse észleleteit. Visszatekintve mutatja be, hogyan értékelte át az írói feladatot, és miben látja hivatása igazi lényegét. Kétségbe vonja azt az idealisztikus elképzelést, hogy az író feladata a hősi ellenállás és példamutatás (11) lenne. Az is illúziónak bizonyult számára, hogy íróként égi üzenetet közvetítene az anyanyelvén (23), és hogy az egész nemzet írója lenne (24).

Márai önmeghatározásának második elemét magyarsága jelenti. „Magyar író vagyok”(36) – jelenti ki, és ez hatalmazza fel őt arra, hogy a nemzet történelmének egy darabját megírja, akkor is, ha nem hivatása a történetírás (36), és akkor is, ha e múlt valójában egy választott sorsközösség múltja. A korszak, amelyben élt, már Trianon hagyatékával terhes. E nemzeti trauma következményeképpen Magyarországon megbicsaklott a nemzeti identitás. A társadalom – Bibó kifejezésével – hisztérikus állapotba menekült, és úgy tűnik, ezt a traumát a mai napig sem heverte ki. Márai ennek a világnak a polgára, magyar identitásának válságában már benne van a sokkoló nemzeti trauma is. Számára a magyarság olyan értelmezési keretté rögzült, amely egész életét végigkísérte. Az általa rajzolt tükörben egy magányos „áldozatnemzet”(25) jelenik meg, melynek „gerince [a sok megpróbáltatás miatt] eltört” (26). E kétértelmű megállapítást a passzivitás és a hallgatás kapcsolja össze: A nemzetnek, amely megfáradt a történelem vérzivatarában, úgy tűnik, arra sincs már ereje, hogy a mentális romlást megállítsa. Márai magyarságképében a „finitizmus” sztereotípiái bukkannak fel, noha a tragikus magyarság tana leginkább a népi íróknál jelenik meg a két világháború között. Vagyis a kép, amelyet a magyarságról alkotott, ahogyan ezt a közösséget „elképzelte” (ld. Anderson), jelenének szűrőjévé válik. Számára ez a horgony, melyet addig nem tud eloldani, amíg „az emberek nem valósítják meg a nemzetfölötti társadalmi együttélés eszméit.” (37) Bár tisztában van azzal, hogy „az idő már túlhaladt a nemzetek határsorompói fölött”(36), és komoly kétségei vannak a nemzeti gondolatot illetően, mégsem adhatja fel, mert máskülönben számára „a létezés és a szellemi munka értelmét” vesztené.(37)    

Márai önmeghatározásának harmadik pillérét jelenti a polgári tudat, mely valójában nem választás, hanem születés eredménye. A polgárság a magyar társadalom zsidó, német, skandináv és magyar nemesi származású elemeinek kohéziójából jött létre.[iv] E társadalmi csoport önálló identitást hozott létre, amely számos szubjektív elemből állt, többek között abból a kollektív emlékezeti tartalomból, melynek őrzője sokáig a család volt. A polgárság azonban sohasem volt homogén, tarka életvilágok különültek el benne, és úgy tűnik, soha nem is tudott volna megfelelni azon írói elvárásoknak (a nemzeti kultúra tartópillére), melyek Márai ars poeticájában megjelennek. A polgárság bomlásához hozzájárult a huszadik század harmincas éveitől egyre inkább erősödő (tőkés)polgár-ellenes tendencia, amely 1945 után sem változott, csupán súlypontja helyeződött át a jobboldalról a baloldalra. Márai irodalmi tükrében az „igazi” polgárság Trianon okán elveszett, a „bugris” azonban túlélt. E tartás nélküli réteg, mely képtelen megfelelni annak az elvárásnak, hogy a „nemzet kötőanyagaként” a műveltség terjesztéséről és megtartásáról gondoskodjon, Márai számára örökre elveszett. A Hallgatni akartam olvasásakor azonban az olvasó számára világossá válik, hogy a bukás oka nemcsak az uralkodó politikai rendszerek polgárellenességében keresendő, hanem abban a „bosszúálló” (55), „minőségellenes” (53), „nácibarát” (40, 132) mentalitásban is, mely valójában rendszerektől függetlenül is kezdetét vette a harmincas években. A polgárság, melynek feladata Márai szerint a magyar kultúra megtartása lett volna, nem tudta betölteni ezt a szerepét. „Ebben a tíz évben megszűnt egy életforma és egy műveltség. Ebbe az életformába és műveltségbe születtem, s mikor megtudtam, hogy a polgári életforma az én hazámban nincs többé, különös nyugalmat éreztem.”(7) Márai tehát megkönnyebbült, hiszen a polgárság szerepvesztésével megszűnt az a nyomás is, amely a történelmi szerep betöltésének felelősségéből eredt. Ez volt a „különös nyugalom” oka.

Úgy tűnik, Márai identitás-háromszögének mindhárom szerepe válságba került. Írói létének alapja, a magyar nyelv, Amerikában lényegét veszti: „…tudom – írja –, hogy soha idegen nyelven teljes értékű sort nem tudok leírni.” (37) A polgárság, melyhez társadalmilag tartozott szinte „elolvadt” az Anschluss után, és utolsó „romjait” a szovjet rendszer tüntette el. A reflektált múlt okán pedig a „magyarnak-lenni-öröm” érzése többé nem élhető meg feltétel nélkül. Márai számára ez kétségtelenül többszörös trauma. (Gyermekének elvesztése jelentette azonban minden veszteségének legnagyobbikát. Már apa sem lehetett.) Olyan szerepektől kellett búcsút vennie, amelyekkel korábban teljesen azonosult. Reakciója e veszteségre a gyász. Márai ezzel a vallomással gyászol. A történetet már nem kísérik heves érzelmi reakciók, elfogadja a veszteséget, és szeretetteljes érzésekkel veszi körül az emléket. Ezzel példát mutat a mának; a magyar polgári író példáját.

Különös, hogy az „elvesző” háromszög csapdájából az író lehetőségeit kihasználva nem lép elő MÁRAI SÁNDOR. Az identitásszerepek választása, úgy tűnik, fatális és visszavonhatatlan, nem nyit a „személyfölöttiség” gyógyító lehetősége felé. Bár felvillantja, de nem lép tovább azon értékek irányába, amelyek önmagához, önmagán keresztül pedig az emberekhez vezetnék vissza. Tehetetlenül áll a „nemzeti” gondolat nacionalista túlkapásaival szemben, látja azokat a kényszerpályákat, melyek az országot sorsszerűen sodorják egyik diktatúra hatalma alól a másikba, mégsem változtat.

Márai példája elgondolkodtató a jelen számára is: Vajon (lét)szükséges-e, hogy az író elsődlegesen nép-nemzetben gondolkodjon, s nem bölcsebb-e visszatérni az alanyhoz és az állítmányhoz – ahogy azt Eszterházy tanácsolja.[v] Hiszen e relációban amúgy minden egzakt módon kifejezhető; pontosan meghatározható, hogy ki a cselekvő,és az is, mi a cselekvés tárgya. Ki cselekszik, és ki nem cselekszik. Az ágens lehet rejtett vagy mindenki számára ismert. A hangsúlyokat és a perspektívát bárki megválaszthatja. Ez a nyelv szabadsága. Választhatunk aktív és passzív igenemet. „Az irodalomnak megvan az a lehetősége, hogy akkor is tud beszélni szabadon, mikor nem lehet beszélni szabadon. Pontosan tud hallgatni valamiről, konkrétan valamiről.”[vi] Megtanultunk a sorok között olvasni…

Történelem vagy „megtörténelem”? Kiút a csapdákból

Vajon tényleg vannak-e – Márai szavaival – „mértani haladványok” a történelemben? Vajon a nemzet sorsa alakul, alakítjuk vagy alakítják? A sorsszerűnek tűnő katasztrófák a történész szemével ritkán tekinthetők pusztán véletlenek, külső történések összjátékának. Az Anschluss napja – mely a napló kezdőpontját jelenti – Márai értelmezésében a történelmi idő azon sűrített pillanata, mely „bonyolult tragédiák árán sodorja (…) következményeiben a nemzetet a megsemmisülés szakadékának peremére.”(38) De vajon ez a nap önmagában jelenthette volna a magyar nemzeti „megtörténelem” második világháborús szakaszának eredőjét? Kétségtelen, hogy vannak a történelemben döntő pillanatok, melyek valóban döntésre kényszerítenek. E pillanatok gyakran fel nem ismert csapdája, hogy a nem cselekvés (a hallgatás) is döntés(!), és az is képes új utat nyitni a folyamatok alakulásának.

Osztrák fiatalok fogadják az 1938-as Anschluss során érkező német katonát (Forrás: http://histclo.com)

Márai szerint idegrendszerünk bármily érzékenyen reagáljon is az ember és a körülötte lévő világ rezdüléseire, mégsem vagyunk képesek elkerülni a sorsunkat. Lehetnek megérzéseink, melyek előre jelzik a távolabbi valóságot, ennek ellenére előfordulhat, hogy egy napon arra ébredünk, hogy valami, amiben hittünk, nincs többé. Azzal együtt, hogy megszűnt az az életforma és műveltség, amelybe Márai beleszületett (7.), az „én” is odalett, akit ismert, felnevelt, megalkotott, s akinek létezésében addig hitt. (12) Az író ugyan nem tudta, de szorongásai és félelme révén mégis érzékelte (16,28) azt a változást, amely egy kritikus pillanatba sűrűsödve semmisítette meg az álmokat, s mindazt, amely korábban lehetőséget adott a menekülésre. S minden olyan esetben – mondja, amikor a tények egy tragédiára döbbentenek rá, pánik tör ki rajtunk. Márai nagyon jól látja, hogy a pánikból mindig agresszió lesz, melynek következménye, hogy megtámadjuk önmagunkat vagy másokat (17). 

Az író az ember és világ viszonyát közelről figyelve, a „megtörténelem” igazolásaképpen így fogalmaz: „A nagy emberi tragédiáknak van valamilyen belső menetrendjük, melyet nem lehet megváltoztatni: meg kell várni, amíg  minden megtörténik, és az elkerülhetetlen bekövetkezik, s akkor, egy pillanattal sem elébb, lehet cselekedni.” Miért? Azért, mert „az emberi természet (kiemelés tőlünk K.ZS, R.V.) olyan, hogy amíg nyolcszáz kilométer távolság választ el valakit a valóságtól, hajlandó mindent, a valóságot is ködnek és lidércnek tekinteni. Hitler akkor már egy évtizede valóság volt – minden, amit ez a név jelentett, baljós gőzökkel terjengett az emberi légkörben. De valahol Németországban terjengett, tehát mégsem volt igazi valóság. Féltünk tőle, megvetéssel és szenvedéllyel vitatkoztunk a jelenség igazi értelme felől, figyeltük, hogyan rakja le a tünemény a petéit a társadalmunk táptalajába is, a kispolgárok és a munkások között. De nem hittük, hogy igazán azt is jelentheti egy napon, amitől titokban féltünk. (16,17.) Márai ugyanakkor azt is éles szemmel látja, hogy a folyó időben, akár a „protoplazmában”(32), már benne van minden. A magyar történelmet ugyanis nemcsak az Anschluss alakította, hanem sok egyéb olyan tényező is, amely „addig is volt”(16).

A két világháború közötti európai autoriter rendszerek, bár felszíni ideológiájukban, céljaikban kevéssé hozhatók egységes nevezőre, érzelmi mintázatukban, attitűdjeikben kísértetiesen hasonlítanak egymásra.  A nácizmus alapérzelmei a büszkeség (faji, nemzeti), a dominancia (saját csoport túlértékelése), a „mi”-érzés (saját csoporthoz való erős érzelmi kötődés) és a külső csoportokkal szembeni negatív attitűd.[vii] Ezek az érzelmek nagyon is alkalmasak voltak a tömegek mobilizálására, bűnbakkeresésre, a belső és külső ellenséggel való leszámolásra. A 19. század továbbörökített, háborúban „edzett” nacionalista érzelmi evidenciái észrevétlenül szőtték át nemcsak Németország, hanem az európai kontinens jó néhány országának 20. századi történelmét is. A hitleri propaganda érzelmi világát kevéssé értheti meg az, aki nem ismeri az első világháború propagandatechnikáit és a tömegek érzelemvilágát. Igaza van Márainak abban, hogy az ördögöt nem lehetett Belzebubbal kiűzni (33), hiszen nem lehet egy emberellenes rendszert (bolsevizmus) egy másik emberellenes koncepcióval (nácizmus) legyőzni.

Azok az érzelmi mintázatok, melyek politikai rendszerek és társadalmi csoportok ideológiáját kísérik, nem a semmiből születnek, hanem mindig a múlt történéseire adott reakciókból alakulnak ki. [viii]  Ezeket az érzelmi orientációkat[ix] azért is érdemes figyelemmel kísérnünk, mert az események értelmezésekor egyfajta szűrőként működnek, és behatárolják a fenyegető helyzetekre adható reakciók körét is, vagyis alakítják a jelent. Az érzelmek természetesen szorosan kapcsolódnak bizonyos történelmi eseményekhez is. Ám a közös emlékezés folyamatában néhány esemény „nemzeti evidenciává” alakul, és közben teljesen elveszíti eredeti értelmét, rendszerint heroizálódik vagy szakralizálódik, a közösség pozitív önértékelésének (identitásának) részévé válik.[x] Ez, úgy tűnik, az európai történelem egyik „mértani haladványa”.

A történelmi evidenciák reflektálatlansága Márai naplójában is tetten érhető, hiszen a szöveget figyelmesen olvasva azon történelmi regények érzelmi mintázata köszön vissza, mely a magyar múltat egy dicsőséges rég-múltra és egy ezt követő vereség- és veszteségsorozatra osztja fel.[xi] A nemzeti történelem alakulásáról szóló részben az igék passzívvá válnak: a magyarság megpróbáltatásokon „esett át”, „létszáma leapadt”, „elfáradt”, „tűrt”, „alkudozott” (26). A nemzeti kötőanyag pedig (a polgárság), mely hivatott lett volna a nemzet vezetésére, valójában „hiányzott”(26f). A napló a magyar történelem egy korszakának teljes társadalmi és mentális rajzát adja. Az olvasó számára lépésről lépésre tárul fel a „morbus hungaricus” egyik sarokpontja, az áldozat-konkurenciák kényszerpályás világa. A magyar kommunisták a „re-akció”(41) áldozatainak tekintették magukat, „lelkükben semmivel nem engesztelhető bosszúvággyal és ellenérzéssel mindennel és mindenkivel szemben, aki magyar, hazatértek.” (41f). A kommunisták „kegyetlen, romboló közjátékára” (42) épült rá a „’szegedi gondolat’-nak nevezett neobarokk fasizmus valóban ’reakciós’ uralma.”(42), és ez már az áldozatok bosszúja. „Minden hivatalban, minden foglalkozási ágban akadtak emberek, akik úgy érezték, a zsidóktól elvett vagyonnal és állással kárpótolhatják most már azt, amit a múltban nem tudtak megszerezni, […], s amikor a ’fajvédő’ Magyarországon megcsinálták ennek a véres és gonosz közjátéknak mérlegét, a zsidóságot azonosították a bolsevizmussal. Ez a vád hamis volt, igazságtalan.”(44). Vagyis a nemzeti „megtörténelemről” lassan kiderül, hogy mennyi aktív erő alakította. A Horthy-kor „re-akciósaiból” később a szovjet rendszer áldozatai lettek, és az áldozatok ma újra elégtételt követelnek. A „ki az igazi áldozat” ördögi körének, úgy tűnik, nincs vége.

Az áldozat-konkurenciák jelenségére a külhoni tudomány már az 1990-es évek elején felfigyelt, hisz nem sajátosan magyar jelenségről van szó, hanem az európai térségre jellemző, a kontinens 20. századi történetéből eredő problémáról. [xii] Félő, hogy ezekben a vitákban az áldozatok elveszítik egymással szembeni empátiájukat (ez a pszichológia egyik mértani haladványa), és a hangos vitákban nem vesszük már észre a néma áldozatok fájdalmát. A magyar történelem áldozati csoportjai között ott vannak azok az emberek is, akiket a magyar hatóságok emberei kényszerítettek vagonokba, akiket megfosztottak múltjuktól, jelenüktől és jövőjüktől. A zsidókérdésben a „ki nem mondott ’nem’ helyett a németek kikényszerítették […] a tragikus és félreérthetetlen ’igent’.”(50) Ők a hallgatás áldozatai.

A nemzeti történelem így alakult lépésről lépésre „megtörténelemmé”. A napló minden lapja arról a pszichés mintázattá merevedett passzivitásról szól, mely a magyar történelmi pályát végigkísérte és kísér(t)i még ma is. [xiii] „Mindezért viselnünk kell a felelősséget, azok helyett és nevében is, akik valóban bűnösök voltak.”(50) – írja Márai. De hogyan értelmezhető az egyén és a közösség felelőssége? Mi a kettő egymáshoz való viszonya? Hogyan tudnánk felelősséget vállalni azon tettekért, amelyeket nem mi követtünk el? Az utódok valóban nem tehetnek arról, amit apáik elkövettek;nekik azért kell felelősséget vállalniuk, hogy ezek a borzalmak soha többé ne történhessenek meg. És folytatva a mondatot: hogy abból, ami most is VAN (antiszemitizmus, bűnbakképzés, tettes-áldozatok átörökített csapdái), soha ne állhasson elő az a konstelláció, ami VOLT. Ez pedig csakis akkor lehetséges, ha megértjük, hogy a múltunkat nem ellenségképeink ápolására kell használnunk; hogy a történelem nem évszámok és hozzájuk tartozó események megtanulandó listája, hanem maga az élet. Az élet pedig nem felosztható, sem diszciplinárisan, sem korszakosan: egyszerűen in-dividuális. A közösség (látszólag) osztható és meg-osztható, csakhogy nem tud felelősséget vállalni, hisz nincs tudata. Erre csakis az egyes ember képes, hisz az embernek emberért vállalt felelőssége mindig egyetemes.  

Kiss Zsuzsanna – Rab Virág