Polgár a romokon

Az Irodalmi Jelen történészeket kért fel arra, hogy értékeljék Márai Sándor Hallgatni akartam című művét. Esszésorozatunk negyedik részeként Frank Tibor írását olvashatják. Lapunk 2014. június 3-án 17 órakor kerekasztal-beszélgetést tart a művel kapcsolatban felmerülő irodalmi, történelmi kérdések megvitatására a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

A magyar polgárságot többször elpusztították már. Valahányszor összeszedte magát és felemelte fejét, rögtön lenyakazták. Későn és a leggyakrabban kívülről jött: nem illeszkedett a magyar társadalomfejlődésbe, nem tartották magyarnak, nem szívesen állt be a hierarchiák egyikébe sem, nem szerette a pártoskodást, nem tartozott a végletekhez, művelt volt és a nagyvilághoz kapcsolódott. A lehetőségeihez képest független volt, a magyar világban társtalan, értékrendjében, ítéleteiben, gondolkodásában szuverén.

Márai Sándor most először kiadott, mélyen igaz könyve, a Hallgatni akartam (Márai 2013) egy magyar polgár vallomása az 1938 és 1948 közötti magyar évtizedről, egyes szám első személyben, kendőzetlen őszinteséggel, mély keserűséggel, a társadalmi önvizsgálat kíméletlen igényével. Nyomban 1948. évi kivándorlása után, 1949-50-ben vetette papírra. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Márai valamennyi könyve a magyar polgár önvizsgálata, az írói röntgen-felvételek alapján készített szomorú diagnózis, a tragikus reménytelenség kórrajza. Ide tartozik természetesen mesterműve, az Egy polgár vallomásai, a Föld! Föld!, a Kassai őrjárat, A Garrenek műve (Zendülök, Féltékenyek, Az idegenek, Sértődöttek / A hang, illetve a Jelvény és jelentés / Utóhang / Sereghajtók), a sokkötetes Napló, de ide sorolom a Csutora című „kutya-regény”-t is, amelyet én az író egyik remekének tartok. Márai itt nemcsak a polgárság jelenét, életformáját és mentalitását mutatja be, aprólékos műgonddal, 1928 Karácsonyára meglepetésként hazahozott kiskutyájáról, Csutoráról szólva, de a megsejtett, iszonyatos véget, a polgári osztály elhalását is megelőlegezi és féli.

A lakás közben kibontotta erre az estére a polgári lehetőségek ünnepi teljét: minden a helyén van, mint egy muzeumban, s amig az úr átsiet a szobákon, ujra megejti egy pillanatra az a szédülésszerüen visszatérő révület és csodálkozás, melyet élete formái fölött néha érezni szokott: mintha messze, messze visszafelé az időben mutatnának neki valamit, egy lakást 1928-ból, hogy igy is éltek valaha emberek, tárgyak között, melyeknek mindennapos rendeltetését bonyolult formák és cirádák rejtik el, székek között, melyeknek lábai meglepetésszerüen végződnek oroszlánkarmokban, lámpák között, melyek felfelé hintik a fényt s homályban hagyják azt a szférát, ahol, a mélyben, emberek élnek és látni szeretnének, a szokások, beidegzések és ceremóniák között, melyek leküzdhetetlen makacssággal jutnak állandóan kifejezésre, s valamilyen bonyolult szertartássá avatják a köznapi életet is.

Az írónak az otthon megszokott, ezúttal ünnepi látványáról „az élet e formáinak csökönyös továbbéléséről” „a felcicomázott hulla” jut eszébe, s rajta „a haj és a körmök továbbnövése”. S „mert nem hisz a naptárszerüen bekövetkező forradalomban, inkább csak olyasmire vár, hogy egy napon, jelentéktelen érintésre, porrá omlik mindez, amikor már kiszikkadt az élettartalom e formákból, elillant a tévhit egy kulturából, s ami visszamaradt, csak együgyü tabu és fétis.” Amikor meggyújtja a karácsonyfán a gyertyát, eszébe ötlik, hogy ő maga is csupán egy hagyomány letéteményese, egy szokásrend közvetítője, hiszen „ezt apja is igy csinálta, nagyapja is, a készülődés ceremóniája az ő kezében él tovább, ahogy izekben, szavakban is továbbviszi egy generáció számára a családi szertartásokat, -- mert mi más a vallás és kultúra […], mint az emlékeknek ez apró, beidegzett liturgiái, s családnak, kis közösségeknek ez iratlan tradiciói ételben, viselkedésben, ruházatban, s elfojtásokban, -- […]” „Ez itt egy polgári lakás egyik szobája” – mutatja be otthonát az író Csutorának, a felesége számára újonnan vásárolt kiskutyának (Márai 1932,  54-59).

Ez az otthon a budai Krisztinavárosban, a Vár tövében, a királyi Vár tövében van, a Lógodi utca és a Mikó utca sarkán, egy olyan házban, amely előtt „egy nagyon magasrangu hölgy”, Auguszta főhercegnő, Ferenc József unokája lovagol el naponta, s amelyet Budapest elközelgő ostroma során belövés ér és ez elpusztítja az író otthonát is. Egy útikönyv szerzőjének kérésére (Frank Tibor in Török András, 132-133) egyszer így írtam le ezt a vidéket, a Vérmező szomszédságában, ahol életem első évtizedeiben magam is éltem, egy saroknyira az író házának romjaitól. „1937 körül, amikor az akkor felépült házba a családom beköltözött, jobbára földszintes, vidékies épületek szegélyezték még a Vérmezőt. A csupasz térség katonai gyakorlótérként működött, és legfőbb nevezetessége Auguszta főhercegnő volt, aki budavári palotájából a Tábor utcán délelőttönként idelovagolt. A Mikó utca és a Lógodi utca sarkán lakó Márai Sándor kutyája […] megugatta a fenséges asszonyt.” Innen egy-két háznyira, pár sarokra lakott hosszabb-rövidebb ideig Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Balázs Béla, Fülep Lajos, Schöpflin Aladár, Németh László, Ottlik Géza, később Szalatnai Rezső, Vészi Endre és Garai Gábor is. „A Váraljának ezt a kisvárosias légkörét”, írtam vagy két évtizeddel ezelőtt az írók és a közeg kapcsolatáról,

a vidéken született írók különösen kedvelték. Alighanem szülőföldjük, ifjúságuk városainak, Kassának, Szabadkának, Szekszárdnak, Pozsonynak, Szegednek egykori levegőjét, derűjét, csendjét vélték itt megtalálni, a nagyvárosnak akkor még kies zugában. Ahonnan az 1920-as és 30-as években még szőlőskertekre esett a tekintet, a pincékben must forrt, körbejárt a drótostót és a jeges.

Márai Sándor, teljes nevén márai Grosschmid Sándor Károly Henrik, az 1920-ban Csehszlovákiának ítélt Kassáról költözött Budapestre, s épp a Csutora-könyv születésekor, 1930 körül a Mikó utca és a Lógodi utca sarkára.  „[…] csendes budai utca egyik bérházában laktam, az első emeleten, az ablakok előtt két sor gesztenyefa lombjai zöldelltek…” (Márai 2013, 19). Nekem nem csak a Budapest ostromakor rommá lőtt ház őrizte emlékét a sarkon, hanem a minálunk – mint szinte minden polgári otthonban – a könyvespolcokon sorakozó, Révai kiadású, fehéres vászonkötésű Márai-könyvek imponáló sora is. Ezek a polgári otthonok a maguk két vagy három szoba halljával és cselédszobájával, balkonjaikkal és összkomfortjukkal, zongorájukkal és könyvespolcaikkal szinte egyformák voltak, és nagyban hasonlítottak az övére. A Krisztina-városi, Vár-aljai ún. „úri, keresztény középosztály” képviselőinek jellegzetes, konzervatív értékrendjéhez és a boldog békeidők maradványaihoz mindenáron ragaszkodó világa volt ez, ahogyan az Új-Lipótvárosban ugyanennek a polgári osztálynak inkább a zsidó képviselői laktak. Budapest egyes kerületeit más-más társadalmi rétegek lakták, egymástól meglehetősen merev földrajzi és társadalmi határokkal elválasztva. Márai Sándor ott lakott, ahová társadalmi értelemben tartozott: a budai polgárság negyedében, s a polgár életformáját élte. Magyar polgár volt, a magyar polgárság írója, és magyar polgárként élt Kassán is, Budapesten is, a Nápoly melletti Posillipoban is, a kaliforniai San Diegoban is. De nem voltak illúziói: „A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek […].”(Képek és tények, 57).

Az Egy polgár vallomásai befejezéséül szánt, demost először kiadott, harmadik, befejező kötete, a (Márai könyvének első szavaiból vett) Hallgatni akartam címmel megjelentetett könyv részben a magyar polgárság egykori felemelkedésének, de még inkább – az író szerint – 1938 és 1948 közötti bukásának krónikája, orvosi látleletként felvett, fölényes pontossággal megírt kórtörténete, az elhullás korábbi és egykorú okainak Máraitól megszokottan szenvtelen, de annál fájdalmasabb szemléje. 

Márai tétele és ítélete szerint a polgárság ― műveltség. A könyv ismételten meghatározza a polgári műveltség, s ezen keresztül a polgárság mibenlétét. A polgárság szerinte „meglehetősen zavaros, összetett társadalmi réteg, amelyhez éppen úgy hozzá tartozott a nyugdíjas ezredesnéből trafikosnak lecsúszott ’úriember’ özvegye, mint az állatorvos, az ügyvéd, a segédekkel dolgozó villanyszerelő, a miniszteri tanácsos, az aktív őrnagy, a postafelügyelő vagy a sintértelep vezetője…” (Márai 2013, 40).  Márai hozzátette: „Azon a napon amikor Hitler bevonult Bécsbe, a magyar polgári társadalom nagy többsége rokonszenvezett a nemzetiszocialista eszmékkel. … az, akit Magyarországon ’nadrágos ember’-nek neveztek, nagy többségében, nyíltan vagy titokban – ebben az időben már inkább nyíltan – nácibarátnak vallotta magát.” (Márai 2013, 38 és 40) Felfogása szerint a polgárság vége az Anschluß napján kezdődött. „Azt hiszem, most már mindenki tudja, hogy azon a napon omlott össze sok minden, ami a régi Európából megmaradt. … Ebben a tíz évben nem csak országok szűntek meg, bomlottak fel, trónok és hatalmi rendszerek semmisültek meg. Ebben a tíz évben megszűnt egy életforma és egy műveltség. Ebbe az életformába és műveltségbe születtem…” (Márai 2013, 7). „[…] azt […] hittem, hogy egy osztályhoz és egy műveltséghez tartozom, s ennek az osztálynak és műveltségnek biztos alapzata van.” (Márai 2013, 21) Világos képet ad a polgárság és a szellemi élet kapcsolatáról: „… a polgárság, különösen a felvidéki és az erdélyi polgárság s a vidéki zsidóság őszinte hittel, áldozatkészséggel fordult minden magyar szellemi teljesítmény felé. Mikor az első világháború után az ezeréves ország testéről a trianoni békeszerződés lehasította az erdélyi és a felvidéki területeket, éppen az a műveltséghordozó társadalmi osztály vált ki a nemzeti élet együtteséből – egy osztály, amelynek tradíciója és öntudata volt szerepéről, tudott arról, hogy ő hivatott hívni, éltetni, pártolni a magyar kultúrát.” (Márai 2013, 23-4) Márai mindjárt ellenpontozza is az elszakított részek és a magyar vidék polgárságáról adott, talán kissé túláltalánosító képét, amikor lesújtó véleményt mond a „pesti polgárról,” erről a „sokfelől bevándorolt, zsidóból, svábból összekevert bugrisságról”, amely „inkább csak azt a felületes, kávéházakban, körúti újságokban és könnyű múzsahajlékokban kivirágzott pesti szellemiséget pártolta, amelynek kevés köze volt a nemzet szelleméhez.” (Márai 2013, 24)

A Nyugathoz képesti műveltségbeli lemaradásért Márai a török hódoltság pusztító hatását okolja, amely után „egyszerűen hiányzott az a nemzeti kötőanyag, a társadalom mély és eleven tartalékaiból sarjadó tápanyag, a polgárság, amely a szerepét betöltött rendiség után hivatott volt átvenni a nemzet vezetését.” (Márai 2013, 26-7). Az elcsatolt országrészekben kialakult polgárság konstruktív, pozitív szerepét is a törökkel magyarázza: „Csak a Felvidéken és Erdélyben, amelyet nagy egészében megkímélt a török hódítás, fejlődhetett igazi, a fogalom nyugati értelmében társadalmi erőt jelentő polgári réteg.” (Márai 2013, 27) Márai szerint „A magyar polgári osztály a társadalmi szerepváltás, a múlt század közepi átalakulás pillanatától teljesítette a magyar műveltséggel szemben kötelességét. Nem rajta múlott – és nem is az irodalmon --, hogy a műveltség nagyjából egy osztály előjoga és élménye maradt.” (Márai 2013, 25)

Márai polgári öntudata szilárdan megalapozott értékvilágra épült. Az író polgári feladattudattal, „életmódszerű rendtartással” (Márai 2013, 21) dolgozott: minden nap megírt egy oldalt (akárcsak nagy példaképe, Thomas Mann, aki azonban napi kettőt írt). Ez a fegyelmezett alkotó csalódott és elkeseredett bírálatát adta az 1938 és 1948 közötti sötét magyar évtizednek és az ahhoz vezető útnak.  Amennyire egy ilyen nagy esszé lehetővé tette, módszeresen igyekezett feltárni a magyar társadalom katasztrófájának gyökereit, s megpróbálta felfedni, hogy ’hol tévesztett utat’ a magyar polgárság, s hogyan következhetett be egy ilyen – valaha értékes, értéket hordozó – társadalmi osztály szétesése és tragédiája. Mint „polgári kortárs” felelősséget érzett a saját osztálya úttévesztéséért, amelynek kezdeteit a feudális magyar társadalom ’úr és cseléd’ szerkezetében és ennek 20. századi továbbélésében látta, de számot vetett a polgárságot ért támadások sorozatával is, és önkímélet nélkül nézett szembe az ”életre-halálra támadott”, mert  „zsidó”, „életképtelen”, „here” osztállyal, amely ”a totalitárius rendszerek szóvivőinek szemében az ősellenség” volt avagy azzá lett (Márai 2013, 113-126). A polgárság ellenes támadások szemléje a kötet egyik legmarkánsabb, leginkább gondolatébresztő része, amely világossá teszi, hogy ez a társadalmi osztály a jobb és a baloldalt egyaránt irritálta, mindenfelől a pusztulását írták elő.

Márai régi-új könyve más társadalmi osztályokról is pontos, sokszor kíméletlenül támadó képet fest. A Várban tett sétáinak leírása az ott lakó arisztokrácia és pénzvilág életformájának és életérzésének szarkasztikus bírálata, amelyet a Bástyasétányon, Csutora kutyájával tett séta inspirál és tesz egyszerre nagyon szubjektív és nagyon objektív társadalomrajzzá, amelyet át- meg átszínez az önbírálat is (Márai 2013, 63-69). Ez a vári séta a polgárság talán idealizált, de mindenképpen megélt és megszenvedett valóságának kontrasztját adja, az erősen és elavultan hierarchikus magyar társadalom bukásra ítélt figuráinak kíméletlen leképezését. Szervesen egészíti ki e képet a vitézi rend intézményének maró bírálata, a vitézi renddé, amelyben az író egy új, valójában katonai nemesség létrehozásának csődös kísérletét látja, a Horthy-rendszer egyik nagy kudarcát. „Aki vitéz vagy vitéz leszármazottja, az ország belső, valóságos hatalmi köreihez tartozik: ez volt az általános felfogás, és az érdekeltek mind mohóbban, mind kapzsibban kihasználták e felfogás előnyeit. A gyakorlatban tehát a vitézi cím gyorsan elvesztette minden erkölcsi értékét.” (Márai 2013, 96-97). Márait különösen felháborította, ahogyan a vitézek „a ’zsidó birtok’-ból ajándékba [kaptak] vitézi telket, tehát potya földbirtokot […]” (Márai 2013, 97). Márai mindezt 1944 nyarán, egy falusi házban olvassa a Vitézek Lapjá-ban, amely oldalakon át közölte „a büszke, önérzetes, hivatalos híradást” ”az égő országban” zajló új honfoglalásról.

Különösen mélyen érintik az írót a társadalomerkölcsi süllyedés szaporodó jelei, jelzései a bécsi döntések nyomán visszafoglalt területeken, így szülővárosában is. E kötet leghosszabban, legrészletesebben a Kassára hazalátogató író megdöbbentő élményeiről tudósít (Márai 2013, 81-99). Elviselhetetlennek érzi, hogy „bennünk volt a hiba, a hazatérőkben. Nagyon rövid idő múltán a város őslakosai is úgy érezték és ki is mondották, hogy az a Magyarország, amelyhez most hazatértek, nem egyezik a régi hazáról őrzött emlékképpel […] Mi, a trianoni Magyarország képviselői, akik most viszontláttuk ezt a földet, megdöbbenve eszmélhettünk reá, hogy a Duna-medencében a mi hazai életformáink, társadalmi berendezkedésünk, világnézetünk felett elhaladt az idő. Nem a régi Magyarországot hoztuk, hanem egy kísértetszerű, eltorzult változatát annak, amire a felvidéki őslakosok emlékeztek.” (Márai 2013, 89-90). Ezekben a mondatokban több van, mint a magyar revízió gyakorlatának keserű bírálata: a csehszlovák tükröt felemelő író ijesztő torzképet lát: ifjúságának, a „boldog békeidők”-nek sokáig dédelgetett emlékképe helyén a két világháború között tönkrement, félresiklott haza szánalmas arcmását.

Különösen szenvedélyes és fájdalmas ítéletet mond Márai Sándor a magyar zsidóság elpusztításáról. Ám ennek az elborzasztó folyamatnak az író egyszerre „két arcát” is látja és rajzolja meg, a szokásos ítélkezések minden egyoldalúságát elutasítva. Világosan látja, hogy „ez a kapzsi zsidógyűlölet természetesen nem egyszerre gyulladt föl; savanyú füstje már évtizedek óta terjengett a magyar életben.” A magyar Holokauszt előtörténetét a Tanácsköztársaságig vezeti vissza, amely után „a zsidóságot azonosították a bolsevizmussal. Ez a vád hamis volt, igazságtalan. A hazai zsidóság nagy többsége ebben az időben is éppen olyan hűséges polgára volt a magyar államnak, mint az idevándorolt svábok, szlovákok, szerbek nagy többsége. … Negyedszázadon át parázslott a magyar életben az a heveny zsidógyűlölet, amely az anschluss napját megelőzően zsidótörvényekben, s e nap után egy eszeveszett és féktelen rabló hadjáratban kapott alakot. … A végső cél a Magyarországi [sic] zsidóság megsemmisítése volt.”

Márai vélekedése és tapasztalata szerint azonban a valóságnak két arca volt. „A valóság másik arca, hogy ilyen feltételek mellett is, még hat éven át – 1944. március 18-ig [sic], amikor a német csapatok megszállták Magyarországot – a magyar zsidóság nagy tömegében sértetlen maradt. A zsidótörvények megalázták emberi méltóságát, alattomosan csorbították állampolgári jogait, korlátozták jövedelmét.” A munkaszolgálatosok közül „nagyon sokan elpusztultak az embertelen bánásmód, a kegyetlen és szadista tisztek és altisztek garázdálkodása következtében. Ez történt és még sok más, személyes és egyéni aljasság, jogtalanság és kegyetlenség is – de ugyanakkor történt az is, hogy a magyar zsidóság, hivatalosan és társadalmi szempontból megalázott és kitaszított réteg, a valóságban megmaradt a nemzeti élet keretein belül állampolgári státuszában.” S az író hozzáteszi: „A zsidótörvényes, a reakciós, a munkaszolgálatos Magyarország ezekben az években – az anschluss napjától a német megszállás napjáig, hat éven át – a környező és a távolabbi államok számára a zsidóság és a politikai menekültek asyluma volt.” Ez Márai Sándor szerint „a másik igazság.”

De mindez kevésnek bizonyult. Az író egyértelmű állásfoglalása szerint a magyar társadalom nem mondott ’nem’-et a zsidóüldözés politikájára és napi praxisára, még ha „a tragikus és félreérthetetlen ’igen’-t” végül a németek kényszerítették is ki. „Mindezért viselnünk kell a felelősséget, azok helyett és nevében is, akik valóban bűnösök voltak.” (Márai 2013, 44-50) Márai Sándor kortársi, írói, emberi tanúságtétele egyensúlyra törekvő, a múlttal őszintén szembenéző és a kézirattárból jókor érkezett hozzászólás napjaink emlékezetpolitikai vitáihoz, a magyar Holokauszt mai megítéléséhez, a nemzeti felelősségvállalás és szembenézés el nem odázható kötelezettségéhez.

Márai most publikált, de – amint azt a közreadó Mészáros Tibor alapos kísérő tanulmányából tudjuk – valójában már 1949-50-ben papírra vetett könyve reveláció minden olvasónak, de különösen az a történész, a korszak Magyarországának társadalomkutatója számára. Egy okos ember, egy tiszta és lelkiismeretes gondolkodó, s egy ritka írásművész tolla nyomán megelevenedik a két világháború közötti magyar társadalom és különösen annak polgári rétege, ez a világháború körüli tragikus évtizedben magától is hanyatló, de egyszersmind ismételten szét is vert szociális képlet. Jászi Oszkárt, Bibó Istvánt, a legjobb magyar szociográfusokat, olykor Szekfű Gyulát és Németh Lászlót idézi fel e nagy magyar író esszéje a magyar polgárság alkonyáról. A társadalmi szétesés és szétveretés tragikus története ebben a kicsiny, alig 150 oldalas kötetben roppant vízióvá szélesedik: a magyar szó emigrációba készülő, s onnan soha vissza nem térő mestere nemcsak saját osztályának lefegyverző önbírálatát adja, de egyszersmind az egész korszak, az úgy nevezett Horthy-korszak átfogó társadalomkritikáját is. Horthyról magáról egyébként kevés szó esik e karcsú kötetben, sokkal inkább Teleki Pálról, Bárdossy Lászlóról, és – mindenki másnál elismerőbben és hosszabban – Bethlen Istvánról.  „Bizonyos, hogy Bethlen István volt az utolsó negyed század egyetlen jelentős, talán egyetlen magyar államférfija. […] Államférfi volt, a ritka értelemben, ahogyan nem véletlen alkalom, politikai vagy történelmi erők játéka osztja ki ezt a szerepet, hanem alkati hivatás. Bethlen volt a ritka emberek egyike, akinek társaságában mindig éreztem, hogy az ’államférfi’ éppen úgy hivatás, mint a művész vagy a tudós.” (Márai 2013, 138). De a Bethlen köréhez közelről kapcsolódó író nem kritikátlan csodálója az egykori miniszterelnöknek, hiszen az „elmulasztotta a nagy pillanatot, amikor a rendi, a feudális Magyarországot át lehetett volna vezetni a demokratikus életformába.” (Márai 2013, 139).

Fájdalmas emlékem, hogy nem kerestem fel, meg sem próbáltam felkeresni ezt a jelentékeny magyar gondolkodót San Diego-i otthonában, amikor kutatóúton a város egyetemi könyvtárában időztem, 1988 nyarán. Talán tudtam volna mondani neki valami vigasztalót: azt hogy évtizedek óta egy sarokra laktam házának romjaitól, hogy szüleimtől megörököltem régi könyveit, hogy mennyire tetszett nekem a Csutora, hogy milyen változások elé nézünk odahaza. Nem hiszem persze, hogy meg tudtam volna menteni a saját fegyverétől, a magára maradt, a világban csalódott mester végső menedékétől. De tartottam tőle, hogy nem enged magához, hogy nem érti meg, mit keresnék nála, hogy elutasít. Néhány hónap múlva végzett magával. Ez sokszor eszembe villan, és ilyenkor mindig bánt a lelkiismeret, hogy meg sem próbáltam ebben megakadályozni. Most, hogy megismertem a Hallgatni akartam címmel nagy sokára kiadott nagyszerű esszékötetét, megértettem: nem tudtam volna.

Frank Tibor

Felhasznált irodalom

Márai Sándor: Hallgatni akartam (Budapest: Helikon, 2013)

Márai Sándor: Csutora (Kutya-regény) (Budapest: Pantheon, é.n. [1932])

Képek és tények Márai Sándor életéről (Budapest: Helikon Kiadó és Petőfi Irodalmi Múzeum, 2006)

Török András: Budapest könyv (3. kiadás, Budapest: Park, 2012)