Irodalmi Jelen

Számvetés a Horthy-korszakkal

2014. május. 28. - 22:27

Az Irodalmi Jelen történészeket kért fel arra, hogy értékeljék Márai Sándor Hallgatni akartam című művét. Esszésorozatunk hatodik részeként Ignácz Károly írását olvashatják. Lapunk 2014. június 3-án 17 órakor kerekasztal-beszélgetést tart a művel kapcsolatban felmerülő irodalmi, történelmi kérdések megvitatására a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Mihez szolgálhat forrásul Márai Sándor Hallgatni akartam című, rövid politikai-történeti esszéje? Szűkebb értelemben véve segítséget nyújthat a történészeknek egy sajátos polgári gondolkodásmód rekonstruálásához és elemzéséhez, ahhoz, hogyan látta és ítélte meg visszatekintve az író hazája, Magyarország sorsát abban az időszakban, amikor ott élt és alkotott. Ebből a szempontból elsősorban arra a korszakra forrás, amikor megszületett a mű, azaz a megírás idejére (1949), különös tekintettel az író új élethelyzetére (kezdődő emigrációs lét). De a korábbi időszak kutatója is találhat bőven érdekességeket a szövegben, ha nemcsak egy sajátos beszédmódnak és elbeszélésnek, hanem történeti elemzésnek is tekinti. Utóbbi esetben nem az előforduló konkrét eseménytörténeti tényekre gondolok, mert azoknál még ott sem árt az óvatosság, ahol a szerző saját, személyes életéről ír; és nem is az író korábbi, más stílusú művében, az Egy polgár vallomásaiban található részletes társadalomtörténeti leírásokra, amelyek ebből a szövegéből szinte teljesen hiányoznak. A Hallgatni akartam – alig pár évvel az események után – olyan gondolatgazdag értékelést ad egy letűnt korszakról, amely, ha akkor megjelenhetett volna egy szabad Magyarországon, jelentős hatást gyakorolhatott volna a múltról való közéleti-értelmiségi gondolkodásra, vitára. Erre, mint tudjuk, nem volt esély; és bár a jelen történésze már sokkal nagyobb rálátással és több információval rendelkezik, a megkésve nyilvánosság elé jutott írás jó lehetőséget kínál a múlt fontos kérdéseinek át- vagy újragondolására.

Mely időszakról is szól pontosan ez az esszé? Első megközelítésben egy tragikus évtizedről 1938 és 1948 között, az Anschluss korszakfordulóként szimbolizált napjától az író emigrálásáig. (Utóbbi, bár Márai így nem említi, szintén egyfajta korszakhatár: akkoriban ért véget az az „ideiglenes” rövid időszak, amikor még a demokratikus kísérlet egyre gyengülő és a szovjetizálás egyre erősödő folyamata egyszerre volt jelen Magyarországon.) Ennek az évtizednek a „története” a humanista polgári életforma és műveltség megszűnése, pontosabban megszüntetése: „A »burzsoá« fogalma ez évtizedben gyalázkodó gúnynévvé változott, a »polgár« csatakiáltás volt, amely hadisorba állított mindenkit, aki jobb- és baloldali lobogók alatt nemcsak a tőkés termelési rend, hanem minden felett a polgári szabadságeszmékben társadalmi alakot öltött humanista gondolatvilág ellen fellázadt. Meg kellett tudnom egy napon, hogy ebben a forradalmi világban éppen nekem, a megvetett polgárnak »szerepem« van: az a humanista gondolatvilág, melynek szellemében nevelkedtem, melynek műveltségében és életformájában éltem […]: a totalitárius rendszerek szóvivőinek szemében az ősellenség.” (121.) A szerző személyes sorsa – a népszerű, megbecsült és jómódban élő író hogyan veszti el szinte mindenét és válik emigránssá – szorosan összefonódik „osztályáéval”; és mindez számvetésre készteti: milyen hivatása volt, van és lesz a fenti polgárságnak Európában? A történetfilozófiai elmélkedés horizontja kitágul, a középkortól a jelenen át a jövőig, e polgári réteg bizonytalanul remélt, új feladatának felvázolásáig. Ugyanakkor a fenti általános, nagy ívű fejtegetésen túl mégsem igazán ez a könyv fő témája, sokkal inkább az 1938 és 1944 közötti évek és annak kapcsán az egész Horthy-korszak. És bár összekapcsolható az író Föld, föld!… címmel már korábban megjelent, az 1944 és 1948 közötti eseményeket tárgyaló esszéjével, mint annak egyfajta bevezetője, a két mű között jól látható különbség van stílusukban, személyességükben és megszerkesztettségükben. Az egész évtizedet, annak sokféle történetét egy egységes nagy elbeszélésbe rendező mű végül is nem született meg, de maga a kísérlet ma is inspiráló lehet olyan társadalomtörténeti munkák megírására, amelyek átlépnek a hagyományos nagy politikatörténeti korszakhatárokon, esetünkben az 1944/1945-ösön.

A töredékes, lényegében befejezetlen Hallgatni akartam mozaikos gondolatmenetei tehát arra keresik a választ, hogy jutott el Magyarország az 1944-es katasztrófáig. E történetben Márai a főszerepet a széles értelemben vett „keresztény” polgárságra osztja, amely „meglehetősen zavaros, összetett társadalmi réteg, amelyhez éppen úgy hozzátartozott a nyugdíjas ezredesnéből trafikosnak lecsúszott »úriember« özvegye, mint az állatorvos, az ügyvéd, a segédekkel dolgozó villanyszerelő, a miniszteri tanácsos, az aktív őrnagy, a postafelügyelő vagy a sintértelep vezetője: az, akit Magyarországon »nadrágos ember«-nek neveztek.” (39–40). Többször felbukkannak az egységesen negatívvá stilizált hivatalnoki, értelmiségi és a „gömbösi szellemben” nevelt katonatiszti rétegek, mint amelyek egyértelmű nácibarátként lelkesedtek Hitler bevonulásáért Bécsbe, pezsgőzéssel ünnepelték a Szovjetunió elleni hadba lépést, és a végsőkig kitartottak Németország mellett. Ők beszéltek, ítéltek és cselekedtek a nemzet nevében, míg az „igazi” nemzet – a parasztság, a munkásság és művelt humanista polgárság – passzívan várta a végzetet. E leírás valós élményekből és tapasztalatokból indul ki, mégis, mint minden nagyfokú általánosítás, leegyszerűsíti a korabeli társadalmi folyamatokat. Márai alig ír „a” parasztságról, és lényegében semmit nem mond „a” munkásságról. Az egyébként idealizált humanista polgárság pedig itt szinte eltűnik a fent leírt keresztény középosztály tengerében, mintha előbbi már jóval 1938 előtt elvesztette volna befolyásoló szerepét Magyarországon. Ezt erősítik azok a leírások is, amelyekben az 1914 előtti világ szintén idealizált képe kerül szembeállításra az 1919 utáni korszakéval.

Mindezért tanulságosabb az a leírás, amely a hátteret, a Horthy-korszak politikai-társadalmi szerkezetét vizsgálva keres magyarázatot a történtekre. Könnyen lehetne vitatni Márai összefoglaló minősítő jelzőit (pl. „neobarokk fasizmus”, amely elsősorban a korabeli szóhasználatokat mutatja), vagy igazságtalannak tartani, ahogy gúnyosan kifigurázza a tekintélyelvűséget („látható volt a királytalan királyság kiskirályainak fellengzős panoptikuma: […] a magyar állami és hivatalos rendtartás különböző, tetszetős egyenruhába bujtatott alkalmazottai […] állongtak a kirakatban, tekintélyt és tiszteletet követelő magatartással, mint a máriapócsi búcsún a fából faragott, tarkára pingált helyi szentek, melyeket áhítattal bámul a hívő tömeg.”) (58.) A lényeget tekintve azonban mindenfajta nosztalgiától vagy apologetikától mentesen, nyíltan kimondja, hogy a rendszerben nem volt demokrácia, nem voltak igazi egyéni jogok és szabadságok; a „viszonylagos sajtószabadságon belül igazi demokratikus nevelő szándék nem érvényesülhetett”. (51.) És ezeken túl valami mélyebbre is rámutat a szerző: az állammal összefonódó nagybirtokrendszer által megszabott társadalmi rendre, amely a függések bonyolult érdekszövetségeivel behálózta az egész országot. Széles tömegek, társadalmi rétegek kötődtek szorosan az államhoz, annak különböző szerveihez és intézményeihez, miközben „a megyei hivatalnok, a jegyző, a csendőr, az állomásfőnök, a bakter, mindenki […] reászorult a környékbeli nagybirtok segítségére és védelmére”. (58.) E hierarchia hátterében ott maradt az úr–cseléd viszony, amely kihatott a társadalmi cselekvések egészére: amíg a nagytömegű cselédség fennmarad, addig még a független polgár, Márai sem lehet egészen szabad. Ezért nevezi az író a magyar élet egyik fő kérdésének a földreformot, és ezért mondja önkritikusan, hogy a polgári irodalomnak egyértelműen és hangosan tiltakoznia kellett volna a megmaradt úr–szolga viszony ellen. (Mindezt úgy, hogy közben a népi írókat elég kemény jelzőkkel és vádakkal illeti elejtett kis megjegyzéseiben. És a földügyben az 1945 és 1948 között történteket jócskán leegyszerűsítve ítéli meg és el.)

Ugyanez a gondolat hatja át a Bethlen Istvánról írt rövid, mégis sokoldalú portréját is. Nemcsak személyes ismeretségük miatt értékeli őt nagyra, hanem miniszterelnöksége eredményei alapján is: ő volt, aki konszolidálta a gazdasági-társadalmi rendet, megerősítette a jogviszonyokat, fejlődést eredményező művelődéspolitikát folytatott, és igyekezett alkotmányosan-parlamentárisan kormányozni. Mindezekért és európai látóköre miatt lényegében a korszak egyetlen államférfijának tartja, aki mégsem tudott felelni az idő nagy kérdéseire. Utóbbit Márai abban látta, hogy Magyarországon 1918–1920-ban megérett az emberi szabadság és egyenlőség eszméje, a földreform gondolata; de a forradalom nemcsak sikertelen, meddő is maradt, mert Bethlen a múlt rendjét hozta vissza: „Nem tudott szabadulni az előítélettől, hogy a nemzet vezetésére igazában csak az ő osztálya, az úri osztály hivatott, nem tudott belenyugodni a földreform szükségességébe”. (142.) Azóta jóval többet tudunk Bethlen életéről és tevékenységéről, az átfogó történészi megítélés mégis szinte ugyanezeket a szempontokat veszi figyelembe: a konszolidáció eredményeit versus a bethleni rendszer sajátos korszerűtlenségét (elsősorban a földkérdés és a nyílt szavazás kapcsán).

Ami viszont új színt adott az 1919 utáni időszaknak, az a „reakció”, azaz a Tanácsköztársaság sokkjára adott válasz volt. Márai érzékelteti, hogyan vált az erre való hivatkozás egyre inkább ürüggyé, és olyan eszközzé, amellyel meg lehetett bélyegezni – a „destruktív” és a „bolsevik” „leleplező” kategóriáival, fogalmaival – a hivatalos, keresztény-nemzeti ideológiával szembenálló politikai-társadalmi ellenfeleket. És így az utóbbiak gondolataival, érveivel már nem is kellett foglalkozni, azokat gondolkodás nélkül el lehetett vetni. „Mindenre, ami e hosszú negyedszázadban Magyarországon nyílt és leplezett jogtalanság, fonák előjog, fejlődésellenes nevelés volt, a kommunista kísérlet alibije adott felhatalmazást.” (43.)

A magyar élet másik fő kérdésének, amely meghatározta a Horthy-korszak folyamatait, Márai Trianont tartotta, amivel megint csak nehéz lenne vitatkozni. Pontos látleletet ad arról, hogy a két világháború között semmilyen igazi „dunai együttműködésre” nem volt esély, mert arra a magyar revíziós politikától függetlenül a szomszédos államok sem törekedtek; és hogy a német segítséggel történt területi visszacsatolások egyszerre voltak visszautasíthatatlanok az adott körülmények között, de egyben a tragikus vég felé is vezettek. A kis könyvének most talán legtöbbet idézet története mégis a felvidéki, kassai „bevonulás”, amely együtt járt az „anyások”, azaz az anyaországból érkező, egyértelműen negatívnak beállított, magát ok nélkül felsőbbrendűnek tartó hivatalnoki és katonatiszti rétegek helyzetbe kerülésével, a már anakronisztikus úr–cseléd és más merev, tekintélyelvű társadalmi viszonyok visszatérésével. Az utóbbi években az új szemléletű társadalomtörténeti kutatások már számos példát adtak arra, hogy a visszacsatolást „örömünnepként” (és a megelőző elszakítást „traumaként”) tételező nagy elbeszélések mögött milyen sokféle, bonyolult, egymásnak is ellentmondó egyéni vagy csoportos megéléstörténetek rejtőznek, és az író által is leírt problémák milyen meghatározó szerepet játszottak a Magyarországhoz visszacsatolt területeken. A Trianon után eltérő helyzetbe és viszonyrendszerbe került közösségek mindennapi tapasztalatai szükségszerűen különbözővé váltak két évtized alatt, így természetes, hogy az „újraegyesítés” számos konfliktussal járt – a magyarországi „anyások” speciális, „gyarmati” hozzáállásának ráerősítő hatása nélkül is. Mindez most valószínűleg Márai elbeszélése nyomán fog nagyobb figyelmet kapni a szélesebb közvéleményben, egyben remélhetőleg erősíteni és inspirálni fogja az ilyen megközelítésű történeti kutatásokat.

A könyv egyik legönkritikusabb része leszámol a világháború alatti Magyarország mint a „béke szigete” korabeli – és még bizony manapság is létező – illúziójával, amelyet az akkor még Budán normális polgári életet élő író maga is osztott. Márai számba veszi, mi mindentől kell(ett) eltekinteni, hogy az 1944 márciusáig tartó időszakot egyfajta békeéletnek lássuk: a háborús törvényektől, az elsötétítésektől, a hadüzenetektől, az orosz frontra küldött magyar hadsereg tevékenységétől és végzetétől, a zsidótörvényektől és a munkaszolgálattól. Egyáltalán, abban a hitben kellett élni, mintha Magyarországnak nem lenne közvetlen köze a háborúhoz. Az író drámai, apokaliptikus képekkel írja le ezt a helyzetet és az utána következő eseményeket: „Már teljesen elmerültünk a háború erkölcsi mocsarában, és a külszín még mindig békés volt; […] A valóságban nem szigeten éltünk, hanem egy fortyogó mocsárban, amelynek alján egy vulkán háborgott. Amikor aztán kitört ez a föld alatti erő, egyszerre nem volt többé »sziget«, és az erjedő mocsár […] elmerült a véres, szennyes szökőárban.” (103.) Hiába volt tehát más országokhoz viszonyítva Magyarországon 1944-ig tényleg békésebb a belső élet, maradt életben a zsidónak minősített magyarok többsége, ha utána ez a „ki- és lemaradás” rövid idő alatt eltűnt: a pusztítás és a népirtás szintje utolérte, sőt bizonyos esetekben meg is haladta más területekét. Mindezt a német megszállás indította el, de nem volt független az utána kialakult helyzettől, a politikai elit bizonyos részének helyén maradásától, azoktól a belső tömegektől, amelyek aktívan vettek részt a kollaborációban és tevékenységükkel gyorsították a zsidók kiirtását, illetve az érdemi ellenállás hiányától, a passzivitástól. Márai fontosnak tartja körbejárni a felelősség kérdéskörét, és ennek kapcsán leginkább a közigazgatás és a társadalomvezetés tevékenységére utal, vagy ahogy máshol, az 1944 végi naplóbejegyzésében szerepel: „S a végső felelősség mégis Horthyé és embereié, akik engedték nőni, tenyészni a szellemet, amelyből mindez kérlelhetetlen végzettel következett.” (Márai Sándor: A teljes napló, 1943–1944. Helikon, Budapest, 2006. 368.) De ha a konkrét történelmi szereplők helyett inkább a folyamatokra és a struktúrákra koncentrálunk, akkor szoros összefüggést találunk a Horthy-korszak sajátos társadalmi-politikai rendszere (amelyre Márai is utal) és a világháború alatt, kiemelten 1944-ben bekövetkező események között.

Visszautalva a mű kiindulópontjára: az Anschluss mint szimbolikus esemény kiválasztása ebből a szempontból is érdekes és találó. Jelzi a korszak fő szereplőjét, a hitleri Németországot, amelynek mozgása meghatározza egész Európa, így Magyarország sorsát is. Mindezt úgy, hogy közben Márai semmit nem tagad le a belső, magyar erők tevékenységéből és felelősségéből. Ez a kíméletlennek szánt számvetés és szembenézés az, ami miatt a szerző nem akarta, hogy ez az írás külföldön megjelenjen, de egyben emiatt érezte saját kötelességének is, hogy ezt megírja, hogy erről ne hallgasson.