A harmadikutas Márai vallomásai

Az Irodalmi Jelen történészeket kért fel arra, hogy értékeljék Márai Sándor Hallgatni akartam című művét. Esszésorozatunk harmadik részeként Bartha Ákos írását olvashatják. Lapunk 2014. június 3-án 17 órakor kerekasztal-beszélgetést tart a művel kapcsolatban felmerülő irodalmi, történelmi kérdések megvitatására a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Őrzök otthon egy kötetet, Márai Sándor Röpirat a nemzetnevelés ügyében című írásának 1942-es kiadását. „A magyarság Európa sorsának intézésébe nem szólhat döntő szóval, de saját sorsának intézése a kezében van.” – olvashatjuk a 36. oldalon. Ehhez nagyapám – aki 1944 márciusában szerezte be a könyvet – az alábbi széljegyzetet írta: „1944. III. havában már nem.” Mindig nyugtalanított a történelem efféle közelsége, a „velünk is megtörtént” banalitása, így ez a kissé kopottas könyvecske jutott eszembe, amikor hírét vettem a Márai-hagyaték kísértésének.Szögezzük le: nem túl elegáns dolog egy – ez esetben szó szerint – korszakos író hagyatékát „a tudomány jelenlegi állásának” nekifeszülve korrektúrázni, még akkor sem, ha Márai több helyütt cinkosan össze is kacsint velünk. Esszém mindenesetre igyekszik kitérni az ideológiai buktatókra, előrebocsátva, hogy társadalomtörténészként a politikatörténet boszorkánykonyhájáról kevesebbet fogyasztottam.

A vállalt feladat nem könnyű. Márai hangsúlyozottan nem történeti értekezést készített, hanem egy kortárs művész – egy kivételesen érzékeny történelmi szenzor – tapasztalatait igyekezett rögzíteni. Szerzőnk valóban kiváló megfigyelő és több szempontból bölcs jós volt, amit jelez, hogy lappangó írásának több „házi feladatához” csak napjainkban látott hozzá a történelemtudomány. Hogy egy példát is említsek, ő már a negyvenes évek végén prognosztizálta, milyen bonyolult feladata lesz a társadalomtörténészeknek pártatlanul elemezni a korabeli „»jobboldaliság« igazi értelmét”, s valóban: e kihívásnak csupán az utóbbi néhány évben tett eleget a szakma.

A két részből álló írás alaptézise szerint 1938 és 1948 közt, a különböző diktatúrák szorításában „megszűnt egy életforma és egy műveltség”, a polgárság, mely teljesítményalapú, értékorientált erkölcsiségével az európai kultúra fő letéteményese a reneszánsz óta. Minden további sor ezt a tételt hivatott alátámasztani, a kísérlet kémcsövébe helyezve szerzőnket, jóllehet Márai – bármily fájó – nem volt polgár a szó társadalom- és gazdaságtörténeti érelmében. E népszerű fogalom alatt ugyanis a piachoz kötött középosztályt (iparosokat, kereskedőket, magántisztviselőket) értjük, miként egyetemi kézikönyvként használatos társadalomtörténeti szintézisünk is megkülönbözteti a polgárságot az „élethivatással” bíró értelmiségi középosztálytól (például az íróktól). Ennek ellenére a két csoport életmódja nagyon sok közös jegyet mutat (mint ahogyan eltérőeket is, gondoljunk csak Thomas Mann Tonio Krögerére), vagyis a Márai által oly sokszor és oly plasztikusan ábrázolt polgári lét valóban tapintható, ám elsősorban viselkedésszociológiai jelenség volt a két világháború közti Magyarországon (is). Ráadásul ehhez a polgári világhoz szerzőnk legalább annyira felemásan viszonyult, mint a parasztságból érkező népi írók a néphez – ám a megsokszorozódó, mozgó identitások szövegkonstruáló, kifinomult tükörjátéka már az irodalmár kollégák terepe.

A mi kiindulópontunk az Anschluss (1938. március 12.), Ausztria Harmadik Birodalom általi bekebelezése. A sorsdöntő márciusi napokhoz Churchill emlékiratainak segítségével, a nagypolitikát megidézve közelít a szerző, sőt mintegy szinekdochészerűen a polgárság megszűnésének sűrűsödési pontjaként tekint erre az eseményre. Érzékelhetően José Ortega y Gasset (l. A tömegek lázadása című művét) és Oswald Spengler (l. A Nyugat alkonyát) szelleme lengi be a változásról és az új korszak kollektív emberéről írt részeket. A folyamat Márainál nem letargikus, hanem egyenesen tragikus; nem véletlen, hogy – Németh Lászlóhoz hasonlóan – a görög műveltségből hozza analógiáit (cserépszavazás, eufória, tragédia). Ennek némiképp ellentmondani látszik állítólagos megkönnyebbülése a honi polgárság megszűnésétől (helyesebb lenne felszámolásról beszélni, hangsúlyozva a tendencia időigényességét), jóllehet az új életforma kialakításában is fontos szerepet szán feltételezett osztályos társainak. De erről majd később.

A lebilincselően olvasmányos szöveg lényegi kérdésekben pontatlan és/vagy következetlen, vélhetően az anyag töredékességéből, torzószerűségéből is adódóan. Márai nagyvonalú állításai mentén évszázadok csúszhatnak össze (így kerül például a svábság a török hódoltság kontextusába), másutt pedig a retorika útvesztőjében találjuk magunkat, mint például az iskoláztatási mobilitás kérdésénél. Eszerint a (nagy)birtokos osztály „még a legutolsó évtizedekben” sem zárta ki a nép „egyetlen fiát sem a művelődési lehetőségekből”  („ez a vád hazugság”), és a munkások és parasztok gyermekei „nagyon sok esetben” továbbtanulhattak, „számtalan” tehetséges és szorgalmas emberrel gazdagítva a társadalmat, ahol „aztán a polgári rendben helyet kaptak”. Szerzőnk ugyanitt elismeri, hogy ez a műveltség mégis a polgárság és az arisztokrácia „írásos előjogok nélkül is kisajátított tulajdona volt”, hiszen „a nagy tömegek nem jutottak az írás-olvasás alapvető ismeretein túl”. Zavarba ejtő a szöveg retorikai megformáltsága, hiszen nem kell a kliometrikus, azaz statisztikai adatokra építő történeti iskola feltétlen hívének lenni, hogy elbizonytalanodjunk a „sok ember”, a „viszonylag jelentős emberréteg”, a „számtalan” tehetség, vagy a „a nagy tömegek” olvasásakor. Ha csak a népi írók többségére gondolunk, meg kell hajolnunk az „optimista Márai” megállapításai előtt, sőt annak utolsó félmondata egy nagyon fontos, sokáig politikai okokból negligált szempontot emel a szakmai párbeszédbe. A régebbi szakirodalom ugyanis megelégedett a népiek „osztályhűségével” („Nem menekülhetsz”), és megfeledkezett arról, ha ugyanők a Magyar Nemzeti Bank sajtóreferenseként dolgoztak, többszobás budai lakást tartottak fenn, elit kávéházakat látogattak, egyszóval polgári életet éltek. Márpedig a „sok” népi tehetség zöme valóban igyekezett integrálódni a polgári társadalomba, noha a folyamat feltárásával még adós a történelemtudomány. Ha viszont a számok nyelvén szeretnénk olvasni – és történészként ez szomorú kötelességünk –, ez a „sok” valójában igen kevés (á la pesszimista Márai): 1930-as adatok szerint ugyanis a közszolgálati és szabadfoglalkozású értelmiségi keresők nem egészen 3%-a jött az agrárszegénységből. Még zavarba ejtőbbek a polgárság művelődésének esélyegyenlőségéről írottak, hiszen Márainak tisztában kellett lennie a numerus clausus gyakorlati következményeivel.

A szerző történetszemlélete sem egyszerű képlet. Érdekes módon úgy mutat több ponton rokon vonásokat a népi mozgalom múltértelmezésével, hogy szinte végig azt a (keresztény-tradicionalista, „idealista”) történetfilozófiai iskolát követi, melyet korábbi műveiből is megismerhettünk, és melynek talán legismertebb mai képviselője John Lukacs (noha ő egy bő fél évszázaddal kitolja az általa csak „újkor”-ként definiált epocha alkonyát). Márai a százötven éves török hódoltságot – hazánkban érthető és bevett módon – „sarcoló, fojtogató, barbár önkényuralomként” értelmezi. A kurrens külföldi szakirodalom ezzel szemben az iszlám terjeszkedésének kultúraformáló erejét hangsúlyozza. A pusztítás következményei főként a Kárpát-medence közepén voltak szembeötlőek, ami egyben a „nemzeti kötőanyagként” definiált polgárság itteni gyengeségét és „torzulását” is eredményezte.

További kapcsolódási pont Márai Budapest-ellenessége, ami azonban nem egyfajta (népi, konzervatív, vagy épp antiszemita) modernitáskritika jegyében fogalmazódott meg, hanem művelődési alapon. Írónk a felvidéki és erdélyi polgárságot, valamint a vidéki zsidóságot tartja a legőszintébb magyar kultúrafogyasztónak. Így került pellengérre a „Duna-Tisza közi zsíros paraszt, a dzsentri, a pesti ügynökölő, kereskedő polgárság zöme”. Végső soron tehát Márait is foglalkoztatja a parasztpolgárosodás (hiánya), ráadásul szóhasználata is emlékeztet helyenként a népiekre. Például, amikor Trianon és a földkérdés kapcsán „sorskérdésekről” értekezik.

A vitézzé avatásra érkező vendégek (Forrás: http://fejer.archivportal.hu)

Alapvető különbség mutatkozik a dualizmus megítélésében, ahol a népiek az elmaradó szociális reformokat és a közjogi kérdések túlreprezentáltságát hangsúlyozták, esetenként egyfajta mentális törést is feltételezve (Németh László). Márai szerint a kiegyezés kora „nem volt hősi korszak, de a békés építés és a művelődés korszaka volt”. Itt mindkét olvasatnak van valóságalapja, mindazonáltal a „boldog békeidők” urbánus polgárosodása mintha hangsúlyosabb lenne a történészek jelenlegi szakmai párbeszédében. Banális okai is lehetnek e tendenciának, hiszen a parasztság időközben felszámolódott, míg a modernizálódás nyomai velünk maradtak (lásd: Budapest). Végezetül megemlítendő, hogy bár Márai egyáltalán nem szimpatizált a népiekkel, a Horthy-korszak legsúlyosabb problémájának Trianon mellett az elégtelen földreformot tekintette, mely hitében osztozott a „túlzó, paraszti gyűlölettől és kapzsiságtól elvakult, falusi származású” írókkal. Ennek tükrében érdekes kettősség (következetlenség?) a nagybirtokok mellett lándzsát törni. A történettudomány friss eredményei ezen a téren osztják Márai cizelláltabb vélekedését a szakszerű nagyüzemi gazdálkodás 1945 előtti jelenlétéről és kultúrantropológiai elemzések tárgyalják az általa okkal kiemelt úr–cseléd viszonyt is (ami bizony nem jött rosszul a téeszesítés kivitelezésekor, az önálló parasztság erőszakos felszámolásakor).

A revízió kényes kérdésére térve megállapítható, hogy bár az „anyások” vs. „bennszülöttek” szinte koloniális egymásra csodálkozása „nem jön át” a manapság is népszerű korabeli filmhíradókból, a második részben hosszasan elemzett visszásságokat a legfrissebb kutatások megerősítik. Nehéz ügy ez. Érdemes összevetnünk Márai kötetbeli, negyvenes évek végén papírra vetett, megsemmisítően szarkasztikus sorait nevetségesnek titulált hazatéréséről (menetoszlopba szervezve, díszlépésben masírozva) és alábbi, 1938-as tudósítását: „E pillanatban Kassa népe, az ünneplők és a névtelen közönség nem tud betelni a kormányzó nevének éltetésével. Ez a »Horthy! Horthy!« nem egyszerű üdvözlés; ez a pillanat, amikor egy nép üdvözli szabadítóját, s utoljára így talán csak Rákóczi Ferencet üdvözölte Kassa és Felső-Magyarország népe az utcákon.” Tíz évvel később, visszatekintve már úgy tűnik: „az öröm nem volt olyan mély, őszinte.” Láthatóan igen nehéz és a kisebbségi magyarság miatt különösen felelősségteljes feladat hárul ehelyütt a történészekre, hiszen egymásnak ellentmondó adatokból kell(ene) kihámozni egy 75 évvel ezelőtti, sokrétű valóságot. A sérelmi (tudomány)politikát meghaladó kiutat a revízió kapcsán (is) az ágensi perspektíva, a saját történetek megismerése és az „őslakók” vs. „gyarmatosítók” újszerű értelmezési kerete nyújthat – ehhez pedig fontos adalékokat kapunk a kötetből.

Márai a magyarság számára „belső használatra” szánta munkáját, melyben kendőzetlenül ír 20. századi történelmünk legsötétebb oldalairól. Például arról, hogy 1938-ra „a magyar polgári társadalom nagy többsége rokonszenvezett a nemzetiszocialista eszmékkel”. Tény, az 1939-es – immáron egységesen titkos – választásokon a szélsőjobboldali pártokra leadott mintegy 900 000 szavazat a kormánypárt elsőszámú kihívójává tette a radikális alakulatokat. Kisebb pontatlanságokat azonban itt is találunk, „a határozottan és bátran náciellenes” arisztokraták kapcsán a szőrszálhasogató történésznek kötelessége megemlíteni (nem túl) „üdítő” kivételként Pálffy Fidél és Festetics Sándor nevét. A két, történelmi családból származó gróf ráadásul a magyar nemzetiszocializmus pionírjának számít, akik már a harmincas évek első felében nevükkel és pénzükkel támogatták a szélsőjobboldali pártalakulatokat. S míg Festetics az évtized végére kivált a mozgalomból, addig Pálffy a Szálasi-kormány földművelésügyi minisztereként jutott politikai pályája csúcsára.

Zavarba ejtő az 1944-es nyilas államcsíny forradalomként való értelmezése is, noha „az eszme” valóban forradalmi megújulást hirdetett (szürreális terveken keresztül). Az önállóan gondolkodó, hagyományőrző polgárságot azonban nemcsak totalitárius rendszerek akarták felszámolni, az erodálódás korábban kezdődött. Márai a szóbeli stigmatizáláson keresztül érzékelteti, mit jelentett a Horthy-korszakban „destruktívnak” lenni, és mit takart 1945 után a „reakciós” kifejezés. Másutt az esszencialista fogalomhasználat veszélyeire figyelmeztet, vagy épp az egyik diktatúrából másikba békésen átvándorló sztereotípiákra mutat rá. Fontos részek ezek, mivel ma sincsen megfelelően benne a történeti tudatban, hogyan ágyazott meg a szélsőjobboldali önkényuralomba torkolló etatizmus a későbbi vörös diktatúrának. Nem a kétfajta szélsőség közkedvelt – és eredendően sematikus – „egykutya” felfogását hiányolom, hanem annak bemutatását, hogyan kondicionálta az állam saját társadalmát túlzott hatalmára (tervgazdálkodás, hadigazdaság, állampolgárok bizonyos csoportjainak diszkriminációja).

Márai már kortársként felfigyelt a minőségellenesség és a harácsolás kifinomult formáira, a zsidótörvények hiénahangulatára és a strómanrendszer által szavatolt kontraszelekcióra. Értékelését, szomorú társadalmi tablóját az újabb szakirodalom megerősíti. Nem ennyire egyértelmű a helyzet a felelősséget illetően, ami még manapság is élénk vitákat gerjeszt (nemcsak szakmai berkekben). Szerzőnk itt ahhoz a vonulathoz csatlakozik, akik méltányolják a „hivatalos körök” uszítva is életmentő politikáját és a német nyomást hangsúlyozzák. Nincs mindenben igazuk: a magyarországi deportálás németek által is csodált rekordteljesítményét egyáltalán nem az író nemzet-karakterológiai fejtegetéseiben taglalt „édes lomhaság” jellemezte. Hozzá kell tennünk azonban Márai következtetését is, miszerint „mindezért viselnünk kell a felelősséget”; nemcsak a bűnt elkövetőknek, de a szerepét be nem töltő értelmiségnek, a történelmi egyházaknak és végső soron az önkény előtt meghajló teljes társadalomnak. Ami pedig a politikai felelősséget illeti, vitriolos megfogalmazása szerint „a királytalan királyság kiskirályainak fellengzős panoptikuma” leszerepelt a nagy vizsgán. Sapienti sat.

Kukacoskodjunk tovább. Itt van mindjárt a Vitézi Rend, mely szervezetet semmiképp sem az „új elit” szándékával hozták létre, hanem nemzetvédelmi, politikai és szociális okokból a kurzus bázisaként – ez pedig komoly különbség. Közismert tény az is, hogy Bárdossy nem üzent hadat a Szovjetuniónak, „csak” bejelentette a hadiállapot beálltát. A legfrissebb kutatások megcáfolták a „guruló márkák” mítoszát is, miként az egységesen nácibarát honi svábság e könyvben is felsejlő tézise sem tartható. A társadalmi berendezkedés Szekfű Gyulára hajazó elnevezését („neobarokk fasizmus”) szintén el kell vetnünk, hiszen mértéktartó megítélés szerint a Horthy-kori Magyarország nem fasizmus, hanem autoritatív jellegű, korlátozott parlamentarizmus alapján működő állam volt. Mindez persze mit sem vesz el a döbbenetes jelenet hitelességből, amint a magyar belügyminisztérium névmagyarosítási osztályán kapacitálják Grosschmid urat „jó németes” neve megtartására („jó németes” időkben).

Vitézi eskü a Horthy-korszakban (Forrás: fejer.archivportal.hu)

Megjegyzendő, mind Bárdossyról, mind Bethlenről kiváló portrét kapunk, főképp utóbbi sikerült szellemesre, noha Trianon említésre sem kerül az elmulasztott reformok kapcsán (ami azért igazságtalanság). Ha pedig kitekintünk a világpolitikára, szerzőnk mindössze akkor téved nagyot, amikor Hitler bukását Lengyelország lerohanásához köti a Szovjetunió elleni hadjárat helyett. Társadalomtörténeti szempontból pedig a konkvisztádorok polgári mentalitása és az amerikai pionírok idealizálása („erkölcs és haladás”) kapcsán hümmöghetünk, fejet hajtva az amerikai modern társadalomtörténeti iskolák bennszülöttekre fókuszáló eredményei előtt.

Míg Márai tehát helyenként pontatlan, bizonyos kérdésekben megelőzte korát. Ilyennek tekinthetjük a nemzeti eszméről papírra vetett gondolatait: „sokat gondolkoztam az elmúlt években, van-e még jogosultsága a nemzeti érzésnek.” Vélhetően nem kell külön ecsetelnünk, ez a kérdés korunk értelmiségét még élénkebben foglalkoztatja, mivel a hagyományos megközelítések (kultúrnemzet vs. államnemzet) ma már tarthatatlannak látszanak. Márai ezt még nem tudhatta, de látnoki képességekre vall a következő gondolatmenet: „Ha Nyugat-Európában egy napon megvalósítják nagyobb területek, több országok között a vámközösségeket vagy éppen a közös pénzt, ez már önmagában is elég, hogy a nemzeti országhatárok idővel spiritualizálódjanak, s az ilyen példa vonzása elől a dunai népek sem térhetnek ki.” Figyelemreméltó, Németh László tejtestvériségére hajazó megállapítása szerint „a Duna-tájnak közös sorsa van”. Kár, hogy a szép eszmékből vajmi keveset igazolt a történelem (amiről persze aligha íróink tehetnek).

„Mi az, ami a polgárságból történelmi szerepkörnek megmaradt?” Szerzőnk reménykedik, „hogy ez a humanista polgári szellemiség lesz a tömegek pionírja az új társadalmi életforma, a szocializmus felé való – meggyőződésem szerint elkerülhetetlenül szükséges – fejlődés nehéz útján” [kiemelés: B. Á.]. S bár Márai érzékelte saját naivitását, meglepőek a szocializmusról mint „egy nagyobb szabadságot ígérő hazáról” írt sorok. Persze az emigráns szocializmusa nem Rákosi kommunizmusa: „eljutottam a meggyőződéshez, hogy a kapitalista termelési rend csak akkor tud az eltömegesedett világban egyénnek és tömegnek életformát mondani  [sic!], ha emberszabású egyezkedést köt a szocializmussal.” Könnyen asszociálhatnánk ehelyütt Dubček emberarcú szocializmusára, de ne essünk az anakronizmus vétkébe, és utaljunk inkább vissza ismét Németh Lászlóra és a minőség forradalmára. Annál is inkább, mivel Márai szocializmus és kapitalizmus egyfajta ötvözetében gondolkodik, vallva, „hogy az emberi világban az egyetlen, igazán hősies út mindig a parancsuralmak fanatikusai által gyűlölt Harmadik Út.” Így, nagybetűkkel. A polgárságban szocializálódó harmadikutas értelmiségi vallomásai tehát a népiségre irányuló újabb kutatásokat látszanak igazolni, melyek a népi mozgalom csúcspontját épp a Márai által tárgyalt időszakra, 1938 és 1949 közé helyezik. Ekképp különösen érdekes feladatnak ígérkezik a tetőző népi hullám és a pusztuló (poszt)polgári mentalitás összehasonlító elemzése.

Végezetül szólnunk kell a kötet szöveggondozásáról is, mely sajnos elmarad mind az impozáns külcsín (borító, tipográfia), mind a tartalom mögött. Nem is a szövegben maradt néhány elütés, javítatlan mondatszerkezet, tárgyi pontatlanság zavaró elsősorban, hanem a jegyzetelés – sajnos nincs jobb szó – abszurditása, vagyis a jelzés nélküli végjegyzetek alkalmazása. Ráadásul sok esetben jobb is, ha nem lapoz hátra az olvasó, hiszen a helyesírásilag is véleményes megoldások (központozás hiánya) mellett a szerkesztő gyakorta kritikátlanul vesz át értelmezéseket (Volksbund, Bárdossy). Ezen felül tárgyi tévedések is becsúsztak. A fasizmus, nemzetiszocializmus, hungarizmus egybemosása (Ribbentrop, Szálasi) vélhetően csak a szakmaibelieknek szúr szemet, ám a zsidótörvények összekeverése, Teleki Pál első miniszterelnökségének kifelejtése, vagy a hirosimai atomtámadás 1946-ra datálása már bántó figyelmetlenség.

Persze a fentiek miatt dohogjanak a recenzensek. Ha történészként mérleget kellene vonnunk a Hallgatni akartam felett, ez a mérleg csakis pozitív lehet. Kevés izgalmasabb dolog van ugyanis, mint egy kiváló elme útmutatásával tapintani rá a történelem ütőerére, tekinteni át az „egész látóhatárt”. Pontosabban félmúltat, ami nekünk már szinte régmúlt. Annak azonban lezáratlan.

Csak az irodalmár kollégáknak lesz igazuk azzal a fránya tükörjátékkal.

Bartha Ákos

Szakirodalom

A magyar jobboldali hagyomány, szerk. Romsics Ignác, Bp., Osiris, 2009.

Bevezetés a társadalomtörténetbe: hagyományok, irányzatok, módszerek, szerk. Bódy Zsombor, Ö. Kovács József, Bp., Osiris, 2006.

Dobos István, Az én színrevitele: önéletírás a XX. századi magyar irodalomban, Bp., Balassi, 2005.

Egry Gábor, "Két pogány közt"? Régió, nemzet, őslakók és gyarmatosítók a két világháború közti Erdélyben, Múltunk, 2012/ 4, 66–88.

Fekete Balázs, A modern jog határain túl = Iustitia modellt áll: tanulmányok a jog és irodalom köréből, szerk. Fekete Balázs,H. Szilágyi István, Bp., SZIT, 2011, 75–112.

Fodor Pál, A török hagyaték. Magyarország Kelet és Nyugat között , Rubicon, 2013/9–10.

Gyáni Gábor, Kövér György, Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig, Bp., Osiris, 2003.

Gyáni Gábor, Nép, nemzet, zsidó, Pozsony, Kalligram, 2013.

Gyurgyák János, Magyar fajvédők, Osiris, 2012.

Lukacs, John, Egy nagy korszak végén, Bp., Európa, 2005.

Kerepeszki Róbert, A Vitézi Rend 1920–1945, Attraktor, 2013.

Ö. Kovács József, A paraszti társadalom felszámolása a kommunista diktatúrában: a vidéki Magyarország politikai társadalomtörténete: 1945–1965, Bp., Korall, 2012.

Paksa Rudolf, Magyar nemzetiszocialisták. Az 1930-as évek új szélsőjobboldali mozgalma, pártjai, politikusai, sajtója, Bp., Osiris–MTA BTK TTI, 2013. 

Papp István, A magyar népi mozgalom története: 1920–1990, Jaffa, 2012.

Püski Levente, Főúri identitás a két világháború közötti Magyarországon: Esterházy Pál herceg = Generációk a történelemben, szerk.: Gyáni Gábor, Láczay Magdolna, HIK – TE, Nyíregyháza, 2008, 167–173.

Romsics Ignác, Magyarország története a XX. században, Bp., Osiris, 2003.

Sallai Gergely, Az első bécsi döntés, Bp., Osiris, 2002, 169.

Spannenberger Norbert, A magyarországi Volksbund, Bp., Lucidus, 2005.

Turbucz Dávid, Horthy Miklós, Bp., Napvilág, 2011.

Ungváry Krisztián, A Horthy-rendszer mérlege: diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon, Jelenkor, 2012.