Az írás és a fotográfia Istentől való

„Az érdekel az írásban, ami számomra is ott és akkor, írás közben derül ki, nem az, ami már tudható előre” – vallja új regénye, A vége kapcsán Bartis Attila, akinek kolozsvári szerzői estjén az álomnaplók, a személyesség és irodalmi mű viszonyára is fény derült.

A Bulgakov kávézó emeleti terme zsúfolásig megtelt az E-MIL Álljunk meg egy szóra irodalmi estjén, amelynek vendége Bartis Attila volt. Az élelmesebbek már beszerezték maguknak az író új regényét, az asztalokon mint nagyobbacska féltégla hever A vége, többen összesúgnak, hol lehet megvásárolni,  az esten kapható lesz-e. Poharak koccannak, nagy a zsizsegés az asztalok körül, a nemdohányosok szinte megfulladnak a füsttől. A meghívott és a rendezvény házigazdája, László Noémi a későket is bevárva lassan helyet foglalnak az asztalnál, elkezdődik az est. Mindenki feszülten figyel.

Regény a rendszerváltásról, a rémuralomról, a szerelemről, a hiányról, a szabadságról.  A főhős, Szabad András minden férfi felmenőjét ugyanígy hívták, ezért óhatatlanul eszünkbe juttatja Aureliano Buendíát – legalábbis László Noémi olvasata szerint. A moderátor – korántsincs könnyű dolga! – a filológus pontosságával próbál kérdezni, de az író az alkotó emberre jellemző egyszerűséggel, megkapó természetességgel hárítja el a különböző felvetéseket, például hogy a 21. században miről is kellene szólnia a regénynek, vagy egyáltalában nem halt-e meg a regény, s az oly sokszor emlegetett posztmodern után az sem baj, ha nincs mondanivalója. Bartis, bár óvakodik a frappáns kijelentésektől, úgy véli: A vége leginkább a szabadságról, mint törekvésről szól. „Az érdekel az írásban, ami számomra is ott és akkor, írás közben derül ki, nem az, ami már tudható előre” – összegez.

Abban sincs semmi törvényszerűség, hogy műveinek címében kevés kivétellel jelen van a határozott névelő (A séta, A nyugalom, A kéklő pára, A Lázár apokrifek, A csöndet úgy). Bartis kedélyesen hozzáteszi, voltak kritikusai, akik ezt úgy értelmezték, hogy rossz címadó.  Aztán rövid részlet következik a regényből, a teremben síri csend, a légyzümmögést is hallani lehetne, még cigarettára sem gyújt rá senki. Nem is csoda ilyen mondatok hallatán: „Kizárólag ember mondhatja, hogy jöjjön el a te országod. Kizárólag ember mondhatja, hogy béke veled. Kizárólag ember mondhatja, hogy kötél által. Kizárólag ember mondhatja, legalább törekedj”.

A vége nem önéletrajzi mű, mert az önéletrajz az író szerint valaminek a következetes, pontos leírása, és nem azonos az irodalmi értelemben vett megírással. A kettő között óriási különbség van. Művét inkább olyan regényként aposztrofálná, amelyben fontos szerepet játszik a személyesség. Az önéletrajziság a történésekről, míg a személyesség az érzelmekről szól, vagyis arról, hogy mi az alkotó viszonya a valóságos, valóság alapú vagy fiktív szituációkhoz. Annyira közel állnak hozzá ezek a szövegek, mintha nem is próza lenne, hanem a lírai mű.

Bartis 1986 óta vezet álomnaplót. Új művének egyik érdekessége, hogy rendkívül illusztratív álomleírásokat olvashatunk benne, amelyek valós élethelyzetekként indulnak, és csak később derül ki, hogy álmok. Még sincs –tudtuk meg – sok közük az író álomnaplóihoz, hiszen ezek elsősorban irodalmi szövegek, „megírt álmok”, amelyek valóságelemekből, álomképekből és fikciós elemekből szövődnek össze. A kötetben Mélyvár az egyetlen képzelt helységnév, az összes többi valós. Az író anyaországba költözése után, 1984 novemberétől 1990 januárjáig nem járhatott haza, s ez a hat év bőven elegendő volt, hogy szülővárosa mitizálódjék. Zárt burokban járt otthon, megvoltak a rituális sétái, végignézte például, hogy miként lett festékbolt nagymamája szülőházából, ekképp pörgette vissza az időt.

Az első regényét, A sétát és új könyvét egy mitikus madár, a páva kapcsolja össze, mindkét könyvben hideglelős jelenetek kötődnek hozzá – állapította meg László. Bartis megjegyezte, hogy valóban erős motívum, de nem tudja, honnan ered, nem tudatosan került be mindkét regénybe. Talán kötődik brassói nagynénjéhez, aki arany- és ezüstfácánt, valamint pávát is tartott.

 A Nyugalom színpadi és filmes adaptációiról elmondta: a marosvásárhelyi színház előadása távolodik el leginkább az írói koncepciótól, de ez őt csöppet sem zavarja, meggyőződése szerint ugyanis a színház vagy a film nem regényillusztráció. Bartis nemcsak közismert író, hanem kiváló fotográfus is, mind az írás mind a fényképészet fontos szerepet kap a könyvben.

Még gyerekként került közel a fotó világához, édesapja gyakran vitta magával az Új Élet szerkesztőségébe, és itt a fotólaboratóriumot is volt alkalma közelről megismerni. A regény több helyen erősen valóságalapú, így amikor az összmagyar testület megalapításáról beszél. Bartis apjának valóban volt ilyen elképzelése, de sajnos nem sikerült megvalósítania. Ennek kapcsán Bartis a román-magyar és más etnikumközi konfliktusokrül beszélt. Szerinte ezekre leheteteln valódi megoldást találni. Egyenrangú, egymással ellentétes igazságokkal állunk szembe; a világ, amelyben élünk, így működik.  Felekezeti, magánéleti, etnikai konfliktusok fedik le életünk nagy részét, és ezzel nem tudunk mit kezdeni, a tudat és lélek ilyenkor kettéválik. Érdekes megfigyelni, hogyan lesz mindez béklyóvá, miként fosztja meg magát az ember a valóságos kommunikációtól, és konfrontálódik az érzelmeivel – egyebek mellett erről is szól A vége.  Ez zárszóként is megállná a helyét kiegészülve az utolsó felolvasott regényrészlettel, amelyből kiviláglik, hogy az írás és a fotográfia Istentől való.

Varga Melinda