ELŐSZÓ

A halál a legjobb menedzser. Vonat alá került a költő? Most adjuk el a versesköteteit! Halálos betegségben szenved az író? Majd cikkeznek róla a lapok, az felviszi regényeinek árát. Groteszk törvényszerűsége ez a világnak, hiszen a műkedvelő szereti a nagy tragédiákat, amikor az alkotó sorsa is hozzáíródik műveihez.

Mark Twain nemcsak értette a kultúra működésének ezt a sötét oldalát, hanem képes volt komédiát írni belőle. Is He Dead? című, 1898-as színdarabja alapolvasmány minden olyan embernek, aki művészi terméket adott el vagy vásárolt életében. Hogyan manipulálhatjuk egy festmény árát? Mennyiben függ egy mű értéke az esztétikumtól, és milyen mértékben a reklámtól? Hogyan lehet sajnálat nélkül megérteni a szellemi munkából élők kiszolgáltatottságát? Ez csak néhány kérdés azok közül, amelyeket a három felvonásból álló színdarab olvasása során érdemes feltennünk magunknak.

Twain ráadásul akkor sem finomkodott, amikor drámája hősének egy létező francia festőt választott. Jean-François Millet (1814-1875) festményeinek sorsa jól példázza azt, hogyan értékelődik át egy alkotás eszmei és anyagi szempontból. Ha szerencsések a körülmények, a halott szerző újra dolgozni kezd, és a korábban csekély értékkel bíró munka felbecsülhetetlenné válik. Majd bekerül egy híres múzeumba, nemzeti kincs lesz, akár Millet Angelus című festménye, amely Salvador Dalít is megihlette. Így a szerző halálával elindul a földi megdicsőülés útján. De hogyan működik ez a folyamat? Mi állhat a hátterében? Twain egy frappáns összeesküvés-elméletet vázol fel a komédiában, ma úgy mondanánk, hogy „meghekkeli” Millet életművét.

Salvador Dalí: Angelus

Gergely Zsuzsanna fordításában most először találkozhat a magyar olvasó Mark Twain komédiájával, amelyet sikerrel tűzhet műsorára bármelyik színház. A darab kérdésfelvetései semmit sem veszítettek aktualitásukból, a mű kifinomult humora pedig bármely mai vígjátékkal felveszi a versenyt. Ezt bizonyítja, hogy 2007-ben az amerikai közönség a Broadway színpadán is láthatta a darabból készült előadást. Gergely Zsuzsának köszönhető egyébként Twain Sátán-trilógiájának, A titokzatos idegennek a magyar fordítása is (Mark Twain: A titokzatos idegen – Sátán három könyve. Fordította Gergely Zsuzsa. Noran, Budapest, 2007).

Egyszer úgy tűnhet, mintha Rejtő Jenő valamelyik regényébe csöppentünk volna, máskor Shakespeare világa tárul elénk, de néha a commedia dell’arte sémái is visszaköszönnek a darabban. Van benne szerelem, kapzsiság, hűség, öngyilkossági kísérlet, megtévesztés és még egy furcsa kéményseprő is, aki őszintén megmondja, milyen mű tetszik a kétkezi munkásnak. Minden összetevő adott, amely sikerre vihet egy 19. század végi szappanoperát a 21. századi olvasó, színházlátogató előtt.

A nyomtatásban először 2003-ban közölt szövegben az irodalomtörténészek is örömüket lelhetik. Összevethetik Bródy Sándor novellájával, amelyben Rembrandt eladja holttestét. Összeolvashatják Heltai Jenő Jaguár című kisregényével is, amely szintén a mesterségesen generált szenzáció működését mutatja be. A 19. század végén és a 20. század elején magukat az írókat is érdekelte, miként tudnak mögé látni annak a rendszernek, amelynek keretei között ők is alkotnak. Talán úgy gondolhatták, ha ezt megértik, egy időre lecserélhetik legmegbízhatóbb menedzserüket, a halált. Twain műve azonban olyan derűvel veszi tudomásul ennek természetességét, hogy szinte látjuk szereplőinek arcán azt a több mint száz éve érkező mosolyt. S ösztönösen mi is visszanevetünk rá, hiszen olvasóként éppen most bizonyítjuk: a fent ismertetett stratégia működik.

Boldog Zoltán

---

 

MARK TWAIN: TESZTHALOTT

Komédia három felvonásban

Fordította: Gergely Zsuzsa

 

Szereplők:

 

Agamemnon Buckner („Chicago”), fiatal művész.

Jean François Millet, fiatal művész.

Daisy Tillou özvegy, fiatal művész.

 

Hans von Bismarck („Dutchy”), fiatal művész.

Bastien André, képkereskedő és uzsorás.

Leroux papa.

Sandy Ferguson, fiatal művész.

Charles Everest, fiatal művész.

Phelim O’Shaughnessy, fiatal művész.

Basil Thorpe, gazdag angol kereskedő.

Jared Walker, ausztrál gyapjú-király.

Henry Parker, gazdag San-Franciscó-i.

Millet tanítványai:

            Fiatal török. Fiatal hindu.

            Fiatal spanyol. Fiatal kínai.          

 

Leroux mama.

A Leroux-k fiatal lányai:

            Marie, Millet szerelme.

            Cecile, Chicago szerelme.           

Madame Audrienne. Madame Bathilde. Madame Caron.

Néhány széplány, a művészek és tanítványok ismerősei.

Egy remek komornyik és jó néhány pompás lakáj.

Inasfiú. Kéményseprő.

 

Memorandum. A jóképű fiatal úriember (ragyogó Yale-hallgató), akinek „Chicago” a halvány utánzata próbál lenni, csak úgy duzzadt az életerőtől, energiától és cselekedni vágyástól, ritkán maradt veszteg, talán csak álmában – és soha nem szomorkodott egyszerre több mint egy percnél tovább, akár ébren, akár álmában. Egyedülálló képessége volt tökéletesen játszani (képzeletbeli) hangszereken, és mindig így vezette le a robbanásig feszülő gőzt. Viharos virtuozitással játszott le híres klasszikus darabokat zongorán (képzeletbelin), olyan pontossággal, hogy zenei szakértők is nagy megelégedéssel hallgatták. Utánozott fuvolát, bendzsót, hegedűt, gitárt, kintornát, harmonikát, harsonát, dobot és minden egyebet; a változatosság kedvéért „levezényelt” egy nemlétező zenekart is vagy tamburmajorként masírozgatott egy nemlétező regiment élén.

Ha mégsem sikerült tökéletes, ízig-vérig úriembernek mintáznom őt e darabban, tisztázzuk, hogy határozottan megpróbáltam.

És Millet-tel is ez volt a szándékom. Legyen tökéletes úriember, Tillou özvegy pedig tökéletes úrhölgy – olyan úrhölgy, aki válhat ugyan balesetek, hibák és szokatlan jelmeze idétlenségeinek áldozatává, de szíve mélyén igazi úri hölgy marad.

                                                                                                          SLC

 

Megjegyzés. Tulajdonképpen 1848 előtt történik minden, Lajos Fülöp még változatlanul király. Millet 1820 előtt született (elfelejtettem a pontos dátumot, de nem fontos). A darabban körülbelül 25 éves.

Az „Angelus” árverésen történő eladása egy amerikainak 500 000 frankért és Franciaország azonnali visszavásárló akciója 550 000 frankért Millet halála után történtek, de vettem magamnak azt a megbocsátható bátorságot, hogy ezen eseményeket jóval előbbre hozzam.                                                                                                                                                                               

SLC

Bécs, 1898. február 21.

Jean-François Millet: Angelus

 

 

Idő: nincs meghatározva.

Helyszín: Jean François Millet műterme Barbizonban, Párizs mellett, magas mennyezetű, tágas; kopott, rongyos kanapé; olcsó, öreg székek, néhányuknak a háta hiányzik, mások másképpen vannak megnyomorítva; az elképesztő szegénység többi bizonyítékának kitalálása és beszerzése már a rendezőre van bízva. Ajtó Jobb, elöl. Ajtó Bal, elöl. Az egyik falban hálószobaajtó. Két-három tucat bekeretezett nyomat borítja a falakat, vagy valami hasonló, ami az olajfestményeket helyettesíti – az „Angelus”t (letakarva) a legfőbb helyre állították magas festőállványra.

A felemelkedő függöny a kéményseprőt mutatja, zsámolyon ül, fejét térdére hajtva alszik. Fokozatosan felébred, nagyot ásít, nyújtózkodik, körbenéz. Elővesz egy almát, és lassan rágni kezdi.

           

Kéményseprő: Nincs értelme tovább várni. ... Késtem; most azt fogja mondani, nem is jöttem el.

(Feláll, nyújtózkodik.)

 Itt hagyom a névjegyem. Ebből majd látni fogja, hogy elvégeztem a küldetést.

(Táskájában kotorász névjegyért. Csalódott.)

 Elfogyott az összes névjegykártya.

(Felemel egy ecsetet – rá akarja az Angelust takaró vászonra festeni a nevét.)

Itt hagyom a nevem. …A – N …nem, A – dupla N …nem – nem tudom, hogy írják.

(Lecsapja az ecsetet. Meglátja a fehér lepedőt, amivel letakarták a kanapét. Helyeslően bólint. Végignyújtózik rajta. Felkel, feltartja a lepedőt, amelyen jól láthatóan kirajzolódik kormos alakja. Felakasztja a lepedőt az Angelus magas állványára.)   

(Jobbra, el.)

(Dutchy balról, be.)

            Dutchy: Há asz a kéményseprű nem még jön, asz jelenti, hoty nem találja elő aszt asz ember – és asz hossz lenne – nattyon hossz.

(Gondterhelten.)

Báhcsak itt lenne már! Báhcsak…

(Meglátja a lepedőt. Örömmel.)

Goott! hát méghiscsak itt járt… akkoh minden hendben fan.

(Csodálja a koromlenyomatot.)

Ó, kifálló – kifállóó, s esztet ety olyan fiszkó csinyállja, ki semmit, de semmit nem ért a Műfészethez.

(Tiszta felével felfelé fordítja a lepedőt, és letakarja vele a rongyos kanapét.)

(Leroux család be – Leroux papa és Leroux mama, Marie, Cecile és Chicago. Melankolikus kézrázás Dutchy-val.)

(Chicago idétlenül téblábol, a többiek szomorúak. A nők és az öregember ülnek. Dutchy áll. A Leroux család ruházata olcsó és egyszerű, de tiszteletreméltó. Dutchy ruhája kopott; díszes egyetemi sapkát hord, kardkötőt és a német egyetemi hallgatók magas szárú csizmáját, állán pedig angoltapasz árulkodik egy nemrég lezajlott párbajról. Chicagót mintha skatulyából húzták volna ki, de ruhái olcsók és meglehetősen ócskák. Marie csendesen sír; feje a Cecile ölében, aki haját simogatja.)

            Papa: Nagyon nehéz. Az Istenért, bár itt lenne már, és tudatná velünk a legrosszabbat.

            Chicago: Mikor kell érkeznie?

            Papa: A párizsi gyorssal, délben.

            Chicago: Begyűjti a pénzt?

            Papa: Legalábbis megpróbálja.

            Chicago: Akkor pontos lesz.

            Papa: Hát ismered?

            Chicago: Hogy én ismerem-e? Meghiszem azt!

            Papa: Te is tartozol neki? Téged is szorongat?

            Chicago: Mindnyájunkat. Millet-ét is.

            Dutchy: Jesszusz, François Millet, chát ő…

            Chicago: Ó, igen, igen, nyakig benne van ő is. Ha ő nem lenne, mindannyian, ezek az ifjú művészek – bajtársak és hódolók, akik körülötte forgunk és meleget adó fényében úszunk, akárcsak ott fent a többi planéta forog a saját napja körül – mind éhen vesztünk volna az idén.

            Dutchy: Blanéták nem fesznek échen, aszok nem esznek semit.

            Chicago: Ne szakíts félbe. Savanyú káposztán érlelt asztronómiai vélemények nem érnek egy fabatkát sem.

            Dutchy: (Magának.)

Schikágó már sak ilyen. Soha nem á ténny – mindig sak a poézia. No, hát a blanéták márpedig…

            Chicago: Mennyivel tartozik neki?

            Papa: Ó, éppen eléggel ahhoz, hogy koldussá tegyen, ha behajtja – tizenötezer frank.

            Chicago: Tyűha! Hogy tudott ilyen mélyre jutni?

            Papa: Helytelen, buta dolog volt; de nem tudtam hová fordulni, és ő olyan simaszavú, kedves volt, és ígérte, soha nem fog erőszakoskodni. És most azzal fenyegetőzik, hogy elveszi a birtokot.

            Dutchy: Ó, asz semmi. Ha mekfan ígéreth írásban…

            Papa: De hisz nincs, nincs. Olyan kedves volt, hiszen, és azt mondta…

            Chicago: Semmi baj, ha tanúk előtt ígérte, hogy nem lép fel erőszakosan, nincs mitől félni. A helyében én még nem adnám fel.

            Papa: De, ó Istenem, nem volt semmiféle tanú.

            Chicago: A fene egye meg, ez már baj. No, ez nagy baj. Bastien Andrénak nincs szíve. Fánkot visel a helyén. Megkövesedett fánkot.

            Cecile: Ez így van.

            Chicago: Minden képkereskedő elég zűrös ügy; na, ehhez még egy kicsi uzsora…! Hm, és hirtelen miért olyan sietős neki?

            Leroux mama: Marie ismét kikosarazta.

            Marie: Mert nem szeretem.

            Chicago: Áhá, értem. És emiatt gyanakodtok, hogy készül valamire.

            Cecile: Nem, kedves – annál több. Konkrétan kimondja.                            Papa: Itt van a levele. Olvasd el.

            Chicago: (Dünnyögve átfutja.)

M…m, hát igen. Meglehetősen világos. M…m. Még egyszer megkéri. Ha a válasz ismét „Nem”, akkor „kellemetlen következmények” lehetnek kilátásban. Micsoda aljas gazember!

            Dutchy: Kihífonn bárbájrá. Kereszdüldövöm rajta a gardomat.

            Chicago: A gardodat, de sóska – a francia párbajban nem kard dívik, hanem pisztoly… harminc lépésről.

(Kopogás.)

Szabad!

(André jobbról be.)

            André: (Habozik, jól láthatóan elégedetlen a látvánnyal.)

Bizalmas körben óhajtottam önökkel találkozni – ragaszkodom hozzá, ha szabad…

            Cecile: Nem szükséges intézkednie. Jó barátok.

            Papa: Kérem, ne zavartassa magát miattuk.

            André: Megkapta a levelemet?

            Papa: (Izgatottan.)

Igen. Minden olyan hirtelen történt – olyan váratlanul – olyan – olyan – felkészületlenül ért.

(Felemelkedik, kérőn fordul hozzá.)

Sajnálom, nagyon sajnálom, hogy nem vagyok képes vissza – vissza – de, időt ad még nekem, tudom, tudom, hogy nem fog erőszakoskodni. Hisz megmondta…

            André: Megmondtam? Mit mondtam én meg?

            Papa: Hogy nem fog erőszakoskodni.

            Mama: Igen, igen, én is emlékszem, még akkor mesélte nekem az uram. Legyen jó, legyen megértő, kedves Monsieur André, olyan nehéz idők jártak szegényre mostanság; és a férjem – nos, hisz tudja, számított a kedves ígéretére, és…

            André: Kérem, ne bonyolítsák az ügyet képzeletbeli ígéretekkel…

            Papa: Képzeletbeli!

            Mama: Ó!

            Cecile: Tyű, te görény!

            André: Jó, hát ezt a kifejezést használtam. De hagyjuk ezt már. Legyenek belátással. Nézzék a dolog gyakorlati oldalát; bizonyára meg fogják érteni… Egy felől egy nincstelen szerelmes; másfelől pedig egy kérő, akinek igen is nagyon jól megy, növekedőben az üzlet. Szeretem annyira a lányukat, mint ő; kényelmes otthont biztosítok neki, boldoggá tehetem. És ő – meg tudja ezt tenni?

            Cecile: De ember, annak a lánynak a szíve…

            André: Ez a 25 éves fiú – ez az ismeretlen festő, ez a – ez a François Millet, vagy Miller, vagy Milton, vagy hogy hívják – sosem tudom megjegyezni a nevét. – Meg tudja mindezt adni neki, kérdezem én? Még egy képet sem tud eladni, hogy az életét megmentse – még csak odaadni sem tudja valakinek.

            Dutchy: Nohhát, esz már ikhaszán a mághá hibája.

            André: És arról nem is beszélve, hogy tartozik – nyakig ül a tartozásban –, tökéletesen, reménytelenül eladósodott. Csak nekem tartozik 2500 frankkal. Ha a lány hozzám jön, az önök tartozása kifizetődött. Mondom, feltörőben az üzlet. …. Ne ügyetlenkedjenek – nem fognak félredobni engem egy ilyen gyámoltalan festő miatt – egy ilyen tehetség és jövő nélküli taknyos miatt. Beszéljenek.

(Szünet.)

            Papa: Nehéz; nagyon nehéz, mikor így sarkosítva vannak a dolgok. Különben is nem nekem kell… Adj neki választ te, kislányom.

            Marie: Nem, apám, nem. Kímélj meg engem ettől.

(Érzelmeit visszafojtva.)

Te adj neki választ, és úgy lesz, ahogyan te döntesz.

            Papa: Jól van, kicsikém – tudom már, hogy helyén van a szíved. A kisasszony válaszolt, uram.

            Marie: Nem, apa – ne tedd. Hogyan juttathatnálak téged koldusbotra? Képtelen vagyok rá..

            Papa: Kislányom, válaszolj erre az egy kérdésemre – csak erre az egyre. Szereted ezt az embert?

            Marie: Nem.

            Papa: Na jó, és még egyre. Szereted François Millet-ét?

            Marie: Igen.

            Papa: És szereted őt annyira, hogy elviselj érte szegénységet és minden nyomorúságot?

            Marie: Ó, éhezést, szomjúhozást, hideget, mindent!

            Papa: Úgy lesz, ahogy a lányom akarja – Mama?

            Mama: Isten segítse meg, úgy legyen. Mi is elviseltük fiatal napjainkban.

            Papa: És még boldogok is voltunk.

            Mama: De mennyire!

            Papa: Megvan a válasza, uram.

            Chicago: (Megfújja a képzeletbeli harsonát.)

            Dutchy: (A két idős ember felé, helyeslően.)

Kheszet hrá!

(Lelkes kézfogások.)

            André: És íme, az én válaszom. Holnapután lejár az idejük, délután 6-kor, és jövök foglalni. Addig szerezzék meg a pénzt, ha tudják!

            Chicago: Na gyerünk, ne szájaljon itt tovább!

            André: Elnézést, nem önhöz beszéltem.

            Chicago: Én viszont annál inkább.

            André: (Marie-hoz.)

Kisasszony, csak egy valamit szeretnék mondani önnek…

            Cecile: Kérem, hagyjon neki békét. Édesapám már választ adott önnek – most menjen.

            André: Nem illik önhöz, hogy olyan magas lóról beszél – egyikükhöz sem illik. Koldusok! Mindenetek az enyém – az én pénzemen lett vásárolva. A ruha rajtatok; ha levennétek magatokról azt, ami az enyém, annyi sem maradna rajtatok, amivel..

            Chicago: Úgy. Jobb, ha most elmegy – még a végén felizgatja magát. Engedje meg (meghajol) hogy utat mutassak.

(Fülénél, vagy karjánál fogva – ahogy tetszik – kivezeti.)

            Dutchy: – Enkheggye mekk.

(Meghajol. A cilindert André fejébe nyomja és lehúzza a szeméig.)

Szalaggy a mamáhosz, huss.

            André: (Az ajtóból visszaszól.)

Hallani fogtok még rólam. Mind!

(Jobbra, ki.)

            Marie: (A szüleihez megy, akik simogatják.)

Sajnálom. Annyira sajnálom.

            Papa: Cs – cs! Jól van – jól van, semmi baj, felejtsd el az egészet.

            Chicago: (Képzeletbeli tangóharmonikán játszik és énekel.)

Örüljünk és viga…

(Képzeletbeli dob – masíroz. Megáll. Körbenéz. Komolyan és lelkesítőn megszólal.)

Vidáman – csak vidáman – most jön még csak a java!

            Cecile: Ugyan hallgass, Agamemnon.

            Dutchy: (Jámbor borzalommal.)

Asz a néf – du liiieber Gott!

            Cecile: Az ég szerelmére, semmi okunk a vidámságra.

            Chicago: Nehogy azt gondold, drágám. A párizsi hotelekben nyilvántartott összes külföldinek írtam – pillanatokon belül özönleni fognak ide – (kezével seprő mozdulatot tesz a képek felé) – ezt az egész kiállítást egy órán belül eladjuk. Ugyan, senki nem fog éhezni.

            Marie: Hagyd, ha tud, hadd legyen vidám. Nekem nagyon jót tesz a látványa.

            Dutchy: Eladni! Nátyszerű, jó képek, de … hoty tudnád te eladni őket.

            Chicago: Ó, majd meglátjátok.

(Cecile-hez.)

Édesek közt a legédesebb, drágaságok közt a legdrágább…

(Hevesen átkarolja a derekát, a lány ellöki magától.)

            Cecile: Ne csináld! Ne itt, mindenki előtt.

(A fiú turbékolva enyeleg. Csókkal próbálkozik – a lány pofon üti.)

            Chicago: (Szemrehányóan.)

De drágám – mindig ilyen vagy, mikor nyilvánosan megcsókollak.

            Cecile: Én, nem! Úgy értem, te ne.

            Chicago: Ne, mit?

            Cecile: Csókolj meg nyilvánosan.

            Chicago: Nahát, és ez talán az én hibám?

            Cecile: Nem mondtam, hogy bárkinek is a hibája lenne. Hibája? Bűntény, erről van szó!

            Chicago: (Higgadtan.)

Ó, csak ennyi? Hát azok engem nem érdekelnek. Hé, a gyászolók már gyülekeznek.

(Idős hölgyek tódulnak befelé nagyon szomorúan jobbról. Madame Audrienne, Madame Bathilde és Madame Caron. Hajuk szürke, életkoruk 55-től 65-ig terjed. Kényelmes kisiparos népség, semmi stílus, semmi divat. Egy-két akkord a nemlétező bendzsón – lágyan énekel magában, miközben hajlongva köszönti a látogatókat Dutchy-val.)

(Buffalo gals won’t you come out to-night…)

(Az idős hölgyek mindenkivel kezet fognak, és siratják egy kicsit a családot. Nem ülnek le. Dutchy, Cecile és Chicago félrevonulnak, és külön csoportban állnak; nem hallják, ami következik.)

            Madame Audrienne: Éppen most váltunk el attól a zsugoritól. Elmondott nekünk mindent.

            Madame Bathilde: Úgyhogy idesiettünk, hogy mellettetek legyünk, és megvigasztaljunk.

            Mama: Milyen kedves tőletek. Nehéz napok köszöntöttek ránk.

            Madame Caron: Azt mondja, hamarosan idejön a fiatal Millet-vel találkozni – és fenyegetőzött.

            Papa: Mit mondott?

            Madame Caron: Nem pontosított és…

            Madame Bathilde: Azért két dolgot elég pontosan megmondott. Azt mondta, a fiatal Millet tartozik neki egy halom pénzzel, és ha nem fizet, törvényre viszi, és még ezt a kiállítást is tönkreteszi.

            Papa: Hogyan?

            Madame Bathilde: Ó, én azt nem tudom. Ilyen vagy olyan gonosz trükkel, gondolom.

            Marie: Mennyire kegyetlen! Nem is értem, hogy lehet valaki ennyire sportszerűtlen.

            Madame Audrienne: Ó, te, kedveském, sosem tudnál ilyen lenni; de hajjaaj, gyermek, ha majd jobban megismered a világot…. Gyertek, mindenki, otthon nálam vár minket egy kis harapnivaló, és mindent átbeszélünk, és jobban fogjátok magatokat érezni. Gyerünk, amíg még meleg – mindenki!

(A társaság az ajtó felé tódul.)

            Chicago: Ez azt jelenti, hogy én.

(Megmozdul.)

            Cecile: Persze – amennyit ez a szó jelenthet. De annyit azért nem jelent, amennyit te szeretnél.

            Dutchy: (Előrelép és csatlakozik Marie-hoz.)

Ne ákkóttyon, Marie, mintenkinek fan kicsi fel, kicsi le asz élet, de ettyik sem tart soká.

(Az ajtóhoz kíséri.)

            Marie: Kedves magától, hogy ezt mondja, Hans. Maga mindig olyan jó.

(Mindenki el, kivéve Dutchy-t és Chicagót.)

            Chicago: (Vizsgálja az Angelust.)

Mondom én neked, Dutchy, ez az egész gyűjtemény Koh-i-Noor-ja.

            Dutchy: Igen, esz á gép bésszél – éccérűen bésszél!

            Chicago: Á, nagyszerű! Ez a helyes kifejezés, – nagyszerű!

            Dutchy: (Szívére teszi a kezét.)

Itt érszek. Mikor ránész, házámegy Németország – hászáfisz ő. Há ránészek á gép – (kezét füléhez emelve hallgatózik) – mésszé – mésszé ott lennt hállgátni a témplom bim-bám – olyán fínom – olyan mésszi – und olyán édes – und das ist hászá, und esz fáj szíf.

            Chicago: Fején találtad a szöget! Ez az! Nem sokat tudok a katolikus országokról, de én magam is valami hasonlót érzek. Hát ez a nagy próba – no, ez nagyszerű művészet, és a nagy művészetnek, a kiváló művészetnek nincs nemzetisége.

            Dutchy: Ó, íty fan esz, Schikágó. Esz á gép felemel egész á ménnyorszák!

            Chicago: Nézd ezt a nemes egyszerűséget! Semmi flanc, gőgös vonalvezetés, semmi trükközés a színekkel, semmi teatralitás; csak ez az ünnepélyes félhomály és ama borongó messziség, melyet csak a kémények szúrnak át, és az a két alázatos figura, mennyire szegényesek kívülről, és mily gazdagok belülről Isten békéjével a szívükben. Dutchy, inkább lennék ennek a képnek a festője, mint…  figyelj ide, ez a kép ma nagy áttörést fog hozni – meglásd.

            Dutchy: A mághásságosrá mondom, én is nátyon hemélem.

            Chicago: Reméled? Én tudom. Fogadok veled, hogy François Millet egy éven belül ünnepelt művész lesz. Gyerünk, fogadjunk!

            Dutchy: De hén nem akarok ellene fogad. Én akarom, ez megtörténik.

            Chicago: No, hát éppen így fog megtörténni. Semmi kis babonaság nincs benned?

            Dutchy: Schikágó, igazad van. Mindig én fogad valami ellen, mindig az nyeri, mindig, mindig! Mennyibe fogadunk?

            Chicago: Száz frank.

            Dutchy: Rendben.

(Kiforgatják zsebeiket és kitesznek késeket, pipákat, gyufát, dugóhúzókat, zálogcédulákat és különböző más kacatot.)

            Dutchy: Nem nincs megh asz a pénz.

                  Chicago: No, hát éppenséggel nekem sem. Mennyid van?

            Dutchy: Tizenöt sou.

(Feltornyozza az aprópénzt.)

            Chicago: Ugyanannyi, centre pontosan.

(Ő is feltornyozza az aprót.)

Fogadjunk! Kinél lesz a tét?

            Dutchy: Ná-há – nosch, ezekben a biszonytálán idők.

            Chicago: Értettem. Nálad lesz a sajátod, nálam meg az enyém.

            Dutchy: Jobb esz íty. Még jöhet esz a fínánsziális kríszisz. Újság ászt mondjá, a Bank of England tártálék lent fan harmincnégy millió font.

            Chicago: Nem!

            Dutchy: Újság montya!

            Chicago: Ez majd jól felhajtja az árakat. Mi a jó büdös fene lesz velünk? Mondd – és hogy intézzük a tét többi részét?

            Dutchy: Mért nem írunk pappírt?

            Chicago: Ez az!

(Ír.)

„Alulírott Agamemnon Buckner fogad a fennmaradó száz frank erejéig – ez lévén 95 frank és 5 sou – a 15 sou már effektíve („effektíve”, ez jó!) letétben van – hogy François Millet 12 hónapon belül ünnepelt művész lesz a mai naptól számítandó, és Hans von Bismarck is fogad ennek az ellenkezőjére.” Így, ma este adok belőle egy másolatot.

(Felnéz.)

Itt vannak a fiúk.

(Bejön a négy tanítvány nemzeti viseletben. Ferguson, Everest és O’Shaughnessy szintén be. Mindnyájan meglehetősen kopottas, viselt ruhában vannak.)

Sorakozz! Figyelem! No, fiúk, készüljetek fel a látogatók fogadására és az üzlet lebonyolítására. Tapadjatok rájuk – a sarkukban legyetek – senkit ne engedjetek elmenni képvásárlás nélkül bármi áron. Kétszáz frankért adjátok a kisebb, jelentéktelenebb képeket, ha tudjátok – ha nagyon muszáj, kérjetek kevesebbet, de adjatok el mindent. A fontosabbakért többet kérjetek. A helyzet kritikus – a farkas az ajtóban csahol –, de mikor e vásárnak vége, felvirágozunk, és kimászunk a bajból. Bastien André visszasírja még, hogy mikor François Millet-vel szerződött ezekre a képekre, bár maradt volna meg az üzlet mellett. Mikor majd meglátja az Angelust…

            Everest: Akkor sírja majd igazán vissza az üzletet.

(Helyeslő mormogás.)

            O’Shaughnessy: Úgy van.

            Chicago: Most következik a mi nagyjelenetünk, fiúk. Kitartani az utolsó emberig!

(Miközben beszél, kivesz egy vagy két tűt a zsebéből, és gondosan felszúrja O’Shaughnessy egyik lelógó kabátrongyát – hátralépve megvizsgálja a hatást, majd újrakezdi a szúrást. Ezt helyette másvalaki is megteheti.)

Ha minden más csődöt mond, ez majd megment minket. 2500 frankot kell kapnotok ezért a műalkotásért.

(Morgás.)

Valaki adjon még egy tűt. Ó, tudom, hogy ez kicsit erősnek hangzik, de nem számít. Megér annyit, és ne engedjétek kevesebbért elkelni. Névsorolvasás. Sandy Ferguson.

            Ferguson: Jelen!

            Chicago: Fülön csípni a presbiteriánusokat! Ez egy szent háború. Szent háborúkban a szentségnek nincs helye. Kifosztani őket!

            Ferguson: Meglesz!

            Chicago: Charley Everest!

            Everest: Jelen!

            Chicago: Lépj törzsed élére – egyetlen angol sem menekülhet.

            Everest: (Bólint.)

            Chicago: Phelim O’Shaughnessy!

            O’Shaughnessy: Jelen’ram!

            Chicago: Bűvöld el a hölgyeket.

            O’Shaughnessy: Szakmám ez, uram.

            Chicago: Alfonso de Alcantaray Salvador de Toledo!

            Alfonso: (Arisztokratikus meghajlás.)

            Chicago: Segédkezz O’Shaughnessy-nek. Moham­med Ali ben Omar!

            Omar: (Szálám, kezeit szélesen kitárja.)

            Chicago: Li-Hung-Chang!

            Chang: (Kínai meghajlás.)

            Chicago: Juggernaut Jamboree!

            Juggernaut: (Hindu szálám.)

            Chicago: Segédkezz a tömegnek!

            Chang: Én csinálom mindenki vesz – angol embel, ílembel, melikai embel – mindenkit csinálok vesz. Nem vesz, mondok „Menj á pokolig!”

            Chicago: Minden tehetsége megvan hozzá, hogy kereszténnyé váljon. Vonuljatok a helyeitekre, fiúk.

(Szétoszlanak.)

Dutchy, ajtónálló vagy és rendőrség. Készüljetek, vonat érkezik Párizsból.

(Mindenféle emberből álló tömeg vonul be. Köztük André és jó néhány cimborája. Hosszú hajú művészek a Quartier Latine-ból kezet ráznak a fiúkkal. A képeket vizsgálva körbejár a tömeg, a fiúk kísérik őket, magyaráznak, csevegnek velük, O’Shaughnessy teljesen átadja magát a hölgyeknek. A kiállítás ideje alatt folyamatosan jönnek-mennek az emberek – rikkancs-fiúk, virágárus lányok, kintornások, parasztok, munkások, szerelők, nagy batyukat cipelő asszonyok, kisbabák, kosarak stb.)

            André: (Félre a cimboráknak.)

Legyetek résen – hiúsítsatok meg minden eladást.

(Bólintanak.)

            Basil Thorpe: (Az Angelus előtt – André hallótávolságban.)

Hűha, milyen jó képnek látszik. Bárcsak konyítanék legalább valamit a festészethez.

(Everesthez fordul.)

Bocsásson meg, hozzám szólt?

            Everest: Csak annyit mondtam, a kép valóban jó.

            O’Shaughnessy: (Megpróbál eladni egy másik képet – az egyik cimbora mellette rontja az üzletet. Egy hölgyhöz.)

Kezcsókolom a dupláját éri – szavamra.

            Basil Thorpe: Nekem is úgy tűnik, de hát nem értek hozzá. A művész neve – képtelen vagyok a nevét megjegyezni.

            Ferguson: (Egy skót vevőhöz.)

Nézze ezeket az elegáns vonalakat, mennyi báj árad belőle! Ó, ennyi pénzért még csak hasonlót sem talál sehol ebben az árnyékvilágban.

            Everest: Nem, nem N…M. Millet – François Millet.

            Thorpe: Miller. Nem emlékszem i…

            Everest: Nem Miller – Millet.

            Thorpe: Ó köszönöm. Franklin Millet. É….

            Everest: François Millet.

            Thorpe: Köszönöm ismét. Nagyon jónak látszik. Gondolja, hogy ismert lesz?

            Dutchy: (Egy vevőhöz egy másik képért.)

Ozért á kép? Gott im Himmel!

            Everest: Kétség kívül. Semmi kétség a világon. Az a kép ezer fontot ér majd egy szép napon – talán többet.

                  Thorpe: Te jó ég! Hallottunk már ilyeneket. De senki meg nem mondhatja, mikor fog ez megtörténni. Vajon mennyi lehet az ára.

            Chang: (Egyik vevőjéhez.)

Menj á pokolig!

            Everest: (Bizonytalan – összeszedi minden bátorságát, és kivágja.)

Eze… háromezer frank.

(Félre.)

Még nekem is eláll a lélegzetem!

            Thorpe: (Elgondolkodva.)

Megvenném. Erősen gondolkodom rajta, hogy megv…

            O’Shaughnessy: (Egy hölgyhöz.)

Csókolom a kicsi kezét, hát a vászon többe kerül!

            Everest: (Félre – izgatottan.)

Megvan a kismadár – megfogtam, itt a markomban! Jupiterre, minden bajunk megoldódott, és a jó öreg Millet megszabadul!

            Thorpe: Igen… – megveszem.

            Everest: (Félre.)

Ó, Isteni!

            Thorpe: Mondja csak, fiatalember, honnan tudja, hogy egy kép jó?

            Everest: Mert magam is művész vagyok.

            Thorpe: (Gyanakodva pislog.)

Talán….. Ön Mr. Milton?

            Everest: Én? Millet? Nem, uram.

            Thorpe: Oh, – pardon. Nem akartam megbántani – ne vegye rossz néven.

            Chicago: (Egy vevőhöz.)

Ó, valóban, nem – megéri az utolsó kiadott krajcárt is.

            Thorpe: Egyre jobban tetszik – valósággal a hatalmába kerít. Ha – esetleg, hm, ha megkaphatnám kétezerötszázért…

            Everest: (Azonnal rávágja.)

Én, én, én azt hiszem, megkaphatja, uram.

            Thorpe: (Gyanakodva.)

Ön személyesen érdekelt a kép eladásában?

            Everest: (Dühös magára, de palástolja.)

Igen, uram, olyan formában és mértékig, hogy Mr. Millet nagyon kedves, jó barátom, és ami az ő érdekeit szolgálja, abban én mindig segítek neki.

            Thorpe: Ó, értem. Természetesen. Nagyon szép és kedves dolog. Nos, ha itt lenne és elfogadna 2500-öt…

            Ferguson: (Egy vevőhöz.)

Nem mondom, ha megállapodunk 275-ben, nem bánja meg.

(Az egyik cimbora beleüti az orrát.)

            Everest: Mehetek megkérdezni a művészt az árról, uram?

            Thorpe: (Megint gyanakodva.)

Nos, n- neem… Még gondolkodom rajta egy kicsit! Először még gondolkodom egy keveset. Megemlítheti neki – persze nem, mint ajánlatot, nem, nem ajánlat, csak u…

            Everest: Pár perc múlva visszajövök, uram.

(Kifele menet O’Shaughnessy-nek.)

Markold meg az érzelmeidet, és ne engedd, hogy túlságosan nagy zajt csapjanak. Merem állítani, hogy eladtam az Angelust – nem, eladtam… most kapaszkodj meg, mert mondom – két-ezer és öt-száz frankért!

            O’Shaughnessy: Az anyja ú…

            Everest: (Kezével eltakarja O’Shaughnessy száját.)

Csönd, te csirkefogó! Mondd meg a fiúknak.

(Áttör a tömegen és eltűnik.)

(A hír szájról szájra terjed az Összeesküvők és Tanítványok között – nagy izgalom – némajáték – szenvedélyes kézfogások, ölelkezés, poharazás stb…)

            André: (Thorpe-hoz.)

Bocsásson meg – Lord Palmerston, ha nem tévedek?

(Thorpe elégedett.)

Nem, ó, már látom, hogy tévedtem – félrevezetett a bámulatos hasonlóság. Soha nem találkoztam őlordságával, de portréi mindenhol ott vannak, természetesen. Részesültem abban a megtiszteltetésben, hogy őlordsága kollekcióját számos festménnyel gyarapíthattam.

            Thorpe: Akkor ezek szerint ért a festményekhez?

            André: Igen, a szakmám érteni hozzájuk.

            Thorpe: Akkor lenne olyan kedves elmondani nekem, mit gondol erről a kiállításról?

            André: Nos, hát – (szünet) – néhány keret nagyon jó.

            Thorpe: Keret!

            André: De hát ugye mind kölcsön vannak – a képkereskedőtől kölcsönözték. A művész embert megpróbálóan küszködik – ezt meg kell hagyni – de ahol a tehetség ennyire hiányzik…

            Thorpe: Tehetségtelen, igaz?

            André: Ó, nem teljességgel – van valamicske, kicsi, de… próbáltam segíteni rajta, felajánlottam, hogy egy éven keresztül megveszem a képeit darabja száz frankért, abban az esetben persze, ha megüt egy bizonyos mércét. Nos, itt van az eredmény.

(Körbepillant a helyiségen.)

Három darab elfogadható; a többi teljes csőd – amint láthatja.

            Thorpe: Micsoda, ezek nem érnek darabja száz frankot?

                  André: A keretek, azok igen – de, mint már mondottam…

            Thorpe: De ez itt?

            André: No, ez már jobbacska. Ebben már megcsillan valami kis érték. Nem készült el éppenséggel időre, de azt hiszem, ezt megveszem.

            Thorpe: Száz frankért?

            André: Igen. Úgy gondolom, tulajdonképpen a négyszeresét éri.

            Thorpe: (Körbepillant, meglátja a közeledő Everest-et. Everest megáll szót váltani a Fiúk egyikével.)

Bocsásson meg, uram; találkozóra sietek.

(Thorpe ki.)

            Chicago: (Egy vevőhöz.)

Nos, tehát, mondjuk, legyen 750 a háromért?

(Kéményseprő be.)

            Kéményseprő: (Almát majszolva megáll a keféivel és táskájával az Angelus előtt.)

És ezt Művészetnek nevezik!

(Más képeket rosszallóan mustrálva továbbmegy.)

(Kéményseprő ki.)

            Egy Cimbora: (Néhány képre rámutat.)

(Chicago-hoz.)

Nos, ez – meg ez – és azok ott – megvenné 1500-ért….. ha

(Némajáték alkudozás, érvelések – egy másik Cimbora eltereli a vevőt és kikíséri a helyről.)

            André: (Félre. A tömeg ez alatt lassan szétoszlik.)

Á igen, Monsieur Millet, megtarthatja a szerelmét – aztán következőnek szintén magáé lesz az éhezés és az a jó adag étvágy is, ami ezt kíséri. Holnapután beugrom; és lesz egy jó kis aukció – és megvásárolom ezt mind egy dalért…. és, és elégetem őket – igen, és akkor Ön tönkrement. Jó képeket festett – igen, mind jó képek. De ez – ah, ez már-már nagyszerű!

            Chang: (Egy vevőhöz.)

Menj á pokolig.

            Ferguson: (Egy vevőhöz.)

Rendben van. Ez valójában sokkal többet ér, de…

(André közbelép, hogy beszéljen vele, miközben az egyik Cimbora kitessékeli a vevőt és beszélgetve kimennek. Mások utánuk mennek, André csatlakozik az utolsó elmenőhöz. Az idegenek mind elmennek. Hosszú szünet.)

            O’Shaughnessy: (Gyászosan.)

Egyetlen kép sem kelt el.

            Ferguson: Ez a lehető legtitokzatosabb dolog. Én magam legalább 300 frank értékben árultam.

            O’Shaughnessy: Én meg a duplájáért.

            Dutchy: Én mekkh szinthén, Isten az Attyhám.

            Everest: És az az angol. Annyira voltam kénytelen magára hagyni, míg megtanácskoztam azt a dolgot – és Jupiterre, 2 – ezer – ötszáz – kemény – frankba került! Gondoljatok csak bele.

            Chicago: Három festményre volt vevőm, úgy 700 frank értékben és még hatra 1500 értékben – az egyik eltűnt, a másik pedig végül kihátrált az üzletből. … Tönkrementünk… csőd!... Felfoghatatlan!

            Cecile: Gyalázat!

(Hosszú szünet; szomorú viselkedés.)

            Chicago: (Képzeletbeli flazsoleten játszani kezd – abbahagyja. Szomorúan megszólal…)

Fel a fejjel – most jön még csak a java. … Itt van François Millet!

(Millet belép. Marie odamegy hozzá.)

            Marie: Olyan sokáig voltál oda!

            Millet: Örülök, hogy hosszúnak tűnt neked, édesem. Nos, fiúk, milyen… de hisz nem is kell elmondjátok…

(Belép André, jobbról.)

Monsieur André?

            André: Gondolom, kitalálja, miért jöttem...

            Millet: Azazhogy?...

            André: A kétezer-ötszáz frankomért.

                  Millet: Milyen formában tartozom önnek 2500 frank­kal?

(Az esti szürkület kezd beszűrődni a helyiségbe.)

            André: Hát nem tőlem kölcsönözte?

            Millet: Nem, uram, számlára vettem.

            André: Milyen számlára?

            Millet: Az ez évi képek számlájára. Itt vannak. Ön szívósan visszautasította őket. Ez nem az én hibám. Megpróbáltuk eladni őket, és visszafizetni a pénzét. Úgy találom, ez nem sikerült. Fogja a képeket – vigye el őket.

            André: De nekem nem kellenek.

            Millet: Ez viszont már nem az én dolgom – tartsa magát a szerződéshez.

            André: A szerződés szabad kezet ad nekem, hogy annyit vigyek, amennyi tetszik nekem, a többit pedig itt hagyhatom. Nekem egy sem kell.

            Millet: Szabad kezet?

                  André: Felolvasom magának. „Ezennel alulírottak meg­egyeznek, hogy Bastien André megveheti a François Millet által festett összes festményt a mai dátumtól számított egy évig; az áruk 100 frank képenként.” Megveheti. Találunk bár egy célzást is arra, hogy veszi?

            Millet: Nem, nem találunk. De ez semmi. Felhívtam erre még akkor a figyelmét.

            André: Mire?

            Millet: Arra, hogy megveszi-t kellene beleírnunk, mire ön azt mondta, úriemberek közötti szerződések nem térnek ki ilyen apróságokra.

            André: Ezt mondtam, mi? És maga ekkor mit gondolt erről?

            Millet: Ugyanezt gondoltam.

            André: És most, mit gondol?

            Millet: Most is ezt gondolom.

            André: Ah, milyen ravasz. És ön erre emlékszik, hogy én ezt mondtam, ugye?

            Millet: Tisztán és világosan.

            André: Nos, én nem. Talán tud tanút állítani?

            Millet: Nem volt tanúja beszélgetésünknek.

                  André: Akkor lesz kedves elfelejteni fantáziájának e képzelt ostobaságát. 48 órát adok, hogy azt a pénzt visszafizesse, vagy…

            Millet: Megfeledkezik magáról, Monsieur André, ön éppen egy olyan kifejezést használt, amit maradéktalanul módosítania kell. Mégpedig azonnal. Időközben ajánlatom a következő. Vigye az összes képet, beleértve az újat is, és ezzel rendeztük a számlát. Az Angelusra nagy jövő vár.

            André: Megtagadom.

            Millet: Így is jó.

            André: Hónapokkal ezelőtt ön közém állt és… ah, de hisz ez nem számít. Megmondom önnek nyíltan, én akkor elhatároztam, hogy mindent megteszek, hogy ön ezt nagyon megbánja. És meg fogom tenni. Tönkreteszem… érti? – tönk-re-te-szem.

            Hölgyek: Gyalázat!

            Millet: Namármost, a kifejezés, amit használt. Elérkezett az ideje, hogy visszavonja.

            André: (Csettint az ujjával.)

Ezt neked és a te…

(Millet nekiugrik, de a többiek elvonszolják, és kituszkolják Andrét az ajtón. Visszadugja a fejét és bekiáltja:)

Két nap a visszafizetésig – ezt ne feledd!

(André ki.)

            Everest: Végünk van.

            Millet: Igen; ez a helyes kifejezés.

            Ferguson: Mégis, egy ideig olyan biztatóan nézett ki minden.

            Millet: (Szomorú.)

Ah, most már mit számít az. Mindennek vége. Mindent megtettem ezekben az években, amit egy ember megtehet, hogy… hogy… keményen dolgoztam… igaz hitben… elfáradtam.

            Marie: Ne add fel, François, ne add fel.

            Millet: Tönkretettem a te életedet is, édes. Ez a legnehezebb része.

            Marie: Dehogy tetted, áldás vagy te nekem. Ne add fel – értem ne. Ó, François, bárcsak segíthetnék neked. Meghalnék érted.

            Millet: Elhiszem.

(Félre.)

Hát még én mennyire meghalnék érte. És akkor egy szerencsés csillagzatú jótét lélek megmenthetné és boldoggá tehetné.

            Dutchy: Nézd ászt ász Ánghéluszt! Bhólont filágh esz – mindig is ász folt. Mikor fan neki naty Maszter, nem hiszi el – und hágyjá éhen feszni. Und mikor hálott, und már khéső fán, asz ő nefe betölti ász egész filágh, und á gászdág jhön!

            O’Shaughnessy: Halott, ez a helyes kifejezés.

            Marie: Hát igen, ez a helyes kifejezés.

            Chicago: Az, és micsoda gyalázat. És éppen ez fog történni, mikor már a mi jó öreg Millet-énk nem lesz.

(Odamegy, és kezet ráz vele.)

François, legjobb barátunk voltál nekünk, fiúknak valaha... valaha…

(Nagy érzelmek – lehajtott fővel elmegy, önkéntelenül penget néhányat a képzeletbeli dorombon.)

            Mama: Éjszaka lett.

            Papa: Igen, mennünk kell.

(Kezet fog Millet-vel.)

Nagyon sajnálom, ami veled történt, szegény fiú, Isten a tanúm, mennyire sajnálom. Ha csak segíteni tudnék – de hát ez a fickó engem is tönkretett.

            Millet: Isten áldja a jó szívét.

(Marie búcsúzik Millet-től.)

            Mama: (Millet-hez.)

Isten legyen veled, fiam. Gyere el hozzánk reggel.

(Elvonul Marie-val, Dutchy-val, O’Shaughnessy-vel, Fer­gu­sonnal és Everest követi őket.)

(Mindezek ki.)

            Everest: (Visszaszól.)

Találkozunk velük otthon és gyere vissza.

(Chicago és Cecile hátul indulni kezdenek.)

(Cecile ki.)

(Az idegen tanítványok lehajtott fővel ülnek melankolikus testhelyzetben. Millet leroskad egy székbe, és fejét kezébe temeti.)

            Chicago: (Visszapillant – odamegy Millet-hez, kezét gyöngéden a vállára teszi, érzelemtől átfűtött hangon, akadozva megszólal:)

F – fel a – fej- jel – most jön cs…

(Képtelen befejezni.)

(Orrot trombitálva ki.)

(Szünet; a fények tompulnak.)

            Millet: (Feláll, gondolkodik – kezével végigszántja a haját – ránéz a mozdulatlan csoportra. Félre.)

 Jobb így.

(Gyertyát gyújt.)

Olyan bizakodó voltam – valamikor. ... De – minden olyan…..olyan… semmitmondóvá vált.

(Becsukja az ajtókat, és tüzet gyújt a szenesserpenyőben.)

Fiúk!

(Felnéznek.)

Köszönjetek el tőlem – és menjetek.

(A szenesserpenyő felé int a fejével.)

            A spanyol: Értem. Köszönöm ezt a jó gondolatot. Köszönjetek el tőlünk, fiúk.

            A török:

Nincs mit ennünk – hogy éljünk így? Kismet. ...Meg vagyon írva. Én is maradok.

            Chang: Lendben van. Flançois nagyon jó balát Li-Hung-Chang. Én nem hagyom Flançois. Ő hal, én is hal.

(Mindnyájan kezet fognak, és felkészülnek a halálra. Amint nagy hullámokban gomolyogni kezd a füst, jelentkeznek a tünetek – pillanatra felülnek, bódultan, zavarodottan körbenéznek – kezet homlokhoz, szívhez, torokhoz emelnek – nyögések – zihálás – fuldoklás hangjai – majd újra lefekszenek. Végül hosszú haldokló lassú fuldoklás.)

            Chicago: (Beront. Alig van rajta ruha, csupa hó.)

Hurrá, fiúk, megmenekültünk, meg-me-nekültünk! – Hel-lo, hát ez meg mi!

(Odarohan, vizet önt a szenes-serpenyőre és kivágja az ajtókat. Millet-ét kezdi élesztgetni.)

Ébredj – ébredj fel! Ó, nehogy meghalj – megmenekültünk, hát mondom, hogy megmenekültünk!

(Ferguson, Dutchy, Everest, O’Shaughnessy be.)

            Mind: A szentségit!

(A tanítványokat kezdik éleszteni és fokozatosan felrázzák őket.)

            Millet: (Elhalóan, nehezen beszél.)

Ah, fiúk, miért tettétek ezt a gorombaságot velünk? Most majd marjon fokozatosan szét az éhezés?

            Chicago: Nem, uram, szó sincs róla, nem lesz itt semmiféle éhezéses halál. Élni fogunk, méghozzá boldogan.

            Everest: Élni? Mégis, miből?

            Ferguson: Mire akarsz kilyukadni?

            Millet: Boldogan? Hisz elenyészünk. Nem vertem nagy dobra, de nem járt étel a számban…

            Chicago: Nos, járni fog, méghozzá hamarosan. Abban a pillanatban, ahogy innen elmentünk, belém hasított egy gondolat, nyakon vágott egy ötlet.

            Dutchy: Hát uty is nészel ki.

                  O’Shaughnessy: Tényleg, hová tűntél el, mikor elváltunk?

            Everest: Igen, igen mi történt veled?

            Chicago: Maradjatok csendben, és engedjétek elmesélnem. Mondom, belém hasított egy gondolat. Míg ti hazakísértétek az embereket, én elrohantam a falu végén lévő monte di pietàhoz, és zaciba csaptam a kabátomat, mellényemet és nyakkendőmet.

            Dutchy: Jó gis öthleth!

(Pincérek be, ételt, sört, szivart és cigarettákat hoznak. Aztán pincérek ki.)

            Chicago: És íme, az eredmény! Még nem valósíthattam meg a gondolatomat. Várjatok, és egyetek. Mondom, meg vagyunk mentve!

(A Fiúk nekiesnek éhesen az ételnek. Néma rágások után.)

            Millet: Annyira jó íze van! Meg kell bocsátanom neked.

            A spanyol: Ah, soha nem esett étel ennyire jól.

            Dutchy: Nháá, ákkoh ász á ghondoláth?

            Ferguson: Ki vele!

            Everest: Mi lesz már!

            Chicago: Ez egyáltalán nem az én ötletem. Dutchy-é.

            Dutchy: Ná was, hotyhoty?

            Chicago: (Komolyan. Feláll.)

Éspedig a következő. Semmi értelme mindnyájunknak meghalni. Haljon meg csak egyikünk, hogy a többit megmentse.

(Szünet.)

Dutchy azt mondta: „Mikor van egy nagy Mester, az emberek nem tudnak róla – és hagyják éhen veszni: és mikor halott, és már túl késő, az ő neve betölti az egész világot, és jönnek a gazdagok.”

(Szünet.)

Egyikünknek halottnak kell tűnnie – nevet kell változtasson és lelép – a nevével mi betöltjük a világot, és jönnek a gazdagok.

(Bal kezével felemeli a poharát.)

François Millet-nek meg kell halnia!

            Dutchy: Muramatyám esz cshodálathos!... Keszet rá!...

(Kezet ráz Chicagóval.)

            Everest: (Felugrik.)

Háromszoros hurrá jótevőnknek, Chicagónak!

            Mind: (Felugranak kivéve Millet-ét. Háromszor hurráznak, majd tigrisüvöltéssel rábődülnek.) (Amerikai katonai szokás; mikor egy hőst megünnepelnek, tigrisnek nevezik ereje és bátorsága miatt, és az egész ünneplő csapat rábődül, ahogy a tigrisek szoktak – a ford.)  (Énekelnek.)

For he’s a jolly good fellow, for he’s  jolly good fellow,

For he’s a jolly good fellow, which nobody can deny.

Which nobody can deny, which nobody can deny,

For he’s a jolly good fellow, for he’s a jolly good fellow,

For he’s a jolly good fellow, which nobody can deny.

(Leülnek – kivéve Chicagót.)

            Chicago: (Hiteles érzelmi töltettel és ünnepélyességgel.)

Barátaim, ürítsük poharunkat állva és némán.

(Szünet, a többiek ünnepélyesen felállnak, és fejüket lehajtják – ketten, hárman leveszik fejfedőjüket.)

Szent emlékére annak, ki a bajban mindig támaszunk, vigaszunk és oltalmunk volt – a legjobb barátra, kit valaha ember ismert – a néhai Jean François Millet-re, aki békében alszik, Isten nyugtassa!

(Némán isznak.)                                                                                                                        

(Függöny lassan le.)

Második felvonás

 

Idő: két nap múlva.

Helyszín: Ismét a műterem.

A festmények fele, beleértve az Angelust is, eltűnt. A megmaradottak felén nagybetűs „Eladva” tábla. A legszembetűnőbb helyen két jókora festmény látható állványokon. Egyikük, a „Magvetők”, befejezett, a másikat (majd az özvegy dolgozik rajta), éppen hogy elkezdték.

Minden jelenlévőn az a ruha van, mint korábban, leszámítva, hogy Chicago viharvert kabátot és nyakkendőt hord, melyeknek más színük van, mint a zálogházban hagyottaknak. A kabát állig be van gombolva, mert nincs mellénye. Egy óriási fehér vagy világossárga foltot varr keservesen egy öreg kék nadrág ülepére.

(Jelen van az öt Fiatal Művész, Barátok és a négy Külföldi Tanítvány.)

A tanítványok állványok előtt állnak, festenek. A Fiatal Művészek állványtól állványig haladva utasításokat adnak, hibákra mutatnak rá, néha ecsettel a kezükben javítanak – néha egy-egy megjegyzés; éppen egy tanítvány köré csoportosulnak. Egy tacskó meglehetősen nagy képe – a festményt a közönség is látja.

 

            Everest: Azzal a kutyával valami nincs rendben.

            Ferguson: Elrajzolt.

            O’Shaughnessy: Nem, uram, ez nem keresztény kutya. Sosem láttam még ilyen kutyát.

            Everest: Túl hosszú.

            O’Shaughnessy: Meghiszem azt, hogy hosszú. Ez a leghosszabb kutya, amit valaha is l… – nahát, sosem láttam még ilyen hosszú kutyát.

            Ferguson: Olyan, mint egy pad.

            Dutchy: Ikasza fan. Asz a kutya kell neki skurc, rövidülés.

            O’Shaughnessy: Milyen kutya ez egyáltalán? Valóságos kutya, vagy egy új kutyafajtának a terve?

            Tanítvány: Tacskó.

            Everest: Ó, így már érthető.

            O’Shaughnessy: De akkor is, túl sok van neki farokból – soha nem tudná megcsóválni.

            Everest: Nem, a farka rendben van. Mostanság mind így néznek ki. Valóban mondható, hogy túl hosszú, de ilyennek kell lennie, hogy harmóniában legyen a kutya többi részével.

            Ferguson: Miért? Éppen most mondtad, hogy túl hosszú – tehát aránytalan. Hogyan fog akkor harmóniában lenni?

            Everest: Ennek a kutyafajtának minden része aránytalan – aránytalannak is kell lennie, a harmónia végett.

            Ferguson: Ó – most már teljesen világos.

            Dutchy: Enkhem akkóh sem éhdekhel, íty nem léhet kutyát csinálni. Etyh ilyen farokh nem illendő kutyáhosz. Ety ilyen farok asz lelóg und lelóg á föld és ott elfekszikh und beléáll  á kutyhá útjában amikor asz meg ákár fordulni…

            Everest: Hát, süsd meg, és akkor hogyan javítanád ki?

            Dutchy: (Elgondolkodva.)

Én, – hát én nem tudhom. …. D – de felhúszhatnátokh íty felfhelé – íty ni – s akkor mekköthetnétekh á nyáká khörüli, und…

            Chicago: Ugyan, kérlek! Te még annyit sem konyítasz a dologhoz, mint egy műkritikus.

(Felemeli a nadrágot – jól látható a folt – kritikusan szemléli művét.)

(Félre.)

Teljes csőd – túl feltűnő – így nem hordhatom – elvonja a figyelmet a kiállítás többi részétől – az ember úgy néz így ki, mint egy szentjánosbogár – ….

(Leteszi a nadrágot – feláll és csípőre tett kézzel vizsgálja a képek elrendezését a falon.)

Nagyon jól néz ki. Első osztályú. Bár… azt hiszem, sokat segítene, ha egy párat még eladnánk közülük.

            Dutchy: (Egy régi fellépő létrával és táblával a kezében készenlétben áll.)

Nos, mejikeket khondolod?

            Chicago: Azt – meg azt.

            Dutchy: Hendben.

(Elhelyezi a táblákat.)

„ELADVA.”

            Ferguson: Igen. Így már sokkal jobb.

            Chicago: Azt hiszem, Sandy, jobb, ha azt ott is eladjuk.

            Ferguson: Jó.

(Kiteszi a táblát.)

„ELADVA.”

            Everest: Na, figyelj, Chicago, és mit mondjunk, mi lett a többivel?

            Chicago: Arra gondoltam, jó ötlet lehetne, ha azt mondjuk, egy kereskedő a tegnap esti újságokból értesült a hírről, azonnal eljött és azt állította – nos, hm, azt állította….

            Dutchy: Hoty falakitől fan a megrendelés und….

            Chicago: Ez az; és darabját 300 frankért el is viszi, de az özvegy…. nos, az özvegy, mit mondd erre az özvegy?

            Dutchy: Nos, asz öszfegy aszongya, hoty asz… – (gondolkodik) – …. mongyuk aszongya, hoty az ekhész csalás und a törfény nevében újra kicsomágoltattya őket.

            Chicago: Hát ez nagyszerű – elég is lesz. Azért nem káposztászsákokról van szó, amiket a válladra vetve körbehordozol, Dutchy.

            Dutchy: (Elégedetten.)

Ó, Schikágó, te mindig tucc falami híszelgőset mondani asz embernek, ifasz?

            Everest: Chicago, és hogyan sikerült elrendezni azt a dolgot az újságoknál?

(Megmutatja az egyik Fiúnak.)

            Chicago: Emlékszel Flandreau-ra? – Beaux Arts, két évvel ezelőtt – nem volt keletje a festészetnek? Az újságíró, ma – ismeri minden csínját-bínját ennek a dolognak; működésbe hozta nekem.

            Ferguson: Tökéletes fogalmazás – óvatos, nincs túlírva. Megtette a hatását. Ma reggel Párizsban jártam. Az emberek beszélnek.

            Chicago: Az nagyon jó. És mit mondanak.

                  Ferguson: Egyetlen ember sem adta volna a legcsekélyebb jelét sem annak, hogy életében először hallja François Millet nevét.

            Chicago: Hm, gyönyörű; az emberi természet csodája.

            Ferguson: Mindenhol ez van. És mindnyájan annyira sajnálják, hogy a szegény ördög ennyire beteg.

            Everest: Beteg, és tegnap reggel el kellett utaznia – a-ö – hova is ?

            Chicago: Berberia partjaira.

            O’Shaughnessy: Hol van ez a Berberia partjai?

            Chicago: Kössenek fel, ha tudom.

            O’Shaughnessy: De hát akkor mi a csudának találtad ki éppen ezt?

            Chicago: Valahová el kellett utaznia, nem igaz? Én hülye!

            Ferguson: Többen kifejtették, hogy Millet-re már régen úgy tekintenek, mint felemelkedő nagy mesterre. Kérdezték, valóban annyira beteg-e, mint az újságok mondják. Mikor gyorsan rávágtam, hogy alig van pár hete hátra, kijelentették, halála iszonyú csapás lesz Franciaországnak.

            O’Shaughnessy: Nagyszerű!

            Ferguson: Ó, hát működik. Ma vásárlók fognak idejönni. Meglátjátok.

            Chicago: És fizetni fognak azért, amit nálunk kapnak – ezért kezeskedem. Most jut eszembe…

            Everest: Mi?

            Chicago: A London Times Párizsi Tudósítását is megdolgoztam.

            Mind: Nem!

            Chicago: Dehogynem.

            O’Shaughnessy: Lon-don Times! Ez fel fogja rázni az egész világot!

(Kopogás. Négy Újságíró jegyzetfüzetekkel és tollakkal be, kabátjukat kezdik levenni.)

            Chicago: (Félre.)

Újságírók! ó, csodás! Szétszóródni. Mindnyájan segítetek felvilágosítani őket – de csak azt ismételhetitek, amit mi mondunk.

            Újságíró: Tudna nekem néhány részlettel szolgálni erről a rettenetes dologról?

            Chicago: Ah, az a szegény fiú – gondolom, korábban is hallott már róla?

            Újságíró: (Megbántva.)

Kedves uram, nem számítottam arra, hogy ön – ön… Egészen biztosra mondhatom, hogy egy olyan újság képviselőit, mint a Figaro, nem lehet azzal vádolni, hogy ne ismerjék a Jean François Millet nevét.

            Chicago: Ezer bocsánat. Ha tudtam volna, hogy önök a Figarótól vannak, én… Talán szeretnének egy kis ismertetőt az életéről és hm, műveiről.

            O’Shaughnessy: (Félre.)

Műveiről, ez az!

            Újságíró: Végtelenül hálás lennék – végtelenül!

            Chicago: (Odaadja neki.)

Rövid kis írás az egész – tegnap este vetettem papírra – egy megtört szív tiszteletadása.

            Dutchy: (Félre – kezét felemeli, fejét ingatja.)

Ó, az a Schikággó – mintikk lódít.

            Újságíró: (Az írásra pillantva.)

Um. Nincs családja, csak a megözvegyült húga. Utána küldtek, tegnapelőtt este megérkezett éppen időben, hogy kétségkívül utolsó búcsút vegyen a bátyjától. Szomorú.

            Chicago: Igen. Tillou özvegy. Szegényke – szegény teremtés. Teljesen összetört – micsoda látvány, biztosíthatom uram, hogy nem látott még ilyent.

            Everest: Ő foglalja el majd a bátyja lakrészét, és intézi ügyeit.

            Chicago: Apropó – az első dolog, ami megérkezésekor tudomására jutott, hogy bátyját becsapták.

            Újságíró: Ó, kérem, mesélje el.

            Chicago: Mielőtt megérkezett volna, egy gazember, aki az állította, hogy a nagyhírű és kiváló képkereskedő, Bastien André testvérbátyja…

            Dutchy: (Félre, halkan combjait csapkodva.)

Naccerű, naccerű!

            Chicago: Egy hamis papírral állított be, miszerint 25 kép illeti meg, darabja szánalmas 300 frankért.

            Everest: Azt feltételeztük, hogy minden rendben van, elvettük a pénzt, és hagytuk a képeket elvinni.

            Ferguson: Nem vettük észre, hogy a papír hamis, csak amikor már túl késő volt.

            Újságíró: Felháborító! Meg fogom szellőztetni az ügyet.

            Chicago: Tegye meg. Ez biztosítani fogja visszatértüket.

            Everest: Mindnyájan hálásak leszünk.

            O’Shaughnessy: És az özvegy, természetesen.

            Újságíró: Van még valami?

            Chicago: Azt hiszem nincs – mert az összes többi a gyászjelentésen van – nem úgy értettem – azon a kis papíron, amit adtam önnek. Ó, megtenné, hogy még beleveszi a jelentésébe, hogy az özvegy úgy döntött, pillanatnyilag négy kivételével egyetlen képet sem óhajt eladni semmi áron.

            Ferguson: Meg tudná ezt említeni?

            Dutchy: (Félre.)

Ó, asz a Schikágó!

            Újságíró: Örömmel.

(A falra pillantva.)

Azt hiszem már így is túl sok elkelt.

            Chicago: Pontosan. Akár százat is ugyanilyen könnyedén eladhattunk volna, mint ezeket.

            Ferguson: De reméljük, legtöbbjüket busás jutalom fejében visszakapjuk.

            Újságíró: Remélem, hogy sikerülni fog; sőt tudom biztosan, semmi kétség. Ismerem ezt a világot.

            Chicago: (Félre.)

Igen, úgy is nézel ki.

            Újságíró: Az özveggyel, feltételezem, nem találkozhatom?

            Chicago: Tegnap délután még fogadhatta volna önt – egy ideig már-már vidám volt – szinte bizakodó és fehér-feketében le is skiccelte a bátyja portréját –, de ma, hah, sajnos….!

            Újságíró: Ó, kérem! kölcsönkaphatnám reprodukcióra a Figaro számára?

            Chicago: (Odaadja a rajzot.)

Igen, persze, nagyon szívesen.

            Újságíró: Hm, milyen feltűnő arc – igen, figyelemreméltó és rendkívüli arc.

            Chicago: Igen. És pontos mása szegény fivérének – a megszólalásig hasonlít. Ikrek voltak.

            Dutchy: (Félre.)

Asz a Schikágó!

            Újságíró: Nagyon szépen köszönöm.

(Az állványnál álló művészekre mutatva.)

Ők pedig…

            Chicago: A mester tanítványai. Természetesen rajtuk kívül még sokan vannak, de ők voltak a kedvencei. Közvetlen közelében tartotta őket. Engedje meg.

(Rásegíti a kabátját. A Fiúk kikísérik őt és a többi újságírót az ajtóig, meghajlással köszönnek.)

(Újságírók ki.)

            Chicago: (Masíroz – nagydobot ver.)

Á – kedves Dutchy – volt egy kis fogadásom veled, emlékszel?

            Dutchy: Asz a fogadás, már nem nész ki olyan zsokat íkhérőnek nekem, fene fenék. De örülökk nekijje.

(Az özvegy – fiatal, szép, olcsón, de szépen és ízlésesen öltözve, kalappal vagy kalap nélkül, ahogy tetszik –, negédesen kibilleg a hálószobából, kukoricaszár-pipát, vagy hangafából készül pipát szív.)

            Chicago: Szia, nem szabad ide kijönnöd!

(A Fiúkhoz.)

Ugorjatok az ajtóhoz – be ne engedjetek senkit!

(A Fiúk engedelmeskednek.)

Gyerünk, Millet, vissza veled, vissza, vissza – veszélyes idekint.

            Özvegy: Frászkarika, Chicago, legyen szíved – nem bírom már odabent.

            Chicago: Ó, de hát muszáj.

            Özvegy: (Le-fel sétál.)

Ah, ez jó.

(Ásít és nyújtózkodik.)

Olyan szűkös odabent – még csak megfordulni sem lehet.

(Az új kép elé áll.)

Ezt be akarom fejezni.

(Felemel egy ecsetet.)

            Everest: (Könyörögve.)

Nagyon kérlek, kérlek szépen, mindent el fogsz rontani.

            Özvegy: Nahát, nekem is szükségem van egy kis levegőre. És az a hálószoba a legszörnyűbb hely képek festésére – semmi fény nincs benne. Ott csak mázolni tudok – lehetetlen állapot.

            Chicago: Ó, mázolj csak, amihez éppen kedved szottyan – mi eladjuk.

            Özvegy: Meddig kell nekem ott képeket festenem?

            Chicago: Ó, három hónapot.

            Özvegy: Gyilkos!

            Ferguson: De hisz meg kell tenned! A dolog nagyobbat csattant, mint reméltük.

            Özvegy: Nem bírom ezeket az idétlen ruhákat.

            Chicago: Dehogynem bírod. Muszáj! Ráadásul egy rakás képet kell festened. Kirázod a kicsi ujjadból – bármi megteszi.

            Özvegy: Hogyisne.

            Chicago: Meg kell lenniük, hisz mondom – nem most azonnal, de hogy a halálod után el tudjuk adni őket.

            Özvegy: Ó, most akarok meghalni.

            Chicago: Most nem lehet. Nem engedhetjük meg magunknak.

            Everest: Három hónap kell ahhoz, hogy hírnevedet széttrombitáljuk az egész világnak.

            Chicago: Utána azonnal meghalhatsz.

            Özvegy: (Lemondóan.)

Nem élek én addig, hogy…. hogy meg tudjam tenni.

            Ferguson: Dehogyisnem, öreg fiú, ne izgasd magad.

            Chicago: És most jól jegyezd meg a szavamat – mostantól számított három hónap múlva akkora temetést rendezünk neked, amilyent még soha… – (biztatóan megveregeti a vállát) – olyan temetést, amit nagyon fogsz élvezni.

            Özvegy: Ó, ... három hónap!

            Chicago: (Kezét felemeli – nagy hatást kelt.)

És abban a pillanatban, hogy halott vagy, meglátod majd, a képeid azonnal felszöknek darabja 50 000 frankra – jegyezd meg, amit mondok.

            Özvegy: (Megfordul, a falra pillant.)

Ó, karácsony!

            Dutchy: (Az ajtónál.)

Ukrás! Fall-lakki jön. Asz a khaszdak Ankhol.

(Az özvegy felkapja a szoknyáját, és bemenekül a hálószobába.)

(Angol Kereskedő be. A szokásos vegyes Tömeg ismét?)

            Chicago: Szomorú arcokat vágni, fiúk. Ne feledjétek, éppen nagy csapás zuhant ránk.

(Mind az ajtóhoz szaladnak, és kinéznek.)

            Ferguson: A gyapjúkirályom Ausztráliából…

            Chicago: És a nábobom San Franciscóból – és sok mindenki más.

            Dutchy: Áhuljunk akkor eszek az emperek, vaccse?

(Mindegyik szomorúan fogadja emberét, és elvonul vele – heves tárgyalások némajátéka.)

            Chicago: (Félre a fiúknak.)

Tegyétek az árakat nagyon magasra, és semmibe ne egyezzetek meg, mielőtt meg nem kapjátok az én, mint az özvegy ügynöke, beleegyezésemet.

            Angol: (Egy kicsit nyugtalanul Everestnek.)

Sajnálom, hogy a múltkor olyan hirtelen elhívtak, de minden rendben van. Elhoztam a pénzt.

(Zsebkönyvében turkál.)

            Gyapjúkirály: (Fergusonhoz.)

A 275 frank, amiben ugye megegyeztünk…

(Zsebkönyvében turkál.)

            Ferguson: (Nézeteltérés némajátéka – vita.)

            Nábob: (Chicagóhoz)

1500 frank volt, ha nem tévedek.

(Zsebkönyvében turkál.)

            Chicago: (Nézeteltérés némajátéka – vita.)

            Everest: (Próbál visszaemlékezni.)

Er – milyen pénzre is gondol?

            Angol: A festmény ára, amit vásároltam, hisz emlékszik.

            Everest: Festmény?

            Angol: Igen. Tudja, az Angelus.

            Everest: Ó, az, hiszen emlékszem már. Elkelt.

            Angol: Elkelt?

            Everest: Úgy tudom. Az ügynök pontosan tudni fogja. Az Angelust eladtuk, ugye?

            Chicago: Hogy eladtuk volna? Nem. Ja, a ma reggeli ügyre gondolsz? – Az osztrák császár ügynökével?

            Everest: I – igen.

            Chicago: Pusztán csak egy ajánlat – 30 000 frank. Elutasítva.

            Dutchy: (Némajáték „– Asz a Schikágó!”-t kifejezve.)

(Az Angol és a Gyapjúkirály Chicago felé mozdulnak.)

            Angol: Szent Isten!

            Nábob: Har-minc ezer?

            Gyapjúkirály: Teringettét!

            Angol: De drága uram, az a festmény tulajdonképpen az enyém – azonnal, helyben el is vittem volna, csakhogy….

            Everest: Csakhogy nem vitte el, emlékszik?

            Angol: Mert egy úriember, akit úgy hallottam, Andrénak hívtak – azt hiszem az volt a neve – azt tanácsolta…

            Everest: (Félre.)

Áhá, így már értem.

(Ugyanez némajátékban a többieknél.)

(Közömbösen – fennhangon.)

Ó, André – hát az, a dolog, üzleti szempontból rendjén is volt. André ugyanis képkereskedő.

            Angol: No, és a képkereskedők nem becsületesek?

            Kéményseprő: (Almát rágcsálva be, méla undorral a „Magvetőket” vizsgálja.)

Mé’hogy művészet!

(Körbejár. A „Tacskó” előtt helyeslően bólogat.)

Na, emmán döfi!                                                                        

(Ki.)

            Everest: (Sajnálkozva.)

A múltakban akadt még néhány.

            Chicago: (Sajnálkozva.)

Halott, immáron.

                  Angol: Még csak a tegnapelőtt ezeknek a képeknek az árai…

            Chicago: Igen, tudom. De azóta két vagy három nagyon fontos dolog történt, és a helyzet megváltozott.

            Ferguson: Igen. A modern idők legnagyobb festőjét hirtelen halál fenyegeti.

            Everest: Az árak felszöktek, következésképpen.

            Chicago: És még egy változás. Tegnapelőtt testvérhúga, Tillou özvegy még éhezett. Most meg hirtelen a birtokába került egy hatalmas érték.

            O’Shaughnessy: (Félre.)

Nem is hazugság. Ahogy most állnak a dolgok.

            Chicago: Rendelkezése egyértelmű. Négy festményt adhatok el; semmi többet.

            Mind: Melyek azok, kérem?

            Chicago: Az – az – az, és ez a műremek, mely hamarosan világhírnévre fog szert tenni – a „Magvetők”.

            Angol: Mi az ára?

            Chicago: Nem vehetek komolyan 30.000 franknál kevesebb ajánlatot.

            A Fiúk: (Az egész helyiségben, lágyan…)

 Fh – hű!

            Dutchy: (Félre.)

Asz a Schikágó! Fan a bhőr á képén, több mint etyh ántyhál.

            Angol: Szemt…

            Nábob: Elviszem – 30 000!

            Gyapjúkirály: Emelem….. 32 000!

            Angol: Harmincöt!

            Nábob: Negyven!

            Gyapjúkirály: Negyvenöt!

            Angol: Ötven!

            Nábob: (Tétovázik.)

Ö-ötven-öt!

            Gyapjúkirály: Uraim, higgadjanak le. Mi folyik itt, fejjel rohanunk egymásnak. Ez így nem üzlet. Vessünk kockát, hogy kié legyen 60 000-ért.

            Angol: Ez így nagyon is fair. (Lehet angolosan mondani. – a ford.)

            Nábob: Rendben.

(Előveszik a kockát.)

            Gyapjúkirály: (Dob.)

Semmi! Ó, Basse-terre!

            Nábob: (Dob.)

Semmi! Kur-disztán!

            Angol: (Dob.)

Semmi!

(Megint dob.)

Ötös. Dupla!

            Nábob: (Dob.)

Dupla-ötös! Ketten maradtunk, uram, azt hiszem. 10.000 frankot adok, ha kiszáll.

            Angol: N-nem.

            Nábob: Legyen tizenöt.

            Angol: (Odamegy, megvizsgálja a festményt.)

Nem.

            Nábob: Húsz. Ne akadékoskodjék!

            Angol: (A festményre pillant – egy percig tétovázik.)

 Angol vagyok. Az állásaimat soha fel nem adom.

            Gyapjúkirály: ’Setleg az én esélyeimet is felvásárolnák, uraim?

            Nábob: (Tréfásan.)

Miért is ne, természetesen. Tíz frank.

            Angol: Tíz és fél!

            Nábob: Tizenegy!

            Angol: Tizenkettő!

            Nábob: És fél!

            Angol: És megy – és megy – utolsó hívás. Tizen-három!

            Nábob: (Sajnálkozva.)

Engem pedig kilicitált.

            Angol: Itt a tizenhárom.

(Előveszi a pénzt.)

            Gyapjúkirály: Ó, ahonnan én jövök, mi soha nem megyünk vissza, ha már egyszer elindultunk előre. Pláne nem tizenhárom frank értékben.

(Keverni kezdi a kockát.)

Népünk címerén ez áll: „Előre, Ausztrália!”

(Dob.)

(Tabló. Mindnyájan a kockák fölé hajolnak.)

            Nábob: Dupla hatos! Amerika becsületéért, adok 65 000-et a festményért.

            Gyapjúkirály: (Fejét ingatja.)

            Angol: Anglia dicsőségére – hetven….

            Gyapjúkirály: (Fejét ingatja.)

            Nábob: Hetvenöt.

            Gyapjúkirály: (Fejét ingatja.)

            Angol: Nyolcvan.

            Gyapjúkirály: Nem használ semmit – hazámban, mi soha nem megyünk vissza.

            Chicago: (A festmény felé int.)

Előre, Ausztrália!

            Nábob: Nos, ez a kis festmény, melyet én már-már megvettem 700 frankért…

            Chicago: Tegnapelőtt.

            Nábob: És ma?

            Chicago: Tízezer. Öt perc gondolkodási idő.

            Nábob: Tíz? Mintha…

            Angol: Megveszem.

            Nábob: Bocsásson meg – én, magam veszem meg. Még nem végeztem.

            Angol: Nagyon jó. Hogy a másik kettő?

            Chicago: Tízezer darabja – ha nagyon sietős.

            Nábob: Én meg…

            Angol: Megveszem mindkettőt!

            Gyapjúkirály: (Éppen befejezi a csekkírást.)

Itt van a 60 000 – felmutatónak fizet.

            Chicago: Rendben van.

(Elveszi.)

            Gyapjúkirály: Namármost, fesse a festmény hátára – diktálom: „Eme kép a Magvetőkről a mai napon eladatott Jared Walker-nek 60.000 frankért, pénz letéve – átvétel ezennel elismerve – íme, esküvel megerősíttetik, hogy egy eredeti Jean François Millet és második helyen áll a mester alkotásainak sorában.” Írja alá. Dátumot rá. És most fesse alá, „Előre, Ausztrália!”

            Chicago: (Az ajtóhoz kíséri.)

Nagyszerű vásárt csinált, uram. A kép ennél sokkal többet ér.

            Gyapjúkirály: Magam is ezt mondanám, hisz éppen 80 000-et ajánlottak érte.                                                           

(Ki.)

(Időközben Everest és Ferguson csekkeket vettek át Nábobtól és Angoltól, és festményeik hátára írtak. Az ajtóhoz kísérik őket – némajáték.)

(Mindketten ki.)

(A Tömeg, amely eddig a műteremben lődörgött, eltűnik.)

            Chicago: (Masíroz – képzeletbeli dobok.)

És most. Hip – hip – hip – hurrá! Hip – hip – hip – hurrá! Tigris!

(Összeölelkeznek – táncolnak – Tanítványok és mindenki.)

 

Magvető

            Chicago: (O’Shaughnessy-nek – csekkeket ad neki.)

Kösd le ezt a 90 000 frankot a falu bankjában Tillou özvegy nevére – és hozd vissza a csekk-könyvet.

            O’Shaughnessy: Kilencvenezer – gondold csak meg! Rezesbanda kísér engem utamon!

            Chicago: És kérlek – az Isten szerelmére, hozz egy csomag cigarettát. Meghalok egy füstért.

            O’Shaughnessy: Meglesz. Adj valami pénzt.

            Chicago: (Zsebeiben kutat.)

(A Tömeghez.)

Van egy pár sous-tok?              

(Egyiktől a másikig halad.)

Neked? – És neked? – Neked sem??

(Mindnyájan átkutatják zsebeiket és fejüket ingatják. O’Shaughnessy-hez.)

Hát jó, menj csak – nem érdekes.

            O’Shaughnessy: (Indul kifelé – visszafordul.)

Chicago!

            Chicago: Igen.

            O’Shaughnessy: A bank kérni fog három vagy négy aláírást az özvegytől.

            Chicago: Igaz. Várj – hozom.

(A hálószoba felé indul.)

(Özvegy abból az irányból be.)

            Özvegy: Mi volt ez a lárma?

            Everest: Gyorsan! Ugorjatok az ajtóhoz, fiúk. Senkit be ne engedjetek.

            Özvegy: Istenem, de jó onnan kiszabadulni egy percre!

            Chicago: Na, mit szólsz, Özvegy, 90.000 frank értékben árultunk ma képeket!

            Özvegy: („Elájul”, magával rántva egy állványt – a Fiúk segítik lábra.)

Micsoda aljas hazugság! Miért akarod egy ilyen baromsággal kikészíteni az embert?

            Everest: Ez nem baromság, öreg fiú, tiszta színigaz.

                  Özvegy: Hogy micsoda? Itt mindenki megőrült? Fer­guson?

            Ferguson: Becsületemre, minden szó igaz.

            Özvegy: Dutchy, te vagy az egyetlen ember itt, akinek tapasztalata van igazmondásból. Beszélj.

            Dutchy: Igasz, mind a Szentírás, Öszvegy – éppek íty történt.

            Özvegy: (Zsebkendőjét a szeméhez emeli – monologizál.)

A sok nehézség után… a sok baj... és nyomor

(Felnéz.)

Rablók és hazugok mocskos tanyája! Mindnyájatokat el kéne hurcolni és vízbefojtani – minden egyes piszkos alakot.

            Chicago: Én… nekem semmi közöm ehhez az egészhez.

(Mormol.)

            Özvegy: De hát téged senki nem is vádol… te, kicsi Chicago bárányka. …..Lelkiismeretlen rablóvezér! Mi a csudának tetted, gazember?

            Chicago: Hát, tudod, éppen – nos, mindnyájunknak elfogyott a cigarettája, mind az utolsó szálig és….

            Özvegy: Ó, így már mindent értek. Akkor rendben van – erre nem gondoltam. Keblemre, Ó, nemes himpellér!

(Összeölelkeznek.)

Eszem a szívedet, még csak kárhoztatni sem tudlak. Tudom, hogy akkor is szeretnélek és megbocsátanék neked, ha százezerről lenne szó.

            Chicago: Én is gondoltam már rá, hogy felsrófolom addig.

            Özvegy: Kétségem nincs efelől.

            Chicago: Nahát, mostantól számított három hónap múlva a pénz kétszeresét sem fogadnám el azokért a képekért. Meglátod majd. De most lekötjük a pénzt – csekk-könyvre lesz szükséged. Tessék – dobj oda néhány minta-aláírást.

(Tollat ad.)

            Özvegy: Csodálatos. Bár lehetetlennek tűnik. Soha életemben nem volt bankkal dolgom. Lássuk csak – mi is a nevem – az utónevem?

            Chicago: Javaslatokat kérünk, fiúk.

            Ferguson: Alice.

            Özvegy: Nem szeretem.

            Everest: Lily.

            Özvegy: Szobacicák neve.

            Dutchy: Antoine.

            Özvegy: Férfinév, te marha.

            Chicago: Daisy.

            Mind: Na, erről van szó.

            Özvegy: Tetszik. Nagyon is. Illik rám?

            Mind: Mi az, hogy!

            Özvegy: Rendben, akkor Daisy lesz.

(Ír.)

„D-a-y….” z-vel írják?

            O’Shaughnessy: Nem – nem. És y-al sem. D-a-i-s-e-y.

            Ferguson: E nélkül.

            Özvegy: (Leírja egy tucatszor.)

            Chicago: (Vizsgálja.)

Odasüss! nincs két egyforma. Na ez – ez lett a legjobb. Csinálj még ebből egy párat….

            Özvegy : (Megteszi.)

            Chicago: … Ezek nagyon is megteszik. Tarts meg egy példányt, hogy legközelebb is le tudd írni.

(O’Shaughnessy-hoz.)

Rohanj.

(O’Shaughnessy elveszi és kimegy.)

            Dutchy: Und so mekmondhassa, há mekhint lássa.

O’Shaughnessy

(Bedugja a fejét az ajtón.)

Vigyázat, az öregek közelednek.

(Ki.)

            Özvegy: (Ijedten.)

Állítsátok meg. Küldjétek el őket megint.

            Chicago: Nem – nem. Azt nem lehet. Már tegnap is nehéz volt. Gyanút fognak.

            Everest: Biztosra ígértük mára.

            Ferguson: Hogy lesújtottságodon úrrá leszel.

            Özvegy: Ó, de kár. Gőzöm nincs még, hogyan kell ezeket a ruhákat hordani. Rájönnek, hogy nem vagyok nő.

            Dutchy: Ítty fan fiúgg. Feszéjjes.

            Özvegy: Ti is látjátok, hogy nőiségemben tudatlan vagyok. Végzetes hibákat követhetek el beszélgetés közben.

            Chicago: Helyes! Megvan. Azt mondom nekik, hogy szeszélyes vagy, excentrikus – nagyon excentrikus – talán egy kissé meg is kótyagosodtál ettől a nagy bánattól. Látod? Minél többet beszélsz, annál jobban megy. Gyere!

            Özvegy: (Vonakodva.)

Rendben, megteszek mindent. De most legalább néhányan menjetek ki, és mikor bemutatnak, a többi is. Nem bírom a nagy nyilvánosságot. Hadd szaladjak be a hajam elrendezni.

(Ki.)

(Chicago, Dutchy, Ferguson és Everest kivételével mind kitódulnak balra, miközben jobbról bejönnek az Idős Hölgyek. Chicago bezárja az ajtót.)

            Madame Audrienne: Milyen kedves Öntől, hogy megengedte, hogy idejöhessünk. Úgy vágytuk már látni a szegény kicsikét, és segítségére lenni, amiben tudunk. Hogy van ma?

            Chicago: Testileg tökéletesen rendbe jött, örömmel mondhatom. De…

(Finoman ütögeti a homlokát.)

(Sajnálkozó mozdulatok és mormogás az Idős Hölgyek felől.)

Igen. Tudják, nagy csapás volt ez.

            Ferguson: Az elméjét, mintha egy picit megütötte volna.

            Madame Bathilde: Ó, remélem, nem komolyan.

            Ferguson: Múló csekélység, hamarosan ez is elmúlik.

            Madame Caron: No, az jó.

            Everest: Pusztán csak annyi látszik, mintha egy kicsit bátortalanul viselné magát.

            Chicago: És néha a beszéde kissé, mintha – hm – ööö – szokatlan lenne – talán ez a legjobb kifejezés – egy kicsit – ööö – rendkívüli, talán – de igazán semmiség, csak mikor …sssss, jön.

(Özvegy be.)

(Az Idős Hölgyekhez, bizalmasan.)

Kissé merev még az egyik lába – kérem, ne vegyék észre. Madame Tillou, nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy bemutathatom Önt bátyja néhány igen kedves, régi barátjának.

            Özvegy: Nagyon hálás vagyok.

            Chicago: Madame Leroux.

(Mindketten meghajolnak.)

(Félre az özvegyhez.)

Csak egy kicsivel több kecsességet.

Madame Audrienne.

(Mindketten meghajolnak.)

(Félre az özvegyhez.)

Sokkal jobb. Madame Bathilde.

(Mindketten meghajolnak.)

(Félre az özvegyhez.)

Nemes! Madame Caron.

(Meghajlás.)

(Szívélyes köszöntés és csevegés a Fiúk némajátékában, mialatt egy csoportba leültetik az özvegyet és az Idős Hölgyeket.)

(Az özvegyhez.)

Egy pillanatra itt hagyjuk e jó barátok társaságában, Madame, de szinte azonnal vissza is térünk.

(Fiúk balra ki.)

(Mindnyájan leülnek.)

            Leroux mama: (Egy pillanatra az özvegy kezét mindkét kezébe veszi dédelgető kedvességgel.)

Ah, kedves Madame, hogy ilyen messzire kellett mennie tőlünk – így meghalni – ó, ez a halál! annyira szerettük szegény, kedves bátyját.

            Madame Audrienne: Ah, igen, valóban nagyon!

            Özvegy: (Meghatódva – hangja megriasztja az asszonyokat.)

Szívemig hatolnak ezek az édes szavak.

            Leroux mama: Mintha a szegény bátyja hangját hallanám – milyen aranyos!

            Madame Bathilde: És az arca – de hisz szinte ugyanaz az arc!

            Madame Caron: Nem éppen olyan széles, de fantasztikusan hasonlít!

                  Leroux mama: És a kezei – szinte pontosan ugyanolyan, noha talán az övé éppen egy kicsivel kisebb volt. Rögtön a csuklója fölött volt neki, szegénynek, egy nagy, rózsaszín forradása, és sokszor…

(Meg akarja vizsgálni – özvegy elhúzza a kezét és ügyetlenül az állánál kezd matatni.)

            Madame Bathilde: Ó, annyira hasonlít szegény, drága bátyjára!

            Özvegy: Ikrek vagyunk.

            Madame Bathilde: Ah, akkor ez megmagyarázza – noha Ön lényegesebben fiatalabbnak néz ki.

            Özvegy: Igen, én – én vagyok a fiatalabb.

            Madame Audrienne: Fiatalabb?

            Özvegy: Ó, említésre sem méltó apróság. Ő egy hétfő reggelen született és én – azt hiszem – azt hisz…. igen, én a következő szombat este születtem.

            Leroux mama: Te jó ég!

            Madame Caron: (Félre.)

Szegény gyermek, az elméjével valóban történt valami.

            Özvegy: Én magam nem nagyon emlékszem rá. Régebben még emlékeztem, de már nem. Sok-sok évvel ezelőtt ütés ért itt – éppen itt.

(Megérinti a homlokát.)

És ez megroncsolta egy picit az emlékezőtehetségemet; és így, azóta egyáltalán nem emlékszem erre, csak arra emlékszem, hogy valaha emlékeztem rá.

            Leroux mama: Milyen egészen különleges.

            Özvegy: Igen, amint mondtam, sok-sok évvel ezelőtt ütést kaptam – éppen itt – egy ír volt…

            Leroux mama: Micsoda aljas gonosztevő!

            Özvegy: Ó, nem akarattal tette – nem volt szándékos. Mentem az utcán és ő – er – ő leesett a tetőről – ott dolgozott, tudják – és én nem vettem észre, és éppen itt ütött meg – itt, lehet, lehet érezni, megtapogathatják, ha akarják… – (az Idős Hölgyek megtapogatják a homlokát) – és aztán valósággal pörgött estében – (kezével mutatja a köröket) – bukfencezett,tudják – a Gondviselésnek köszönhettem megmenekülésemet…

            Madame Audrienne: Csod-á-latos. A Gondviselés keze…

            Özvegy: Benne lett volna?

(Hatást keltően.)

Világos – hát hisz világos. Ha nem megyek éppen arra, az az ír ember meghal.

            Madame Audrienne: Ó….. Az ír!

            Özvegy: Persze, hogy igen. Maga mondta. Egészen megváltoztatta ez az eset. Ettől megtartóztatta magát.

            Madame Caron: Megtartóztatta?

            Özvegy: Igen – az ilyen esetektől. És a piától.

            Leroux mama: A piától?

            Özvegy: Igen. Igen. Megfogadta, hogy nem nyúl többet szeszhez. Mondta az első férjemnek – nem, nem az elsőnek. Egy másiknak. Pierre-nek. … Nos, egyike volt a koraiaknak, mindenesetre. Igen, mondta neki…

            Madame Audrienne: Kedveském, mennyi idős, tulajdonképpen?

            Özvegy: Huszonöt.

            Madame Bathilde: És már mennyi tapasztalata van. Csodálatos. És vannak gyerekei?

            Özvegy: (Közömbösen.)

Tömérdek.

            Madame Audrienne: (Elképedve – félre.)

 Tömérdek.

            Madame Bathilde: (Elképedve – félre.)

Tömérdek.

            Madame Caron: (Elképedve – félre.)

Tömérdek.

            Leroux mama: (Elképedve.)

Mint a nyulak.

            Özvegy: Hét két év alatt.

            Mind: Hét!

            Özvegy: Néhány tavaszi, néhány őszi, megint mások össze-vissza…

            Mind: Nahát!

            Özvegy: Az időjárástól függően.

            Madame Caron: (Madame Bathilde-hoz félre.)

Komolyan azt hiszem, az elméjét igazán érte valami.

            Madame Bathilde: Egy másik ír csapása, talán?

            Madame Caron: Egy egész ír kolóniáé.

            Madame Audrienne: És mindegyik életben maradt?

            Özvegy: (Zsebkendő.)

Fájdalom, egyikük sem.

            Mind: Ó, szegényke!

            Özvegy: Mind a kilenc szegény drágaságom…

            Leroux mama: Kilenc, kedvesem? Az előbb még hetet mondott.

            Özvegy: (Szipogva.)

Az előző évjáratról beszélek.

                  Madame Bathilde: Micsoda különös, eredeti megnevezés.

            Özvegy: Emlékszem már, többen voltak. Edmond – szegény, kicsi drága Edmond – milyen bátran küzdött. Ő húzta legtovább. Ah, az a drága angyal. Az első alom dísze.

            Leroux mama: (Félre.)

Mint a nyulak.

            Madame Caron: (Félre.)

Semmi nem győzhet meg immáron, hogy elméjét nem érte komolyan valami.

            Leroux mama: És mondja, voltak…

            Özvegy: Fiúk is, lányok is? Néhányuk – igen.

            Leroux mama: Néhányuk? Hát nem mindnyájan?

            Özvegy: Sokan azt gondolták.

            Madame Audrienne: És Ön, mit gondolt?

            Özvegy: Ilyen hosszú idő távlatából nem tudnám pontosan megmondani, természetesen. Mégis, azt gondolom, meglehetős volt a keveredés.

            Madame Caron: (Madame Bathilde-hoz.)

Elméjét egészen biztosan érte valami. Nem biztonságos neki most egyedül maradni. Egyikünknek vele kell aludnia ma este.

            Madame Bathilde: Tökéletesen igazad van. Megteszed te ezt a javaslatot?

            Madame Caron: Sosem lehet kiszámítani, hogy az ő állapotában mire képes az ember. Az is lehet, hogy megvadul és ellenkezik.

            Madame Bathilde: Milyen igazad van – legjobb cselekedni és semmit nem mondani.

            Madame Caron: Én is úgy gondolom. Hm, vajon….. elképzelhető, hogy erőszakoskodni kezd?

            Madame Bathilde: Nem hiszem, de hát ki tudja. Talán jobb, ha én is jövök.

            Madame Caron: Ha volnál olyan kedves. Elintézhetjük az ügynökével, a fiatal Chicagóval, hogy beengedjen, és akkor nem is kell zavarnunk őt; leteríthetünk ide, a földre pokrócokat…

            Madame Bathilde: Jó – és akkor hallunk minden neszt, ami a szobája felől jön. Jobb, ha korán érkezünk.

            Madame Caron: (Helyeslően bólint.)

Az én véleményem, hogy elméje mindig is „érintett” volt, a bátyja pedig nem akarta ezt nyilvánosságra hozni. Ma végig arról beszéltünk, hogy milyen csodálatos, nem is említette, hogy van neki egy húga.

(Sötétedni kezd.)

            Madame Bathilde: Persze. Ez mindent megmagyaráz.

(Megnézi az óráját.)

Lassan este lesz.

(Kopogás jobbról.)

            Chicago: (Balról be.)

Jövök!

(Jobbra kiszól.)

Csekk-könyv? Rendben. Menj körbe hátul. Itt most nem jöhetsz be.

(Visszatértében Madame Caron és Madame Bathilde fogadja. Beszélgetés némajátéka.)

(Félre.)

Ez már túlságosan is isteni!

(Hangosan.)

Ah, milyen kedves Önöktől. Lennének kedvesek ezt neki is megmondani?

            Madame Caron: Gondolja, hogy jó ötlet?

            Chicago: Beszélni vele? Persze, nagyon is. De pillanatnyilag, tudják, egy kissé rögeszmés, és ha esetleg ellenkezést tapasztalnak, talán legjobb, ha engednek szeszélyének.

            Madame Bathilde: Kétségkívül igaza van – milyen igaza – jöjjön, Madame Caron.

(Chicago előtt érkeznek az özvegyhez.)

            Madame Caron: Kedves Madame Tillou, szeretné, ha ma éjjel többedmagunkkal eljönnénk Önhöz, és Önnel aludnánk?

            Özvegy: (Némán bámul egyikről a másikra. Majd félre.)

Ez Chicago műve – mégiscsak megfojtom azt a fickót.

(Chicago fülébe.)

Szedj ki ebből a kalamajkából – aztán menj, és kösd fel magad.

            Chicago: (Átnyújtja a csekk-könyvet az özvegynek.)

(Madame Caron és Madame Bathilde-hoz félre.)

Úgy tűnik, felzaklatja őt ez a dolog; én nem erőltetném. Amint mondottam, tele van a legfurcsább szeszélyekkel.

(Balra ki.)

            Leroux mama: (Az özvegyhez.)

De, amint már említettem, kedvesem, a férjemet annyira lesújtotta ez a nagy baj, ami ért bennünket, hogy otthon kellett hagynom őt a lányokkal. És szegény Marie is úgy jött volna ide, velünk! Amint meglátja majd, azonnal megszereti, tudom – az Ő kedvéért.

            Özvegy: (Félre.)

És önmagáért is.

(Hangosan.)

Mondja csak – hadd lássam precízen, tisztán ezt a helyzetet. Először is, mi a férje keresztneve?

            Leroux mama: Pierre. Szegény bátyja biztosan…

                  Özvegy: Emlegette őt a leveleiben? Soha nem írt – leszámítva néha egy-egy sort, amiben beszámolt egészségéről, és küldött egy kis pénzt, megélhetésre. Bármily forrón is szerettük egymást, kapcsolatunk elhidegült. Képtelen volt túltenni magát rajta, hogy nem róla neveztem el minden gyermekemet. Tizenegy azért az ő nevét kapta…

            Madame Caron: (Félre.)

Tessék, elméje megint bomlóban.

            Özvegy: Aztán feladtam. Azt mondtam magamnak, nincs semmi értelme – csillapíthatatlanul rágta és újra rágta ezt a csontot. Namármost, tessék nekem három szóban elmondani a tartozás összegét, mikor esedékes, az ember nevét és…

            Leroux mama: Tizenötezer frank. Ma jár le a kölcsön. A neve André, – Bastien André – képkereskedő és uzsorás.

            Özvegy: Kegyetlen, szégyenletes dolog ez. És önök kivételes, régi barátai szegény bátyámnak?

            Leroux mama: Ó, igen.

            Özvegy: Ennek utána kell nézni.

            Leroux mama: Ah, ha csak meg tudná győzni őt, hogy adjon még egy kis időt! Ó, ha ezt meg tudná tenni!

            Özvegy: (Megérinti a csengőt – megjelenik Chicago.)

Írjon egy pár sort Mr. Erastus Anderson…

            Leroux mama: Bastien André…

            Özvegy: Pardon, – Mr. Bastien André, lókereskedőnek…

            Leroux mama: Képkereskedő.

            Özvegy: Képkereskedőnek, amiben kérem tájékoztassa, hogy látni szeretném egy kis apróság végett…

(Kopogás jobbról.)

            Chicago: (Az ajtónál.)

Megjött maga az ember.

            Özvegy: Engedje be.

(André be.)

            André: (Félre.)

Az özvegy, gondolom. Bombázó! és pont olyan, mint a bátyja.

(Leroux mamához.)

Madame, a férje betegágya mellől jövök, aki kijelentette, nem tud fizetni. Ezért felkerestem Önt, hogy személyesen megmondjam, engedélyezek éppeg…

(Megnézi az óráját.)

            Özvegy: (Arisztokratikus közönnyel.)

Várjon, kérem. Felizgatja az idegeimet. És Ön udvariatlan bátyám nagyra becsült régi, kedves barátjával, amivel személyesen engem sért meg. Talán mégsem kellene ekkora ricsajt csapni egy ilyen apróság fölött…

            André: Apróság, asszonyom! Ha megtudja az összeget…

            Özvegy: Elég! Mindent tudok.

(Chicagóhoz, lustán.)

Írjon ki ennek az embernek egy csekket…. um….. ah, emlékszem már – százötvenezer frankról…

            Chicago: (Elragadtatással, félre.)

Istenemre, nagy művész!

            Leroux mama: Nem! nem! nem! Tizenöt ezer!

            Özvegy: (Andréhoz, szigorú komolysággal.)

Tizenötezer frank? Ennyi?

            André: (Alázatosan.)

Igen, ennyi, asszonyom.

            Özvegy: (Chicagóhoz.)

Írja meg azt a csekket. Írjon egy teljes átvételi nyilatkozatot is ennek a személynek a nevére, hogy írja alá.

            Leroux mama: (Sír; francia szenvedélyességgel többször megcsókolja az özvegy ruhájának a szegélyét.)

            Özvegy: (Andréhoz – hatásszünet – kritikusan vizsgálja.)

A maguk üzletágában az a szokás, hogy személyesen szedik be az ilyen financiális nyalókapénzeket?

(Félre, Chicagóhoz – tollat ragad.)

Mi a nevem?

            Chicago: (Suttogva.)

Daisy. Itt a minta-aláírás.

            Özvegy: (Aláír két csekket – odaadja Andrénak; az átvételi elismervényt pedig Leroux mamának.)

A bátyám tartozott Önnek pénzzel. Itt van. Nem óhajtok átvételi elismervényt – a csekkszelvény megteszi. És itt van a 15 000.

(Most komolyan.)

Szeretnék egy pár szót szólni Önnel, – aztán elmehet. Kemény kifejezésekkel lehetne csak  ezt elmondani; de hölgy vagyok, ettől a kiváltságtól megfosztattam. Eme barátoktól ismerem az egész históriát. Könyörtelen ember Ön – pénzéhsége elsorvasztotta minden veleszületett szeretetreméltó érzését. Látta, hogy a bátyám és szegény fiatal művészbarátai becsülettel és férfiasan harcolnak az éhség és nyomor ellen, és Ön üzletet kötött szegénységükön – (fokozatosan indulatba jön) –, frankokért vásárolta meg festményeiket, majd eladta Lajos-aranyokért, a világ elől elrejtette tehetségüket – (székéből felemelkedve) –, tartozásba csalogatta őket, majd kirabolta százféle gonosz és szánalmas fogással; és amott fekszik ágyán az a vétlen öregember, akit a maga álnoksága, embertelensége és könyörtelen brutalitása juttatott oda…

            Leroux papa: (Jobbról betántorog gyengén, felajzva – könyörögve.)

Ah, rimánkodjatok neki ti is, kegyelem!

            Özvegy: (Erőteljesen.)

Hölgy vagyok, tisztában vagyok a rám szabott korlátokkal, de ezt akkor is megmondom – mégpedig, hogy tetőtől talpig, szívétől a velejéig, palettától ecsetvégig maga egy gonosz, gyáva, aljas, hitvány istenverte gazember! – Ó!

(Zavartan elfordul.)

(Függöny ereszkedik.)

            Madame Audrienne: (Áhítatosan.)

Gyöny-ö-rű-ű-ű, mint egy imádság!

            Madame Caron: (Magának.)

Elme makkegészséges.

            André: Elfogadom a képeket – visszautasítom a csekket.

(Eltépi és a földre dobja.)                                                            (Függöny.)