Az irodalmi kávéházi létforma vége

Volt egy feketém – A budapesti eszpresszók története címmel jelent meg Zeke Gyula könyve 2014 novemberében, amely többek között bemutatja azt is, miben különböztek az eszpresszók a kávéházaktól. Előbbiek olyan kisebb kávézók voltak, ahol már gépek készítették az eszpresszót a gyorsabb tempóra és kevesebb luxusra számító budapestieknek. A vendégek szerettek elidőzni a helyen, gyakran újságot is vittek magukkal, és a látogatók között hamarosan többségbe kerültek a nők. Az 1927-ben született budapesti eszpresszókról Ayhan Gökhan kérdezte Zeke Gyulát.

Pár éve jelent meg nagyszerű regényed, A bécsi úton, majd a kávéházakhoz kötődő könyved, a Saly Noémivel közösen írt Café?! Változatok és változások 2007-ben. Miért döntöttél úgy, hogy most publikálod ezt a nagyszabású, Volt egy feketém című kötetet, ebben az egyik napról a másikra változó világban?

Nem én döntöttem így, hanem az elmúlt évek munkái rakták magukat így sorba. Hogy írok egy nagyobb szabású budapesti eszpresszótörténetet, azt én ugyan elég régóta terveztem, ám mivel az általad említett és nem említett könyveim közt ez utóbbi igényelte a legtöbb kutatást és előmunkálatot, nem tudtam és nem is akartam beszorítani közéjük, hanem toltam magam előtt, és vártam az időt, amikor csak evvel foglalkozhatom. Ez az idő pedig 2012 májusában jött el, amikor ugyancsak sok munka árán és után végre megjelent az Egy fölösleges ember élete című kötet, amelyet Hadas Miklós barátommal írtunk Vázsonyi Vilmosról, a múlt századfordulós demokrata politikus hasonnevű unokájáról, az ötvenhatos nyugati magyar emigráció szellemileg talán legcsillogóbb alakjáról. A friss könyvvel a kezemben én azonnal megkérdeztem a kiadóm, a Balassi Kiadó vezetőjét, hogy nem volna-e kedve egy ilyen eszpresszótörténeti kötethez. Soóky Andrea igent mondott, mire én összeszedtem az addigra már meglevő anyagaimat, és nekiláttam a munkának. Két évet töltöttem a kutatással, s az utolsó utáni pillanatban, július 5-én kezdtem el írni a könyvet, amely november 12-én jött ki a nyomdából. Én még nagyon szívesen kutattam volna tovább, de nem lehetett, mert a kiadót szorította a könyvre kapott NKA-támogatás végső határideje. Megtehetjük, sőt írás közben tanácsos is megtennünk, hogy nem vagyunk tekintettel az egyik napról a másikra változó világra, de erre a határidőre tekintettel kellett lennem, ha nem akartam, hogy a fantasztikus munkát végző kiadóm kénytelen legyen visszafizetni a támogatást. És ez rendben is van így. Akinek vannak belső kényszerei, azon a külső kényszerek olykor segíthetnek, fordítva viszont nem megy a dolog.

A Volt egy feketém mozzanataiban hasonlít Gundel Imre-Harmath Judit A vendéglátás emlékei című munkájára. Milyen minták álltak rendelkezésedre, milyen sémákat követtél, vettél figyelembe a könyv írásakor?

Szerintem nem hasonlít, vagy hát mozzanataiban, jó, ezen nem fogunk összeveszni. A vendéglátástörténeti irodalomban nem voltak előzetes mintáim, s hogy miként alakul a szövegforma, az nekem is csak írás közben vált láthatóvá. Hamar feltárult egy hármas szerkezet, amelyet azután már könnyű volt végigvinni. Hogy tehát a fejezetek tagolása ugyan nagyjából kronologikus, és azokon belül az alfejezeteké tárgyi jellegű, de nem ez a lényeg, hanem az én szövegem, a lehetőség szerint épségben tartott források és végül a képek hármassága. Van tehát egy intézmény- és kultúrtörténeti elemzés, ehhez kapcsolódnak a roppant értékes szövegbetétek, de ha valaki nem csinál egyebet, mint végignézi a kábé százhúsz fotót és a hozzájuk tartozó képaláírásokat, annak is felrajzolódik a történet mára már kilencven éves íve. A középső szövegréteg önálló státusza a kiadóm egyszerű ötlete révén tipográfiailag is megmutatkozik, aminek azért is örültem, mert a névvel közölt eszpresszós tárgyú cikkek mellett több kiváló, névtelenül megjelent írás is a maga rangjára emelkedhetett így. A polgári kor hírlapírásában széles körben bevett eljárás volt ugyanis az effajta névtelenség, tárcairodalmunk számos becses darabjáról így azt sem tudjuk, hogy ki írta. És termékenynek bizonyult ez az eljárás azért is, mert szépen ki lehetett emelni általa a budapesti eszpresszótörténet elfeledett kezdeteit, a háború előtti első és a koalíciós évek közti második virágkort.

Otthon írtál, vagy néha valamelyik kávéházban? Volt, hogy hirtelen szembejött veled egy régi hely vagy egy régi háztömb, ahol hajdan kávéház állt, s akkor jöttél rá, hogy hoppá, ezt még fel kell venned a könyvbe?

Nem, nem, ilyesmit nem lehet nyilvános vendégtérben írni. Otthon csináltam, dossziékkal, cédulákkal körülvéve, amelyeket az írás előrehaladtával folyton mozgatni kellett. Júniusban szedtem össze a fotókat, és rendeztem tematikus dossziékba a hozzávetőleg egy köbméternyi iratanyagot, amely könyvtári és levéltári másolatokból állt össze, tehát csak evvel elment egy hónap. Azután ültem és írtam, már az is esemény volt, ha eljutottam a hűtőszekrényig egy sörért. Háztömbök és régi helyek pedig csak a forrásaimból jöttek szembe velem, igaz, néha látomásos erővel. És persze sok minden kimaradt, de hát egy könyv nem attól jó, hogy mindent beleírunk, amit épp tudunk.

Zeke Gyula (Fotó: Oláh Gergely Máté)

Rendre járod, ismered a mai kávéházakat, presszókat. Radikálisan változott a törzsközönség? Nyitottak szerinted a fiatalok ezekre a helyekre? Hogy lehetne vonzóvá tenni számukra a kávéházakat?

Sajnos nincs annyi időm a városjárásra, hogy teljes áttekintésem legyen a kávés helyekről, meg vagy négy éve, úgy száz szöveg után fel is hagytam a helyleírásokkal, de azért nyitva tartom a szemem. Féloldalas a képem azért is, mert este vagy pláne éjszaka már nagyon ritkán vagyok terepen. Megszerettem a korábban nem sokra becsült napos órákat, és hát a családalapítással is rég átrendeződött minden… Ami a közönséget illeti, valószínűleg sokkal kevésbé törzs-, mint volt még a hatvanas években, igaz, a kínálat is nagyobb. Ha csak a kávés frontot nézzük, zömüket ma a kis és közepes méretű kávézók adják, kisebbségben vannak a nagyobb, újonnan alapított vagy régi-új kávéházak, van még emellett pár régi, nagyrészt szintén átalakult eszpresszónk, funkcionális értelemben ide (is) sorolhatók a romkocsmák, és teret hódítanak végül nálunk is, hál’ Istennek még nem nyugati méretekben, a szabványosított kávés hálózatok. A fiatalok érthető okokból elsősorban a romkocsmákat látogatják, és a helyválasztás szempontjai között a jó kávé – ami az ismét tért hódító olasz cégek révén a helyek többségében végre újra megvan – nem játszik olyan fontos szerepet, mint az olcsó sör, ami szintén életkori sajátosság. Én is elmúltam már harminc éves, mire a kávé mindennapos szükségletem lett. Szóval itt nem látok problémát, ha nagyjából egyben marad a világ és benne Magyarország, akkor az emberek kávézni és beszélgetni fognak ezután is. A társasság és a személyesség, a tekintet és a test iránti vágy erősebb marad, mint a digitális univerzum csábítása.

Jelenleg melyik a kedvenc helyed? Hol érzed magad a legotthonosabban, és miért?

Hogy e kérdésre most kissé mást válaszolok, mint tettem volna tizenöt évvel ezelőtt, az csak a zárt vendégterek dohányzási tilalmát előíró törvény miatt van. Mert énnekem a kávézás, és egyáltalában a nyilvános vendégterekben való civil és szellemi létezés az elmúlt huszonöt évben már annyira összekötődött a szivarozással, hogy evvel a törvénnyel teljesen felforgatták az életemet. Tiszta röhej, hogy Budapestről Bécsbe vagy Szabadkára kell mennem, ha télen el akarok szívni egy Aliadost a magam módján egy kávéházban. Amúgy nem viszketne a fenekem, megülős típus vagyok. Hunyady írja egy helyt Krúdyról, hogy ha egyszer leült valahová, akkor roppant nehéz volt kimozdítani. Na most ezért nagyon nem mindegy, hogy hová ül, hová tud leülni az ember egy városban, a városában pláne, mert nekem például nem sok minden kell az életben, de annak a néhány dolognak együtt kell lennie. Asztal, egy szék vagy egy pamlag, jó kávé, rántotta, hideg sör, minimálisan elviselhető arcok, csönd, vagy zene legfeljebb úgy, hogy a dob vagy a neki megfelelő gép ne klopfolja a szívbillentyűmet, és füst, a saját füstöm. Ha ezek nincsenek meg együtt, az már kompromisszum, amit magamon kívül bárkivel szívesen kötök, de egyébként nem. Tehát nagyjából azt mondhatom, hogy télen egyszerűen számkivetettnek érzem magam Budapesten, amit a felfordult világ meleg napjai csak olykor enyhítenek a Bambi teraszán, a Mai Manó hordóinál vagy a Szimpla udvarán. A melegebb hónapokban annyival jobb a helyzet, hogy nem kell hadifogoly módjára dideregnem ugyanezeken a helyeken. Van azután még a Libella, amit nagyon szeretek, de ott a járdán állva szivarozni másfél órán át már végképp cudar. Ám az, hogy mindezt se télen, se nyáron nem tehetem többé a „munkahelyemen”, a Bambi piros sarokpamlagán, megbocsáthatatlan és helyrehozhatatlan.

Az irodalmi kávéház fogalma közismert. A 90-es évek elején még a New York Kávéházban találkozott Térey János, Poós Zoltán, s egy darabig a Centrál Kávéház is helyet adott a kortárs íróknak, irodalmi terveknek; mára ebből egy kávébabnyi nem maradt. Hol írnak, gyűlnek össze ma az írók? A romkocsmákban, pubokban? A kávéházak világát felváltották a modernebb szemléletű helyek?

Igen, tudok a kérdésedben említett kísérletekről még a legutóbbi bezárás és átalakítás előtti New-Yorkban. Török Andrásék is ott és utóbb az új Centrálban szerkesztették a 2000-et, és több ilyen domesztikációs kísérlet is volt egyesek és szerkesztőségek részéről, de hogy mostanában van-e még ilyesmi bárhol, azt nem tudom. Egy biztos: az irodalmi kávéházi létforma a hatvanas években szétenyészett Budapesten, az utolsó lobbanása két meghagyott nagykávéházunkhoz, a New-Yorkhoz és a Belvárosihoz kötődött. Helyek és írók ugyan most is vannak, és ezután is születnek majd, de a mód, az az egyszerre patriarchális és univerzális bennfentesség, ahogyan a polgári korban a kávéház érintkezett az irodalommal, soha többé nem fog előállni. Számos, egymással csak lazán összefüggő okból, amelyeket együttvéve ízlés és beállítódás szerint minősíthetünk világromlásnak vagy modernizációs változásnak, a lényeg az, hogy visszafordíthatatlanok. Az új helyzet nem jelenti sem a különféle kávés terek, sem az irodalom végét, csak az együttállás kivételes csillagképe mozdult el odafönt. Bele sem kezdek itt a történeti fejtegetésbe, az majd egy következő kötet egyik fejezete lesz, nem javaslom azonban magunknak, hogy szellemi jelenünket az irodalmi kávéházi mitizált, foncsorhibás tükrében nézegessük. Fontosabb dolgok is odavesztek a világon az elmúlt évszázadban.

„[M]ásodsoron nem feledkezhetünk el a némely tekintetben máig posztfeudális magyar társadalom hajlamáról a proximitásra, amely mindig is a leghatékonyabb módja volt a konfliktusok kezelésének, s a gazdasági és társadalmi szerepek polgári személytelensége okozta frusztráció oldásának. Jól és biztonságban bármely nyilvános helyzetben a mai Magyarország polgára is csak akkor érzi magát, ha embertársával, akivel dolga akadt, valami személyes kapcsolatot is ápolhat.” Írod ott, ahol a felszolgálók udvariatlanságáról van szó, s előtte Kosztolányiné cukrászdabeli-afférját is felidézed egy panaszlevelével. Tehát az udvariasság részben függ egy ország gazdasági jólététől, a hétköznapok kiszámíthatóságától? Ha igen, akkor jó hosszú ideig nem remélhet senki változást, több figyelmet, tapintatot…

Nem, nem hiszem, hogy a pincérek udvarias vagy nyers viselkedése szorosan összefüggene egy ország gazdasági állapotával. Szorosan csupán avval függ össze, hogy a helyet működtető tulajdonos mire szorítja rá az alkalmazottait. Illetve már ott eldől, hogy kiket vesz egyáltalán fel. Mert ugyan Magyarországon nagyon sokan vannak, akik semmilyen munkára nem alkalmasak, és nem is tartják fontosnak, hogy a világnak tett szemrehányáson túl bármit is kezdjenek magukkal, de vannak azért épp elegen, akikből egy megfelelő főnök a vendég szemszögéből is megfelelő pincért tud faragni, aminthogy vannak olyan helyek, ahol ez meg is valósult. Hogy e tekintetben sokkal kevesebbet javult a helyzet itthon, mondjuk a nyolcvanas évekhez képest, mint arra számítottunk, az nagyrészt a vendéglátás mai vállalkozóinak a sara. S emellett, mint bármely más országban is, nálunk is hű tükre az általános társadalmi és mentális állapotoknak, amelyek mostanában, hogy ismét Kelet felé süllyed a komp-ország, maguk is újra romlófélben vannak.

Bécsben a kávéházkultúra megmaradt, életképes. Például a Hawelka Kávéház is több évtizede működik, alapítója, Leopold Hawelka pár éve halt meg százévesen. S ott van például a Stallburggasse kettes szám alatt a Café Bräunerhof, ahová Thomas Bernhard járt, s a róla készült fotó a mai napig a kirakatban van. Itthon ez nem érzékelhető, az újranyitott, felújított kávéházak közönsége főleg turistákból vagy üzletemberekből tevődik össze. Mit csinálunk ezen a téren nagyon rosszul, amit Ausztriában jól tudnak?

Bécsetsem kell mitizálni, már úgy értem, kávéházi szempontból sem. A Hawelkát is utolérte a turistaáradat, próbálj csak bejutni egy-egy hétvégi napon. A Bräunerhofba ugyan könnyebb, nem nehéz azonban magunk elé képzelni, miként átkozódna Bernhard a neve és személye mégoly visszafogott piaci mozgósítása láttán is. A Sperlben például, amelyhez a Gumpendorfergasséra egy kicsit többet kell gyalogolni, már soha nincsenek sokan, csodálkozom is, hogy még tartják magukat, pedig az a belső szinte azonos az 1880-as nyitás utánival. Szóval sok helyet ott is pusztulni hagytak, ám Európában kétségkívül Bécs őrizte-őrzi a leghűbben a hagyományos európai nagykávéházi hagyományt. Ennek két fontos oka van, a csökönyös hagyománytisztelet és a történelmi szerencse. Hogy tudniillik onnan az osztrák államszerződés, vagyis egy számunkra elképzelhetetlenül szerencsés nagyhatalmi alku keretében 1955-ben kivonultak az oroszok, azaz katonai semlegessége fejében az akkor már hruscsovi Szovjetunió „visszaadta” Ausztriát a Nyugatnak. A hitleri náci diktatúrát ott tehát nem követte semmilyen újabb kollektivizmus, nem voltak államosítások, békén hagyták Bécset és a magántulajdont. Mindez azonban kevés lett volna a bécsiek kávéházhoz való ragaszkodása nélkül, amelynek a huszadik század második felében is több modernizációs próbát kellett kiállnia. Életem élménye, ahogyan Hawelka úr látogatásaim alkalmával, mint minden vendégét, engem is személyesen az épp szabad asztalhoz vezetve ültetett le, ugyanezt felesége, Josefine is megtette számos alkalommal, s hogy szivarozhattam a bordó-barna csíkos pamlagon, melyen Európába visszalátogatva Márai is oly önfeledten írt. Hawelka úr még 2010-ben is ott ült hetente három nap délelőtt a kávéházban, hogy le-lecsukódó szemmel nézze még a helyet, amelyet 1939-ben nyitott, s a fiával készített interjúnk után dedikálja nekem Sonja Moser épp megjelent, róluk szóló kitűnő kötetét.

Ayhan Gökhan