Beomlott mondatromok – tengerárban

A 2015-ös Janus Pannonius Nagydíj a kortárs világlíra olyan egyéniségeit mutatta be elsőkötetes magyar szerzőként, akik mögött hazájukban sok évtizede könyvek és díjak sorakoznak, ám művészetük eddig a beavatottak szűk körében parancsolt áhítatos csöndet.

Beomlott mondatromok – tengerárban

Charles Bernstein (New York, 1950) a nyelvköltészet szellemi erőterében alkot. Számára a „hagyomány az, ami eleven a sírjában”. Poétikájában az „őszinteség a retorika egyik formája, és a retorika akkor őszinte, ha bevallott”. Verseiben az amerikai álom csúsztatásait deheroizálja: „Íme, a csodaélet. Különösen a depresszió kezelése iránt érdeklődöm. Életem középpontjában az én Uram és Üdvözítőm, Jézus Krisztus áll, és így abban lelem meg igaz örömömet és Célomat, hogy magamat az Ő Igazságának és Tanításának szenteltem, ahogy a Bibliában meg van írva.” E fundamentalista szövegből átcsúszunk a reklámgurusághoz, jelezve hogy nincsenek távol egymástól, majd a kockázati befektetők mennyei mannája következik, aztán sorra a harcos munkásosztály, a transzcendencia lovagjai, a biztosítási ügynökségek, a Békehadtest, a drámaírás, hogy megálljon az utolsó mondatnál: „semmiből sem okultam annyit, mint amikor azt figyeltem, hogy tüntet apám egy sztrájk idején. Amelyet végül is megtörtek” (Idegen test élménye).

Egy másik nagyszerű verse egy amerikai kisember levelét imitálja, akit a metróállomáson egy politikus plakátja szólít fel, hogy mondja el a véleményét. Az ócska reklámfogást a költő arra használja fel, hogy leleplezze az egész politikai attitűd mögötti űrt és érdektelenséget, hiszen ez a nagymenő sohasem járt a 79 utca bűzében, nem tekintette meg az otthontalanokat, nem figyelt rájuk, s nem is fog, minden hazugság, mert ha el is küldené e levelet, az egy szemétkosárban landol (kedves Mr. Fanelli).

De van csodálatos kis modern rondó is a kötetben, hiszen a folyamatok logikája szerint ha „minden tónak van egy háza / és a háznak kandallója /… akkor mi is lehetne ennek vége, mint a kezdet”, „és egy tó jár minden házhoz” (minden tónak van egy háza).

Ettől a verstől már nincs oly távol a másik díjazott, az olasz Giuseppe Conte (Porto Maurizio, 1945), aki e posztmodern, neoavantgárd világban újra felfedezi a mítoszt, az általa áhított „egyetlen lírai hangot”. Költészete kozmikus távlatokat nyit, a mindenség misztériumát s az ember egyéni sorsát egyetlen nagy lélegzetként kívánja érzékelni:

„gondold csak el, sosem ültettem egyetlen fát sem,
sohasem lett gyermekem se.
Olyan vagyok, mint a tenger,
magányos, magtalan”            

(A föld évszakai)

   Versei meghökkentően egyszerűek, mégis beleborzong az ember, mert a szempont friss. Conte mitikus univerzalizmusa mindenütt, a Sziklás-hegységben, az új-mexikói sivatagban is a tengert keresi és találja meg:

„miközben leszállok partjaidra nézni és szemlélni téged,
kiszáradt algák és roncsok között,
te voltál és te vagy ott az életemben,
mindig
tenger.”                                  

(Messze vagy közel)

Ebben az univerzum minden összekötődik: technika és biológia, gép és lélek, hogy szebbé tegye a létezést:

„Zümmög az ágytakarón
hagyott mobiltelefon
szállodaszobámba,
akár egy fényesre
csiszolt óriásrovar.
Felébredek és felveszem.
Az a hang, amelyet várok.
Köszönöm neked élet.
Vasárnap reggel van,
s te közel hozzám,
egyik tengertől a másikig
száll világosan a hangod.
Talán kellek még neked.
csoda, amely még mindig tart.
Egy új hajnal fénye.”              

(Az ágytakarón hagyott mobiltelefon)

Szombaton délelőtt Pécsett ünnepelték a két költőt, akiket a díj zsűrije – Bollobás Enikő (ELTE), Tomaso Kemény (Milánó), Marjorie Perloff (Los Angeles), Edwin Thumboo, (Singapore), Dorin Tudoran (Washington DC) és Szőcs Géza elnök – választott ki. A szerzők a pénzjutalmon kívül lehetőséget kaptak egy közös angol–olasz kötetre, mely Milánóban, a Poesia Kiadónál jelent meg, s egy-egy magyar nyelvű könyvre, amelyet a Pluralica Kiadó jelentetett meg a PEN Clubbal közös kiadásban. Charles Bernstein Beomlott mondatok című kötetét Bollobás Enikő válogatta és szerkesztette, Giuseppe Conte Visszatérések tengerárja című kötetét Szkárosi Endre. A műfordítók maguk szavalták el nagy átéléssel a magyarra fordított verseket. Délelőtt zongora-, délután hegedűkoncert kísérte az eseményt.

Az esti előadáson került sor a Műfordítói Janus Pannonius-díjak átadására. Magyar költői szövegek angolra fordításáért Makkai Ádám kapott életműdíjat, s hogy megérdemelten, azt a legnehezebb magyar versek – Ady, Áprily, Nagy Ágnes, Weöres rímjátékainak – bravúros angolra ültetésével igazolta. A németre fordítás díját Wilhelm Droste kapta nagy Ady-fordításkötetéért, amelyből egy verset is meghallgathatott a közönség ízelítőként.

Az utolsó versajándék Charles Bernstein és Szőcs Géze közös produkciója volt – Szőcs Géza olyan magyar verset írt, mely részben angolul is érthető, csak természetesen mást jelent. Az angolul és magyarul tudók egyaránt pukkadoztak a nevetéstől, ahogy a két költő vándorolt a nyelvek között, s aki nem lehetett ott az esten, az a Beomlott mondatokban rátalál e versek írott lenyomatára.

Mandics György