Sose megy le – Zakariás Cecil novellája a Debütben

1990-ben született Pécsett, ahol anglisztika szakot végzett a PTE-n, jelenleg az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanul. Írásai megjelentek többek közt a Garbo Kiadó, az Aposztróf Kiadó, az Evokáció Produkciós Iroda antológiáiban, majd a FÉLonline-on. Mostanában Slam Poetry eseményeken is látható.

SOSE MEGY LE

ZAKARIÁS CECIL NOVELLÁJA A DEBÜTBEN

Csak egy ugrás, és lent vagyok. Az alacsonyan járó délutáni napsütésben hunyorogva kapaszkodok a kerítésen. Óvatosan vetem át lábamat a meghajlott dróthálón, ami elválasztja a nagyszüleim kertjét a miénktől. Vigyázok, nehogy lecsússzon kedvenc, elnyűtt papucsom, mert akkor szétmarcangolja a mama spánielje. Pedig megmondták, hogy papucsban ne rohangáljak, és ne másszak a kerítésre, mert az veszélyes. Ha szétmegy, nem lesz miben elcsoszognom a házunk előtti kavicsos úton, és akkor majd nem is tudnak miért rám szólni.

Összeszorítom fogam, izzadt tenyerem elengedi a vékony kerítésoszlopot. Csak egy pillanat, és máris a térdig érő fűben landolok. Rövid hezitálásom elég, hogy a kutya észrevegyen, és ugatva közeledjen felém.

– Csak rá se ránts! – kiabál a házuk verandájáról nagymamám, aki szintén most látott meg. – Ismer az téged, csak bolond!

A morgás valóban megszűnik, és a spániel inkább modorosan visszavonul a fehérre meszelt falnál hagyott rongyához. Odamegyek a mamához, hogy megöleljem, majd duzzogó kedvence elé járulok.

Hagyja, hogy megsimogassam a fejét, amit szétrágott ruhadarabján pihentet. Fénykorában talán kabát lehetett. Kezemmel végigsimítom a fehér foltokat, melyek szeme környékén keverednek aranyszínű bundájába. Egyszer talán ő is olyan ősz lesz, mint a nagymamám. Majd az ő fejére is kendőt kötünk, és egész nap a verandán ülve hallgatja a rádiót.

– Úgy hiszi, már sose megy le a nap. Azért rágja szét a rongyát. Azt képzeli, nem lesz többé hideg – mondja nagymamám, majd együtt nevetünk.

Aztán elkomorodok.

– De miért nem tudja, hogy ma is este lesz? – kérdezem, s a lemenő nap szemembe süt, ahogy felnézek rá. A spániel ekkor felpattan, az utca felöli kerítéshez rohan, és vadul megugat egy erre tévedt babakocsis családot. Nagymamám mosolyogva biccent az elhaladók felé. A kutya sokáig morog, még azután is, hogy a járókelők már befordultak a következő sarkon. Az ugatást megunva szegény pára csaholva kergetni kezdi a farkát. Odafutok hozzá, hogy egyik kifakult gumilabdájával elvonjam figyelmét.

– Hagyd csak – legyint nagymamám –, bolond ez, mondom én! Sosem ellett meg, ettől megy el az eszük!

Feladom a próbálkozást, és békén hagyom kis kedvencünket. Inkább arrébbmegyek, és hirtelen támadt zavaromban elkezdem rugdosni a kutya játékát, körbe-körbe.

Valami apróságon bosszankodva indulok el a munkahelyemről, aztán átvágok a parkon. Hirtelen egy pöttyös labda gurul elém, majdnem megbotlok benne, a közelben játszadozó gyereksereg nevetésben tör ki. Csak most veszem észre őket, annyira belemerültem gondolataimba.

Mindenki próbálja kiélvezni az utolsó meleg, őszi napokat. Gyerekek hangoskodnak a hinták körül, a közeli padokon ülve pedig korombeli szülők figyelik őket. Amikor mellettük haladok el, hallom, milyen fontoskodva beszélnek apró-cseprő dolgaikról. „Igen, jövőre iskolába megy a nagylány!” „Képzeld el, már megint kinőtte a papucsát, most vehetek újat!” Alig tudják túlkiabálni a játszótér vidám ricsaját. A gyerekek úgy beleélik magukat ebbe a délutánba, mintha az egész örökké így maradna. De régen talán én sem hittem volna el, hogy egyszer minden megváltozhat körülöttem. Meggyorsítom lépteimet, ne is halljam, ahogy a szülők jobbnál jobb történetekkel licitálnak egymásra.

Szóval ők azok, akik már sose fognak megbolondulni?

A fák árnya alól kiérve egy zajos főúttal és egy még hangosabb építkezéssel találom magam szembe. Reflexből megállok az átkelőnél, nem figyelek, hogy zöld van-e. A kezemben esernyőt szorongatok, szórakozottan kopogok vele a szürke padkán. Nem kellett volna magammal hozni. Túlságosan is pesszimista voltam, hisz az ég kiderült.

Felnézek, a lámpa zöld. Még mindig nem indulok el. Lábam földbe gyökerezik, és várok, mint egy neszelő kutya a kerítés mögött. Állok, nézek, nincs ugatás, nincs semmi, csak félkész szürke betonházak az út túloldalán. Minden megújul a környéken, a mélyen ülő szemeimbe lógó tincsek pedig lassan talán kifehérednek. Már egy hónapja elsős vagyok, de iskola után mindig meglátogatom a nagymamámat. A keskeny verandán guggolok, és nézem, hogyan próbálja meg a spániel darabokra tépni megbarnult rongyát. Halk szuszogásával összekeveredik a rádió recsegése, ami a konyhából szűrődik ki. Ősszel már túl hideg van ahhoz, hogy a mamám egész nap kinn üldögéljen a verandán.

Még nem tudok addig elszámolni, amennyi fehér szőrszál van kedvencünk fején. Mostanában nem ugatja meg az erre járó babakocsikat, de a hangos gyerekeket sem. Egyre nyugodtabbnak tűnik. Mama azt mondja, most már olyan, mintha sose lett volna bolond.