44. Tokaji Írótábor – 1956 a magyar művészetben – A mártír költő fénykörében

44. Tokaji Írótábor – 1956 a magyar művészetben

A mártír költő fénykörében 

Tavaly a nemzeti mítosz nyomába eredtek a tokaji szőlőhegy alatt az Írótábor részvevői, hogy a hagyományokból építkezve próbálják meg felvázolni a magyarság jövőképét a modern világban. Idén augusztus 10. és 12. között az emlékezet volt a főszereplő a magyar bor fővárosában, újabb kori történelmünk egyik legfelemelőbb s egyben legtragikusabb eseménye, 1956 állt az itt negyvennegyedik alkalommal összesereglett irodalmárok és társművészek figyelmének középpontjában. Második nemzeti forradalmunk és harmadik szabadságharcunk közelgő hatvanadik évfordulója alkalmából.

Tavaly úgy vergődött a hőség izzó vasmarkában a konferencia, mint a nemzeti eszme a globalizmus szorításában, idén viszont a nyitónap estéjén beszökött Tokajba az ősz, kellemesen lehűlt a levegő, s párszor az eső is eleredt. Lehet, hogy olcsó rendezői fogás volt a természettől, de a hol borongós, komor, hol könnyező ég, a néha felborzongó szél mindenképp jobban illett a három nap során felidézett eseményekhez, sorsokhoz, képekhez és gondolatokhoz.

A nemzeti konszenzus nyomában

Az előadók névsora a korábbi évekhez hasonlóan idén is impozáns volt, bár betegség vagy hivatali teendők miatt több neves személyiség – köztük az Irodalmi Jelen két főmunkatársa, Makkai Ádám és Szőcs Géza – sem tudott eleget tenni a meghívásnak. Jelen volt azonban és beszélt, illetve vezette a beszélgetéseket Mezey Katalin, Bertha Zoltán, Cseke Péter, Gróh Gáspár, Kiss Gy. Csaba, Ködöböcz Gábor, Papp Tibor, Pomogáts Béla, Salamon Konrád, Sümegi György, Vasy Géza, Zsille Gábor – hogy csak néhány nevet említsünk, a teljesség igénye nélkül.

Lehetetlen röviden összefoglalni a sokféle gondolatot, jól vagy alig ismert nevet és adatot, amely ötvenhat eseményei, előzményei és társadalmi-művészeti utóélete kapcsán elhangzott. Az előadások egyik közös nevezője volt azonban az a kimondott vagy csak sugallt keserűség, hogy az 1848–49-es forradalommal és szabadságharccal nyilvánvalóan azonos – ha nem még nagyobb, mert meghatározóbb nemzetközi visszhangot és folyamatokat kiváltó – nemzeti jelentősége, azzal rokon eszmei és erkölcsi tartalma ellenére 1956 a Kádár-kor után sem került méltó helyére az intézményes nemzeti tudatban, amelynek egyik letéteményese éppen az irodalom és a művészet. A magyar nép egész világot megrázó, legendás hősiességű harcának megítélésében a kommunizmus bukása – vagyis ötvenhat kései győzelme – után sem alakult ki nemzeti konszenzus, és nem egy megszólalásból kihallatszott a rezignáció, hogy az idő múlásával ez az anomália egyre kevésbé orvosolható.

A résztvevők egy része

A forradalom emblematikus arca

Az előadások másik vezérmotívumaként két név hangzott el újra és újra. Az egyik Gérecz Attiláé, akiről már megnyitójában megállapította az Írószövetség elnöke, Szentmártoni János, hogy a forradalom egyetlen költő-mártírja. A börtöne több éves poklából csak napokkal előbb szabadult fiatalember azonnal bekapcsolódott az utcai harcokba, s akkor oltották ki életét gyilkos golyók, amikor egy telefonfülkéhez próbált eljutni, hogy édesanyjának telefonáljon. Ő a forradalmat és szabadságharcot megvívó fiatalok és a harcot szellemileg előkészítő költők, írók közös, emblematikus arca. A másik legtöbbet idézett arc Németh László szellemi portréja volt az előadásokban. Tevőlegesen nem vett ugyan részt a forradalomban, de akárcsak a háború előtt és alatt, valamint ötvenhat előtt, alatt és után nemzetének sorsán, kilátásain töprengett írásaiban, máig ható felismerésekkel.

Gérecz Attila emléktáblája Nagy Lászlóé szomszédságában

Természetesen más jelentős irodalmi alkotók arcai is sorra felvonultak, azoké, akiknek neve elválaszthatatlanul összefonódott ötvenhat emlékével. Sokan közülük bár nem életükkel, de börtönnel, szilenciummal vagy a haza elvesztésével fizettek ezért. Utóbbiak számosan voltak, s őket, pontosabban négy jeles képviselőjüket idézte meg a Hazatérés című riportfilm, amelynek az Írótábor első estéjén volt a „világpremierje” a tokaji Paulay Ede Színházban. A Szabó Mihály rendezte alkotás képsorain – szerkesztő-riporterei Erős Kinga és Csontos János – a nyugati emigráció meghatározó irodalmi személyiségei, András Sándor, Ferdinandy György, Makkai Ádám és Papp Tibor idézték fel a forradalommal kapcsolatos emlékeiket, menekülésüket, beilleszkedésüket a befogadó országba, majd a hazatérést.

De nemcsak e programpont, vagyis vetített alkotás képviselte az Írótábor idei címében említett ’magyar művészeteket’, a tanácskozás során a képzőművészet, a színház és a film emlékező és emlékeztető szerepe is szóba került.

„1956 nem főszereplő a magyar színpadokon”

– állapította meg „szubjektív, személyes hangú” előadásában Kiss József drámaíró, dramaturg és rendező, a szolnoki Szigligeti Színház művészeti vezetője, mintegy válaszul fejtegetései munkacímére: 1956 a színpadon – sok kérdőjellel.  Aligha meglepő, hogy ez 1990-ig így volt, különösnek tűnik azonban, hogy a rendszerváltás utáni, a forradalmat hivatalosan felvállaló negyedszázadban sem változott igazán e katartikus nemzetélmény színházi befogadása. Míg a bukott hatalom politikusai nagyrészt eltűntek a porondról, a korábbi rendszer haszonélvezőiként odakerült színházi vezetők többsége helyén maradt, anélkül, hogy égető szükségét érezte volna a szemléletváltásnak. A feltörekvő ifjú karrieristákat pedig inkább a posztmodern színpad  magamutogató világa érdekelte. Az ennek ellenére megszületett néhány, ötvenhatot tematizáló dráma – finoman szólva – eléggé ellentmondásos. Ezt egyfelől Spiró György Kvartett és Térey János Kazamaták című komédiájának, illetve drámájának, másfelől saját, Az angyalok nem sírnak című darabjának gondolati és stiláris összevetésével érzékeltette Kiss József.

Hogy ötvenhatot illetően a filmgyártás területén sem sokkal rózsásabb a helyzet, arról Deák-Sárosi Lászlónak, a Magyar Nemzeti Digitális Archívum kutatójának előadásából értesülhettünk. A filmesztéta – aki költő, nyelvész és gitárművész is – alapos áttekintésében előbb az évtizedekig zárolt, átselejtezett, részben meg is semmisített, de szerencsére külföldre is kimentett dokumentumfilm-anyagot, készítőit és összegyűjtőit mutatta be. Ezután tért rá forradalmat valamilyen módon megjelenítő játékfilmekre, amelyekből kezdettől elég sok készült a Kádár-korszakban is. Csakhogy azokat, amelyek nem kompromittálták a szabadságharcot, száműzte a rendszer a vetítővásznakról.  Mint a Kalmár László rendezte, parádés szereposztású, A nagyrozsdási eset című, 1957-es szatírát, amely csak 1984-ben kerülhetett a mozinézők elé. Műsoron maradhattak viszont a forradalmat meghamisító, eltorzító alkotások. Igazán jó filmek 1990 után sem születtek 1956-ról – zárta előadását Deák-Sárosi.

Bronzba költözött költő

A hagyományoknak megfelelően a 44. Tokaji Írótalálkozón is bemutatkoztak fiatal alkotók, ezúttal a 2016. évi Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjasok – Balogh Gyula, Benedek Miklós, Molnár H. Magor, Németh Ákos, Novák Zsüliet és Varga László Edgár – olvastak fel és válaszoltak Erős Kinga kérdéseire, és nem maradt el a Folyóiratok bemutatkozása sem: idén a Székelyföld és a Kortárs online volt a rendezvény vendége. Két kiállítás – a Petőfi Irodalmi Múzeum 1956 képekben című összeállítása a Tokaji Ferenc Gimnázium előcsarnokában és az Örökségünk ’56 című dokumentumgyűjtemény a tiszaladányi Győry Elek Faluházban – egészítette ki vizuálisan a tanácskozásokat. Kiemelkedő élményt nyújtott két művészeti program is. Tallián Mariann és Lázár Balázs színművészek Tiszaladányban mutatták be Arccal a földön a Huszadik Század című szuggesztív versszínházi műsorukat, Ferenczi György és a Rackajam pedig a tokaji Paulay Ede Színház pódiumán adták elő szerzeményeiket, Gérecz Attila verseinek rendkívül jól eltalált megzenésített változatait.  

A Móricz-ösztöndíjasok egy része: Molnár H. Magor felolvasását Benedek Miklós figyeli, mellette Novák Zsüliet

Koszorúztak a részvevők a találkozó második napján Tiszaladányban, a Tokaji Írótábor 1972-es alapítását – Darvas József és Hegyi Imre nevével – márványtáblán megörökítő emlékfalnál, majd a rendezvény zárónapjának reggelén Tokajban, a Millenniumi Irodalmi Emlékparkban. Ekkor leplezte le Gérecz Attila bronz emléktábláját – Rácz Edit szobrászművész alkotását – Szentmártoni János, amelyet Lezsák Sándor költő, a Magyar Országgyűlés alelnöke koszorúzott meg. Kétségtelenül a három nap egyik legkiemelkedőbb eseménye volt ez az ünnepélyes aktus, s ehhez méltó laudációt mondott Rózsássy Barbara József Attila-díjas költő, akinek tizenkilenc évesen megjelent, A suttogással telt szoba című verseskötetét Gérecz Attila-díjjal jutalmazták. A veretes méltatás kiemelte a huszonhét évesen mártírrá lett költő rövid pályájának páratlan intenzitását, s felhívta „a költészet maradék híveit”, hogy ne elégedjenek meg az emlékezés gesztusával, mert csak úgy nőhetnek fel a megidézetthez, ha manapság is kötelességüknek tekintik a szabadság közkincssé tételét.

A 44. Tokaji Írótábor ünnepélyes fogadással zárult a II. Rákóczi Ferenc Általános iskola aulájában. Ennek keretében osztották ki idén is a díjakat. A Tokaji Írótábor díját 2016-ban Ekler Andrea a többek között Németh László irodalmi tanulmányait öt kötetben sajtó alá rendező irodalomtörténész nyerte el. A Nagyhordó-díjjal, amely életművet ismer el, Lezsák Sándort tüntették ki. Hordó-díjat vehetett át Bertha Zoltán, Fecske Csaba és Ködöböcz Gábor.

Lezsák Sándor átveszi a Nagyhordó-díjat

Összegzésül elmondható, hogy a szervezők, élükön Papp-Für Jánossal, aki idén másodszor teljesítette ezt a megbízatást, jó munkát végeztek. A patinás, mégis biztatóan eleven intézmény, a Tokaji Írótábor újabb sikeres rendezvényt tudhat maga mögött.

Hudy Árpád

Fotók: Boldogh Dezső

További képek a galériában: