Jelige: Elke04 – Vezeklés

Jelige: Elke04

Vezeklés

Verrasztó Ilonkának egyből két udvarlója is akadt. Vékony, szőke, magának való volt az egyik, zömök, barna, dalos kedvű a másik. Ha külsejükben és természetükben különböztek is, egy dologban mégis egyeztek; ugyanazon nap kapta kézhez a behívóját mindkettő. Alig rejtették mellzsebükbe a zálogba kapott hímzett kendőt, máris a harctéren találták magukat. Lovashadosztályhoz került a szőke, a gyalogosokhoz a dalos kedvű.

A tábori posta még azelőtt elmaradt, hogy Ilon hasa jól láthatóan gömbölyödésnek indult. Rendes időkben a szájára vette volna a falu a molnár lányát, csakhogy akkoriban a világ éppen kifordult sarkaiból és égni kezdett körülöttük. Minden épkézláb embert besoroztak, az otthon maradottaknak pedig egyszeriben kisebb gondjuk is nagyobb lett egy tizenhat éves parasztlány tisztességénél.

A gyermek a keresztségben a Mihály nevet kapta. A szép Verrasztó lányból gondos anya lett, kendőbe kötve a hátán vitte magával a csecsemőt mindenhová; kecskét fejni, nyulakat etetni, tojást összeszedni, de leginkább estefelé a falu határába, várakozni. Ilyenkor egészen a keresztútig ment, és ott hosszú ideig állt, északkelet felé fordulva, amerre a frontot sejtette. Addig maradt, míg a kendőben a fiúcska éhségében sivalkodni nem kezdett.

Aztán a háború véget ért, a kisfiú pedig apró bal kezével anyja szoknyájába kapaszkodva, de a saját lábán állva leste a hazatérőket. Na, azokat ugyan leshette! A helybeli fiatal férfiak zöméből nem maradt több mint arany betűs felirat a hamarosan felállított háborús emlékművön. Egy ideig még reménykedve, az idő múltával pedig puszta megszokásból jártak ki a keresztúthoz, ahogy az embernek szokásává válik lefekvés előtt meginni egy pohár bort, vagy aludni egy jóízűt a vasárnapi ebéd után. Végül azonban ezt a megszokást is elhagyták, az élet ment tovább és sodródtak vele ők is. A kis Mihályka zárkózott gyerek lett, négy-öt évesen már jobbára egyedül járta az erdőt-mezőt, gombát, szedret, somot gyűjtött, virágot szedett az anyjának.

Egy vasárnapon csontig soványodott, kopaszra nyírt, rongyokba bugyolált csavargó zörgetett be a malom kapuján. Mire a barna haj újra kinőtt, megülték az esküvőt. Lassan került a malom mellé saját ház is, nyári konyhával és teli ólak sorával, meg zsíros, fekete földek a határban, krumplival, káposztával, tökkel gazdagon vetve.

Akár boldogok is lehettek volna, ha egyik este az apa pillantása meg nem áll a fiú hosszúkás arcán, egyre világosodó haján. Attól kezdve vacsora közben felváltva figyelte a gyereket és nézett kutatva a feleségére. Szólni azonban nem szólt egy árva szót sem. Az asszony előbb meglepődött, majd rémületbe esett. Olyasfajta ijedelem volt ez, ami nem hogy csökkenne az idő múltával, hanem egyre terebélyesedik, mint idős fa gyökere, míg át nem sző minden egyes levegővételt, minden egyes szívdobbanást. Ismeretlen, zsibbasztó balsejtelem, amely elől nincs menekvés és melynek következményei alól nincs feloldozás.

Nem sokkal az előtt, hogy betöltötte volna a nyolc esztendőt, a kapálásból hazatérő szülők a nyári konyha cementes padlóján találtak fiúkra. A doktorért éjjel küldettek el, mikor az öntudatlan gyermek vért kezdett hányni. Reggelre a fiúcska, anélkül, hogy egy pillanatra is magához tért volna, kiszenvedett. Az idős körorvos hosszasan nézte az ágy mellett némán álldogáló párt, aztán májfoltokkal pettyezett tar koponyáját szomorúan ingatva annyit írt a halotti bizonyítványra: gombamérgezés.

A rákövetkező ősszel hazaért a hadifogságból a másik férfi. A kiszolgált katona, aki a postáskisasszony szerint az államtól szép járadékot kapott, még az emlékeikben élőnél is jóval visszahúzódóbb lett. Egyesek azt beszélték, légnyomást kapott, mások azt mondták, repeszdarab találta el. Bármi is történt vele, az csakis odafönt, a fejében eshetett, mert látni kívülről nem lehetetett semmi sérülést. Látszatra egykedvű beletörődéssel vette tudomásul hajdani szerelme házasságát is. A gyermekről, úgy tűnt, jó ideig nem értesült.

Hogy kitől tudta meg mégis, majd egy évtized elteltével, sosem derült ki. Mert bár bizonyosan nem tudhatták, azért sejtették, hogy ha annyi magányosan töltött év után a vékony, szőke férfi kilép a kertkapun és határozott léptekkel megindul a falu túlsó felére, oda, ahol visszatérte óta nem járt, annak nyomós oka lehet. A máskülönben oly’ kielégíthetetlen kíváncsiságú szomszédoknak hirtelen mind másfelé akadt dolga és másnapig eszükbe sem jutott keresni Ilonkát és a férfiakat.

A hadirokkant háza üresen állt, néma és elhagyatott volt a Verrasztó-ház is, csupán a malacok visítottak éhesen hátul az ólakban. A vért a plébános pillantotta meg, aki elsőnek lépett a kertbe. Az ezt követő, kiterjedt nyomozás megállapította, hogy „A nyári konyha padlója nagy mennyiségű, feltehetően emberi eredetű vérrel szennyeződött.”, valamint „Három személy nyomtalanul eltűnt a faluból.”, továbbá „Megbolygatásra került egy évekkel ezelőtt elhunyt fiúgyermek sírja.”. Egyebet a megyeszékhelyről érkezett bőrkabátos nyomozó sem tudott mondani. A falu népe csalódottan súgott össze; ehhez ugyan fölösleges volt az a sok rendőri iskola. Holt tetem, vagy testek maradványa soha nem került elő.

Utóbb néhányan úgy emlékeztek, hogy a tragédia – maguk között tudniillik így emlegették - délutánján láttak egy ismerősforma asszonyt egy férfival gyalogolni a határban. Nem volt náluk egyéb, mint egy-egy színes batyu a vállukra vetve. A kisebbik Kolompár fiú megesküdött, hogy a batyukból hangok hallatszottak; gyermeksírás, meg valami mélyebb, torokhangú nyöszörgés. Ámbátor a Kolompár gyerek szavahihetősége legalábbis megkérdőjelezhető volt, mióta állítása szerint könnyezni látta a keresztútnál lévő Krisztus szobrot.

Úgy tartják, hogy azóta is úton vannak; elől a férfi kalapban, lépéssel lemaradva mögötte a nő. Egyik nap a Nyírség homokját tapossák, a rákövetkező napon a hansági lápvilág mentén tűnnek fel. Látni vélik őket a Cserehát lankáin és a csongrádi tanyavilágban, a Vendvidék páratelt völgyeiben és a villányi szőlők alatt. Alkonyattájt érkeznek, elgyötört arccal, roppanó derékkal, de ahogy a kockás vászonbatyukat kimerülten a földre helyeznék, felhangzik a kísérteties sírás, és a két ember szinte gépiesen indul tovább. Amerre járnak, mérges pulik rontanak csaholva elő a kertekből, de soha nem a kopott zoknikba bújtatott bokák, mindig csak a lábak árnyéka után kapdosnak - mindhiába.