Ugrás a tartalomra

Üveglépcsők – Bánkövi Dorottya versei a Debütben

 
 
 
Üveglépcsők 
Bánkövi  Dorottya versei a Debütben
 
 
Semmi hajtincs
 
Ma még egyszer visszatekerem a filmet.
Nézem, ahogy átkelsz a hídon,
magabiztosan, majdnem vidáman,
és rutinból tudod, hogy nem fordulhatsz vissza.
 
Erős vagy,
ahogy dacolsz a széllel,
és akár a gaz, messzire érsz el,
mert nem veszel tudomást arról,
amit elpusztítasz.
 
A tükörképed a folyó felszínén
neked hátat fordít, elindul felém –
így hasadsz meg majd minden reggel,
így nézed, mikor a saját szemedbe meredsz –
túl a sminkkel takart rettegésen –
bámulod a semmit, ahogy egybemos folyót,
várost és budai hegyeket,
de elfér egy hanyagul kitakarított fiókban,
akár a félkész novelláidba törött ceruzahegy.
 
A cigarettát te szívod,
a hamu az én párkányomon gyűlik,
és hiába várok a szélre.
 
Ennyi maradt:
hajtincseiddel borított
tavaszi esték,
és libabőr a karomon.
 
De talán a folyón érkező hordalék
idővel elég lesz,
hogy megbocsássak neked mindent,
amit magamnak nem tudnék.
 
 
Az ágyadban
 
Homokbucka.
Feküdtem a hátamon,
és te, mint a tenger, körülöleltél.
Ilyen lehetett volna,
mikor késő volt már,
hideg, ritkán jártak az éjszakai buszok,
és maradnom kellett veled,
közös ágyban reggelig.
 
Szerelmes jelenet.
Vibrált a lábunkon az új laptopod.
Aztán már csak te suttogtál
kis semmiségeket,
(a sötétben mindig halkan beszélsz,
mégis mintha a világot
váltanád meg),
és elhallgattad a legfontosabbat:
már aludnál, csak zavar a morajlás
a mellkasomban.
 
Félálomban voltunk,
hullámaid kimosták oldalam –
minden kis mozdulatod, mint tajték,
verítékemmé vált.
(A nyák meggyűlt a mélyedésekben.)
 
A hátamon feküdtem.
A plafonról morzsolódott a szürke vakolat,
és elképzeltem,
hogy milyen –
Már szinte sikerült, úgy hanyatt,
mozdulatlanul,
mikor tekinteted elnehezült,
és elnyelte az álom.
 
Akkor már tudtam, hogy soha.
Se bucka, se tenger,
hiába lepett el a víz egészen.
 
Álmomban, már félig betegen
kapcsoltam ki a szexjelenetet.
 
 
Megbánás
 
Csak akkor egyszer
ne lettem volna lusta
még várni egy rövid ideig
az újságosbódé mögött.
Csak fáztam volna még egy kicsit,
nem is a hiányodtól,
hanem mert tényleg
kurva hideg volt aznap éjjel.
 
Csak vártam volna meg,
hogy végül nem csinálsz semmit,
csak elszívod az arany Marlborót,
öreges mozdulattal megigazítod
a sálat a sebed felett, (melyet a hegedű
lába cserzett), aztán beülsz a kocsidba,
és hazamész a feleségedhez.
 
Ott, az Andrássy út sarkán
a bérelt apartman
Bazilikára néző erkélye alatt,
az újságosbódé mögé bújva
kellett volna elhallgatnom végleg.
 
Hogy miután körbejártuk a giccses szobákat
(a levendulaillatú kádat kikerülve,
a „csak a pultot fogjuk használni” konyhától
az üveglépcsőkön át
a bársonnyal takart franciaágyig),
ne lehessen folytatása az estének.  
 
Ha lett volna pénzem taxira,
vagy legalább erőm hazagyalogolni,
és nem ülök be melléd a fehér BMW-be mégis,
hogy a némán megtett út után
(csak az utcalámpák
világították meg az arcunkat)
utoljára is úgy köszönjünk el,
hogy fogunk még találkozni ezután. 
 
Ha legalább ezt hazudtuk volna,
és ne kértelek volna meg a kapuban,
hogy mégis töltsük együtt az éjszakát.
 
 
 
Határátkelések
 
Ha ő én lenne,
most már biztos verset írna,
arról, hogy lakott nála egy lány,
– mikor túl kevés volt a nyugdíja –,
és milyen nehezen bírta,
mert ahogy készülődött, ment a színházba,
hajszálakat hagyott szanaszét a szőnyegen,
és pont olyan volt, mint a lánya,
gyalog járt a kilencedikre –
nem kellett számolni,
„42 év után tudja az ember,
mennyi idő kilenc emelet, ha félúton beszáll valaki”.

A lány jól tudott hallgatni,
főleg, ha az orosz katonákról beszélt,
akik megerőszakolták a nőket,
összemocskolták és ellopták a dunyhákat,
és Ceaușescuról, aki meghagyta őket,
csak a fűtést vette el,
és jó volt, hogy beszélhetett,
hogy néha együtt nézték a híreket,
és főzött újra, nem csak magának,
szerette kiteregetni a csinos ruhákat,
és néha bekopogni hozzá,
hogy ugyan, pihenjen kicsit a tanulással,
mert elkészült a kompót.

Ha ő én lenne,
mostanra megértette volna saját indulatait,
hogy miért törtek elő, mikor a lány
hazament karácsonyra.
Akkor már tudná, hogy nem az volt a baj,
hogy későn készültek el az útra a szendvicsek,
de még csak nem is az, hogy magas volt a számla.

Igaz, ha ő én lenne,
régen otthagyta volna az egészet
a lánya után, akivel sapkában
aludtak a blokk tetején,
akivel álmukban újraültették a virágokat
az elkobzott telkeken.
 
Otthagyta volna akkor biztosan,
mert a lánya, (ellentétben velem),
messzebbre szökött,
mint a határ túloldala.
 
 
Örökség
 
Budai lakások fényénél mérem,
mekkora az utcánk belmagassága,
hány méter és hány kanyar még
az egyetem – a folyosó vége,
mely betontömbben kezdődik a nagybetűs élet,
mely füstüveg mögött lesz a főnököm
magam helyett
valaki más,
és hány kupac papír, hány mappa fájl
választ el évről évre egy hét tengertől,
melyik ablakból néz rám,
szívében az én félelmeimmel,
szájában sodort cigarettával
a szerelem.
 
Melyik virágosnál veszi az első
babarózsát nekem,
(ha nincs szezonja a vörösnek),
melyik kapualjban csókolózunk órákig,
(ha a lakótársak zacskóslevest főznek),
lesz-e fehér fátyol az arcom előtt,
(vagy anélkül olcsóbb majd a ruha)
mikor odavezetjük egymást,
(mint kutya a vak gazdáját)
az oltáriszentséghez.
 
Hol fogan meg ő egyszer,
(hullik-e majd ott a vakolat),
laknak-e a szomszédban nagyszülők,
akik a férjemet utálják,
de várják az unokát,
és összejárnak-e még a barátnők
(hogy megítéljenek),
renovált kocsmákba,
ahol a könnyeknél egy kicsit
mindig hangosabbak
a nevetések.
 
Lesz-e még itt addigra valaki,
aki meg tudja mondani,
mekkora a mennyek belmagassága,
ha a plafonig érő emlékeimmel
egyszer továbbadom a várost,
az itt kinyíló,
– de talán messzebbre látó –
csecsemőszemeknek.
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!