Trükkös példázatok

Új regénye jelent meg magyarul a világhírű svéd írónak, Per Olov Enquistnek. Valójában az Egy másik élet „javított kiadásáról” van szó: Enquist egy évtizedek óta halogatott, megkerült, elásott magánéleti téma megírására szánta el magát. – Laik Eszter kritikája arról, hogy miként sikerült a múlt titkainak feldolgozása.

Legutóbb 2011-ben látogatott Budapestre a Könyvfesztivál díszvendégeként Per Olov Enquist, akkor az Egy másik élet című önéletrajzi regénye, illetve első gyermekkönyve, A Három Barlang hegye megjelenése alkalmából – mindkettőt Kúnos László fordításában olvashattuk. Enquistet ismert drámái mellett (például A tribádok éjszakája vagy A földigiliszták életéből) nálunk azóta leginkább az Egy másik élet szerzőjeként szokták emlegetni. A műnek már a címe is magában hordozza azt az eltávolító gesztust, ahogyan az író egyes szám harmadik személyben beszámol Enquist nevű hőse életútjáról, a nyolcvanas, kilencvenes évek fordulóján bekövetkezett törésről: mélyrepüléséről az alkoholizmus bugyraiban, illetve az elvonókúra kórházbörtönében. Ezek az ismerős mozzanatok is visszatérnek a most megjelent Példázatok könyve – Szerelmes regény című művében.

Aki az előző kötet megjelenésének idején követte az író nyilatkozatait, leszűrhette belőlük, hogy történetének itt még nem lesz vége, de Enquist kétértelmű válaszokat adott a kérdésre: folytatja-e még az önéletrajzi regényt a küzdelmes időszak lezárulta után is? „Még most is azt gondolom, hogy nem fogom továbbírni, de ha azt nézzük, az önéletrajznak vannak más, trükkösebb formái is” – nyilatkozta néhány éve az Origónak. Nos, nem ő lenne, ha végül nem csinálta volna meg, mégpedig a trükkösnél is trükkösebb formában. A Példázatok könyve – Szerelmes regény egy hosszú évtizedek óta halogatott, megkerült, elásott magánéleti téma kibontása, Jákob birkózása az angyallal, melynek áldásából legfőképp mi, olvasók részesülünk.

Az ajánló szerint a könyv egy tizenöt éves fiú találkozását beszéli el egy ötvenegy éves nővel, melynek katartikus élménye a fiú egész életére kihat. Annál is inkább, mert senkinek nem beszélhet róla. A regényből legalább négy történetszál látszik kibontakozni, és mindegyik ama bizonyos 1949-es találkozás felé tart, vagy ahhoz fűzi vissza az író. Enquist szálvezetése azonban nem a lineáris, aprólékos öltésekkel elvégzett, teljes kép kivarrásának módszerét követi: sokkal inkább az a benyomásunk, mintha a hímzésnek vagy szövésnek a visszáját látnánk, kesze-kusza, tarka szálak erdejét, melyek nyomvonala hol eltűnik, hol újra felbukkan, de egész máshol, mint várnánk. A kivarrott szövet valós képéhez tehát nincs hozzáférésünk, és ahogy követjük az írót története útvesztőjébe, lassan megértjük, miért ő is csak a visszája felől képes szemlélni a mozaikosan feltárt életutat.

A szaggatottság Enquist műveinek legsajátabb vonása: az elbeszélő által megismerhető verzió csupán egy lehetséges értelmezése az eseményeknek, és mivel az író folyamatosan megkérdőjelezi önnön narrációja hitelességét – ez esetben mintha élvezettel halmozná  az elbeszélő megbízhatatlanságát alátámasztó érveket: hallucinációk, részegség, emlékezetvesztés, menekülés a múlttól, álom és valóság összemosódása –, a cselekmény jelentős részét Enquist (vagy olykor E., esetleg a Fiú) anyagával való küzdelme teszi ki. Ennek tétje (látszólag) egy bizonyos Gyülekezet Házában megtartandó gyászbeszéd megírása jóval az elbeszélő édesanyja halála után, amely mintegy helyrehozná az egykori temetésen elhangzott nekrológ „mellébeszéléseit”. A gyászbeszéd újrafogalmazása az őszinte szembenézés záloga, ezt segítené az író hazatérése több évtized után szülőfalujába, de ahogy egyre több részlet kúszik tudata felszínére, egyre távolabb sodródik a tisztázás lehetőségétől.

A Példázatok könyvében Enquist életművének visszatérő motívumai sorakoznak fel: a rendkívül zárt vallási közösség szigora (ő maga a herrnhuti pünkösdi mozgalom kötelékében nőtt fel), az őrület és különböző formái, a szerelem reménytelensége, a másik elvesztésének felfoghatatlansága. A mindent behálózó központi motívum a bűntudat – az elbeszélő pusztán megszületésével súlyos bűnnel terheltetik meg: ő volna a kárpótlás két évvel idősebb, egyetlen percet sem élt bátyja haláláért. S ha ez még nem volna elég, magában hordozza anyai és apai felmenői titkolt vétkeit, egy tébolydába zárt fiú lemondását az életről, egy lázadó nagynéni dacos hitehagyását, és legfőképpen saját tinédzserkori „eltévelyedését”, ami viszont a megváltást hozza el számára.

Hogy miből váltatik meg – erről szól maga a regény, amelyet Enquist kilenc „példázatból” épít fel, visszanyúlva a gyerekkort kísérő prédikációk paraboláihoz. De amíg a bibliai tanítások egyértelmű párhuzamokra épülnek, addig a regény költői (már-már festői) képeket, metaforákat, allegóriákat használ az üzenet megformálására. („Példázat az elveszett és megtalált noteszről”, „Példázat a nőről a gyalult deszkapadlón”, „Példázat az öt tulipánról”, és így tovább.) Egy-egy kép újra és újra visszatér a történetben: így a nagyapa karjában tartott keresztes róka, Sibelius VIII. szimfóniája, a Nyíl folyó tisztító ereje Kipling Kimjéből, egy vörös macska, amely egy tébolydában sínylődő fiú életének ad értelmet, vagy Sören Kierkegaard és Regine beteljesületlen szerelme – e villanásokból az olvasónak kell összeraknia a maga számára leszűrhető tanulságot. Enquist nem könnyíti meg a dolgunkat: ahogyan az álmokban, az ő történetében is folyamatos a váltakozás a szereplők kiléte és a motívumok között, a felbukkanó alakok szerepet cserélnek, átfolynak egymásba: „A határvonalak a Fiú, Elof [az apa – L. E.], önmaga és a saját fia között egyre elmosódottabbak. Mint valami mentőövbe kapaszkodik a Larssonék házában megismert nőbe, rettegve attól, hogy a mentőöv kötele elszakad.”

Ez a bizonyos találkozás a kamasz fiú életének legmeghatározóbb pillanata; első erotikus élménye, amely felszabadítja a bűntudat súlya alól, és utat nyit saját teste, férfiúi léte, vágyai elfogadásához. A testiség Enquistnél mindig szakrális köntösben jelenik meg – ahogy a Lewi útjában írta a västerbotteni imaházakban zajló kultuszról: „A nyelven és a képeken átderengett a szexualitás. (…) Akkor született meg valami, amit orgiasztikus teológiának lehetne nevezni, a majdhogynem szexuális jellegű egybeolvadás Jézus Krisztussal, a vőlegénnyel.” Így válik megváltássá a kamasz Enquist számára a rendkívül intenzív egymásba olvadás az ismeretlen nővel, akinek az emléke aztán egész életén át elkíséri, hogy egy kései és drámai újratalálkozásban (ne) adjon végül feloldozást. Azóta „gépiesen, újra és újra megpróbálkozik azzal, hogy szerelmes regényt írjon” – vallja meg az író, és miközben a lehetetlen vállalással harcol – „[az] elbeszélés elpusztítja a legbelső tér szentségét” –, lassan mégis megszületik a szemünk előtt ez a szöveg.

Lehetetlen nem asszociálni Bernhardt Schlink A felolvasó című regényére, amely egy hasonlóan felkavaró találkozáson keresztül meséli el a múlt feldolgozhatatlanságát, de míg Schlinknél a náci Németország történelme szolgál „bűntudat-fedezetül”, addig Enquist fekete árnyai a lélekbe generációkon át beoltott vallásos fegyelem, a test kívánságaival, így a szexualitással és alkoholizmussal való küzdelem, a túlságosan zárt közösségben öröklődő téboly és a halál fenyegető közelsége. Szorongások, titkok terhelik a család és a svédországi falusi közösség több évtizedre visszanyúló történetét is, s a homályt csak fokozza az apa megpörkölődött jegyzetfüzetének előkerülése, melyből kilenc lap hiányzik – valójában ezt kellene megfejtenie, megírnia a fiúnak.

A hallucinatorikus, szakadozó, úgynevezett „Munkanapló” formájában alakuló regény írásképe is a csapongó gondolatokat követi: a mondatok közben megjelenő tömeges felkiáltójelek, az elégedetlen önreflexiók a Munkanapló „moslékosvödör-jellege” miatt, az önkorrekciók, s úgy általában az írásfolyamat kínjainak permanens kommentálása a posztmodern széppróza jellegzetes vonása (mint azt említik több helyen, a Példázatok könyve az Egy másik élet „javított kiadása”), de Enquistnél mindez nem öncélú bűvészkedés, hanem a szenvedéstörténet írói eszközökkel történő árnyalását szolgálja.

Ha az olvasó hajlandó feladni az igyekezetet, hogy minden képkockát pontosan a helyére illesszen, hogy mindennek megfejtse a pontos értelmét és üzenetét, ha elfogadja, hogy az élet maga olykor épp olyan homályos, zavaros, kiszámíthatatlan, mint az elbeszélés, akkor igazi élmény elmerülni Enquist sűrű és nem mellesleg gyönyörű mondataiban. Kúnos László avatott fordítója a svéd művésznek, és teljesítménye túlzás nélkül főhajtást érdemel. A Példázatok könyve – Szerelmes regény egy fojtogatóan szép történet, melynek bármely mondatát kiragadhatnánk a tökéletes művészi megformáltság illusztrálására. Itt most csak egyet idézünk, amely esztétikai és tartalmi vonatkozásban is tetőpont lehet: „Mire jó egy Isten, ha az ember nem gömbölyödhet bele a karjába, nem helyezkedhet el benne kényelmesen, és nem alhat el, és nem halhat meg benne?”

Laik Eszter

Per Olov Enquist: Példázatok könyve – Szerelmes regény. Magvető, 2017